Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-03-01 / 3. szám
Szocializmust - de magyar módra! 1973. MÁRCIUS HÓ, XII. ÉVF. 3. SZÁM Ára: 50 cent ♦♦ ÍZ ITT V A KORT A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA Az 1956-os Népakarat vérbefolytása óta a judeo-kommunizmusban konszolidált rabmagyarok országában Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából Sőtér István kapta pártfeladatul, hogy a "Magyar Szocialista Munkáspárt” elméleti és politikai folyóiratában, a Társadalmi Szemlében "Petőfi, a világforradalmár és patrióta” címszó alatt emléket állítson a szabadság költőjének. Amikor mint 1956-os forradalmárok és magyar szocialisták bíráljuk Sőtér Istvánnak Petőfi Sándorról írt pártvonalas eszmefuttatását, mi sem áll távolabb tőlünk, mint akár a legcsekélyebb mértékű elvállalása is annak, hogy közösséget vállaljunk a reakciós gyászmagyarok emigráns képviseletével. Ez az emigráns réteg tagadva a vértanúhalált halt Bibó István hagytékát — melyben a világ és a történelem számára rögzítette az 1956-os Forradalom lényegét —, most Petőfi Sándorra és Kossuth Lajosra esküszik! A világforradalmár Petőfi Sándor nevében a kommunista zsarnokság helyett a magyar élet számára a kapitalista zsarnokság zászlaja köré próbál új híveket szerezni. Ügy véljük, hogy elérkezett az ideje annak is, hogy mint nemzeti forradalmárok szót emeljünk e politikai reakció ellen, mert elődeik, amikor Kossuth haló porait hazahozták Olaszországból, élen az első Wekerle-kormány minisztereivel és a magasságos nagyurak képviselőházának elnökével, Bánffy Dezsővel, tüntetőén távolmaradtak Kossuth Lajos temetéséről. Az úri reakció nem vett részt akkor sem a nemzet gyászában. Ma az utódok: szemérmetlenül Kossuth Lajosra esküdöznek. De a legfontosabbat nem tanulták meg tőle: a megalkuvással való szemben állást, a kockázat vállalást, a forradalmi merészséget. Trianoni csonkaságunkban ez a politikai reakció már egyszer a két világháború között kilapta hazánkban a szabadság költőjének, Petőfi Sándornak kezéből a kardot, és a három millió koldus országában “ágyban, párnák közé" fektette a szabadság csataterén elesett forradalmárt. Petőfi Sándort nem lehet korunk zsarnokságainak, a judeizált kapitalizmusnak és a judeizált bolsevizmusnak házi költőjévé tenni. Petőfi Sándor nem alkuszik! Ő feltétlenül hisz a népek szabadságában, fönntartás nélkül vállalja a kommunista zsarnoksággal szemben is a szabadság felé vezető forradalmi utat. Magyarország népe 1956-ban elég vérrel adózott, hogy megmutassa Petőfi Sándor szellemében a világnak a szabadsághoz, az egyenlőséghez és a testvériséghez való ragaszkodását. "Midin, mit eltört láncunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz!'!. Nemzeti forradalmárok vagyunk. És éppen ezért nem fagadjuk el a hagyományos, megkövesedett nézeteket az emigrációban is már-már "polgárjogra” emelkedő tekintélyi alapon, bármennyire is tisztában vagyunk a szokások nagy erejével. Nemcsak a céltudatosan meghamisított történelmünkhöz, de a reakciós történetfelfogáshoz is kritikailag viszonyulunk; nem azért, hogy elvessük azt nemzetünk történelméből ami helyes és jó, hanem azért, hogy csakis a valós és ne a nyugati keresztvízzel szentelt talmi tételek váljanak turáni népünk történelmi szemléletévé. Petőfi Sándort hazájának és népének szeretete formálta forradalmárrá. A pánszlávizmus hazai kirendeltségében Sőtér Istvánnal azonban meghamisítják Petőfi forradalmi útját. A marxista pártrangos írásban Petőfiről a következőket állítja mementóul: "Petőfi világforradalmisága nem a patriotizmusából nőtt ki. Ellenkezőleg: patriotizmusa mintegy a származéka, kiélesedése, konkretizálódása" világforradalmárságának. Az igazság ezzel szemben az, hogy a világforradalmár Petőfi nem kozmopolita; a táj szeretete, a magyar föld birtokba vétele elsősorban is kibővül ország-szeretetévé és a haza birtokba vételévé. Petőfi Sándor csak ebben a politikai hitvallásban vállalta a szabadságért küzdő népek nemzetközi szolidaritását. Petőfi annyira szerette hazáját, hogy már 1844-ben a Honfidal című versében is "szent egyháznak" tekinti keble belsejében. Sőtér Istvánnak azonban a pártvonalas írásban tilos felismerni a népet képviselő, a néppel egybeforrott nemzeti költőt és nemzeti forradalmárt. A pánszlávizált magyar rabéletben a hazaszeretett csak annyira megengedett "amennyire a hazai tennivalók, a nagy világcélok részei". A marxista világnézet "tudományos kritikájának” rostáján átszűrve Sőtér István is csak ebben a szellemben értékelheti Petőfi patriotizmusát. Akasztófa árnyékában Amikor évszázadokra nyúló idegen uralom után, azon a történelmi fordulóponton visszanyertük a függetlenségünket, trianoni megcsonkíttatásunk is a nyakunkba szakadt. Csodának tekintsük, hogy mégis megtaláltuk a nemzeti és állami élet folytatásának az útját? Nem kell csodának látni. Közép-Európa viharos életében csiszolódott a magyar szellem is középeurópaivá. És ennek a közép-európai szellemnek drágán szerzett kincse az, hogy nem szédül bele a fejlődésnek minden természetes korlátot áttörő lehetőségeibe. Türelmes. Okos. Megvárja, amíg mindabba, ami új — beleérik a nemzeti lélek. Dolgozik, amíg munkájával megteremti az anyagi feltételeket is a fejlettebb civilizáláshoz. Hagyományos életét öttözteti az újdonságoknak valóban melegítő, díszítő, fölemelő ruházatába. A közép-európai szellemnek van másik nagy kincse is, ami hasonlóan kiemelkedő. A fejlődés lépcsőit járva a világon elsőként a közép-európai lélek ismerte fel azt, hogy az ember és a társadalom viszonyában sorsdöntő lett az egyensúly kérdése. Az egyénnek és a társadalomnak egymásközötti kiegyensúlyozottsága adja meg a nemzeti és állami élet stabilitását, — nem pedig fegyverek, vagy pénzzel tömött bankok. Ha a közép-európai szellemnek ezt a két nagy kincsét kellően fogjuk tudni értékelni, akkor unokáink is visszasírhatják majd azokat a kimagasló személyiségeket, akik ezt a szellemet képviselték. Ma az ő vérpadjuk árnyékában vergődik a világ. Magyar vonatkozásban: Szálasi Ferenc bitófájának árnyékában a magyarság. Bizonyságuk már itt van a szemeink előtt. Mert a mai világ, a jelen — pontosan a negatív tükörképe annak, amilyenre ők akarták formálni a közösségi életet, hogy abban minden alkotóképességét kifejleszthesse az egyén. A közép-európai szellem nem fogamzott meg a perifériákon túl. Kelet a marxizmust markolja. Ez pedig merev séma csupán. Hiányzik belőle az élet pezsgése, folyamatos lüktetése, mely a fejlődés létrafokaira emelgeti az embert. A kiindulási pontja jellemző rá: elvenni másoktól azt, amit a múlt halmozott fel értékké. Közép-Európa nem így oldotta meg az úgynevezett “szociális kérdés”-t. Hanem, amikor észrevette a magántőke egeket verdeső profitálását, mindjárt meglátta azt is, ami ezt lehetővé teszi. Nincs az a nagytőkés, aki Robinson-szigetén is össze tudna hókuszpókuszolni ekkora nyereségeket. A fogyasztó társadalom adottságából származó nyereségtöbblet tehát nem a magántőkést illeti. A középeurópai szellem megvonta a határát az egyéni nyerészkedésnek, de helyt adott az egyéni kezdeményezés lendítő erejének. Ezzel szemben a marxista félvilág emberét már legyűrte a saját társadalma. A hozzá való viszonyban még a tendenciája sincs meg az egyén és a társadalom egyensúlyba való hozatalának. Nyugat sem ismerte föl az élenjáró közép-európai szellemet. Nem szabta meg a nagy-magántőke egyre emelkedő profitálásának a határát és kereteit. Mert a gazdasági liberalizmus sérthetetlennek hazudott elvei szerint, kezdetben ez a fejlődést szolgálta. így is volt, de a nagy korlátlanság háta mögött mára már észvesztett túlfej lődéshez vezetett. Olyan életmódot produkál és kényszerít rá a társadalmakra, amilyenhez sem a szellemi, sem á biológiai ember még nem érlelődhetett hozzá. Mértéktelenségével beleszédült a fejlődés lehetőségeibe. Türelmetlen. Bután okos: számára a perc a fejlődés mértéke — évszázadok vagy akár csak évek helyett. A fejlődés mesterkélt hajszolásában messze maga mögött hagyta a fejlődés természetes sebességét. Produkcióinak melléktermékeit a nagytermészet sem képes megemészteni, sőt fertőzöttségében már reorganizálni sem bírja magát. Ez a türelmetlen profithajsza műemberré neveli az embert, aki szellemi és biológiai alkatánál fogva természetes ember, tehát nem találja helyét a mű-világban. Az egyén Nyugaton is messze van attól, hogy egyensúlyba kerüljön a saját társadalmával. De úgy néz ki, hogy ennek a kötöttségnek és szabados kötetlenségnek ütközésénél mindkét szélső periféria megtorpan majd a saját útján. Akkor majd megint a közép-európai ember szellemvilága lesz az iránymutató. A magyar életút előtt is fénybeborul akkor Szálasi Ferenc akasztófájának árnyéka. i !
