Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-02-01 / 2. szám

1973. február hő

*2lffVAK<>fcf

3. oldal

HOMONNAY 0. JÁNOS: ^

■műim Uj Pusztaszer előtt állunk!

Meglepetéssel ugyan, de jóleső érzéssel olvastam a hazai Magyar Hírek c lap 1972. október 28-i számában "A hazafiság itthon és külföldön" c. Pethő Tibor által írt elmélkedést. Jóleső érzés töltött el márcsak azért is, mert ebből az írásából kitűnik, hogy Pethő Tibor szorgalmas olvasója lehet a Szittyakürtnek, ha ezt nyíltan be sem vallják egyelőre. De ez mitsem változtat a lényegen. Jóleső érzés töltött el azért is, mert úgylátszik minden pártfilozófián és a szocialista hazafiság számtalan variációjának csűrhető-csavarható ideológiai magyarázkodásai felett, talán-talán mégiscsak úrrá lesz a magyarságunk mindenekelőtt gondolata. Kitűnik ez abból a kitételből, amit Pethő írt.

"Az igazi hazafi szereti a magyar földet, ahol a nép ezeréves történelme lejátszódott, szereti a magyar embert. Ha nem téveszti szem elől, hogy a magyarság nemcsak állapot, hanem feladat is és a legfőbb íratlan törvény: minden magyar ember köteles minél jobb magyarnak lenni. Ebből egyenesen következik, hogy nem szabad mondvacsinált ellentéteket fabrikálni itthon és kintélő magyarok között. Ebből egyenesen következik, hogy az igazi hazaszeretet olyan politikát követel, amely az egész magyarság fizikai, szellemi és erkölcsi megerősítéséhez vezet, a népet mennyiségben és minőségben egyaránt fokozza."

Ez valóban az a hazafiság, amihez nem illenek a jelzők, hogy ilyen vagy olyan, ez egyszerűen és szimplán a hazafiság abszolút követelménye. Politika, melyet minden magát magyarnak valló egyénnek követni kell. Jóleső érzés volt ezt azért is olvasni, mert mi

ezeket az elveket már évek óta leírtuk, kimondtuk; ki mertük mondani egyesek tiltakozása ellenére is a Szittyakürt oldalain számtalan cikkben.

Ez a gondolat irányadója a mi politikánknak. Hónapokkal ezelőtt egy másik cikkben ugyan, a Magyarok Világszövetsége főtitkára a “leválasztás és a fellazítás" politikájával vádolt meg bennünket, mert kihangsúlyoztuk, hogy úgy otthon, mint itt külföldön vannak olyanok, akik mondvacsinált ellentéteket fabrikálnak az otthoni és a kint élő magyarság között, mert meg mertük írni, hogy magyar szempontból nekünk az a szövetségünk az otthon élők közül, akik ezeket az ellentéteket igyekeznek felszámolni, akik a külföldön élő magyarban is a magyart és nem a deviza lehetőségeket keresik. Mi nagyon jól tudjuk, hogy magyar szempontból az általunk hirdetett hazafiság megdönthetetlenül igaz és vonatkozik úgy a kint, mint az otthon élőkre egyaránt. Azzal is tisztában vagyunk, hogy Pethőnek a fenti kitételeivel sokan nem értenek egyet Magyarországon, mert ez a politika egyszerűen a mindennapi fizikai létüket veszélyezteti. Nem érthetnek egyet ezzel a politikával azok, akik maguk fabrikálták az ellentéteket azért, hogy a szétválasztás adta lehetőségeket saját egyéni hasznukra kihasználják, pozíciókba jussanak és egy idegen megszálló hatalmat teljes alárendeltséggel kiszolgálva a magyarság kárára, minden kint élőre fasisztát kiálthassanak a háború után harminc évvel is.

Nem könnyű a feladata azoknak

ma otthon, akik a Pethő által otthon leírt gondolatokat nemcsak érzik, de élik is; viszonyukat az otthoni és kint élő magyarsághoz ehhez mérten alakítják.

Most joggal megkérdezhetem azt is, hogy milyen az élete annak itt emigrációban, aki úgyszintén ez igaz hazafiság politikája szerint él, mindennapi életében, a körülötte élő és az otthonról kijövő magyarokkal ennek törvényei szerint alakítja viszonyát. A helyzet itt sem rózsás. Mint ahogy Andreánszky Károly írta cikkében: a magyar közügy az magyar közügy; — és a földrajzi határok nem szabhatják meg a magyarnak a jogát ahhoz, hogy foglalkozhat-e magyar közüggyel vagy sem. Minden magyarnak közügye a hazai szaporulat kérdése, ugyanúgy minden magyarnak közügye a kintélő újabb generációk magyar lelkiségének megőrzése.

Mindig nehéz helyzetbe kerül az, aki az álmodozások cselekvésképtelen világában egy tisztára csiszolt tükröt tart ennek az emigrációnak az orra elé, hogy megmutassa a puszta valóságot, amiben élünk. Amikor egy rút álmodozót felráznak és az elétartott tükörben meglátja visszataszító képmását, gyűlöletes haragra gerjed és nem gondolkodik, hogy rút képmását miképpen tehetné elfogadhatóbbá, hanem a tükörtartót kezdi szidni, átkozni, s ha módjában állna meg is semmisítené, mert rútságára felhívta a figyelmét és valószínűleg mások figyelmét is Ez a tükörtartó szerep jutott ebben az emigrációban azoknak az igen kevés számú magyar lapoknak és íróiknak, akik valóban az igaz hazafiság szerint élnek és cselekednek is.

Nagyon sokan megkísérelték már megmagyarázni ennek az emigrációnak a politikai szerepét, de valahogy ezek a magyarázatok mindig sántítottak, mert a magyarázatok hátterében mindig fellelhető volt valami öncélúság. A politikai szerepkör nem ölelte fel az egész nemzetet és annak egyetemes érdekeit. Közel három évtized emigrációs eredménytelensége, politikai eredménytelensége erre a legjobb bizonyíték. Voltak, akik Magyarország felszabadítását tűzték az emigráció feladatául, de ez gyakorlatilag kivihetetlennek bizonyult a nemzetközi erőviszonyok által megszabott realitások között. Voltak, akik a nemzetközi kommunizmus megsemmisítését tűzték az emigráció zászlajára. Rá kellett jöjjenek, hogy akiknek a segítségével ezt el akarták érni, azok az első számú támogatói és fenntartói a bolsevizmusnak Nyugaton. Voltak és vannak még ma is olyanok, akik Közép-Európa kis népeinek a szövetségében hisznek és e szövetség megalkotását tűzték az emigráció elé feladatul. Rá kellett volna, hogy ébredjenek, hogy ez is egy irreális álom, mert annak ellenére, hogy ők ezért a konfederációért még Trianont is hajlandók lettek volna elfelejteni. Szomszédaink — mindegyik a maga módján —, de igyekezett boldogulni saját maga az adott lehetőségek között és hallani sem akarnak semmiféle konfederációról — sőt, nyílt hódító szándékaik vannak, természetesen a mi rovásunkra (lásd Seaton Wattson: Magyars, Slovaks, Germans c. 1970-ben New Yorkban kiadott könyvét)

Eddigi élettapasztalataim és történelmi ismereteim alapján, részemről a népek sorsközösségében nem hiszek, mert a történelem folyamán még erre példa nem akadt, habár a

logika ezt követelné meg. Közép-Európa történelmének utolsó 50 éve a legékesebb bizonyíték erre. Éppen ezért nem érthetek egyet Andreánszky azon kijelentésével, hogy:

Politikai realitás ma, hogy az egész Kárpát-medence területén sokkal több magyar él, mint azt a mai politikai határok jelzik, de kevesebb magyar él ott, mint sem hogy az egész Kárpát-medencét egyszerűen magunkénak könyvelhetnénk el.”

Ilyen meglátásaik nem voltak szomszédainknak Trianonban és ma sincsenek. A románok ma is úgy tekintik a Tiszát, mint a nyugati román határt.Számtalanszor elmondtuk már azt a kitételt, hogy az veszett el valójában, amiről mi magunk mondunk le.

Nekünk lemondani semmiről nincs jogunk. Kötelességünk és hivatásunk a gyarapítás, mint ahogy minden más nép ugyanezt teszi még akkor is, ha velünk együtt él,

akár a török, német vagy orosz veszélyben. Részemről az ilyen humánus jóindulatot mindig a gyengeség és tehetetlenség jelének tekintettem. A történelem folyamán irántunk még senki jóindulatot nem tanúsított. A spanyolok egy vesztett háború következményeként rájuk erőszakolt békeszerződés következtében vesztették el Gibraltárt, de még sehol egyetlen spanyol le nem írta azt évszázadok múltával sem, hogy Gibraltárt feladjuk, annak ellenére, hogy Gibraltár ma mindennek mondható, csak spanyolnak nem.

Ezen a téren emigrációnknak óriási politikai szerepe van és történelmi kötelessége, mely az utóbbi emigráns évtizedek alatt mindig háttérbe szorult, holott az elsődlegesség jellegével bír, különösen akkor, amikor otthon az idegen elnyomó parancsára törvényen kívülivé nyilvánítottak minden revíziós törekvést vagy megnyilvánulást. Jellemző, hogy a szovjet—román ellentétek magja még ma is Bukovina és Besszarábia kérdése.

Ma, amikor a hazai rendszertől semmiféle szándékot se várhatunk a revízió kérdésének előhozására, akkor mi (emigráció) a leghangosabban kellene, hogy ezt a kérdést napirenden tartsuk.

Szerény véleményem szerint ez kellene, hogy legyen a politikai emigráció egyik legfontosabb szerepe. Nekünk erre itt megvannak a szabad lehetőségeink és eszközök is akadnak.

Politikai szerepünkhöz hozzátartozik az is, hogy az otthon élő új generációval építsünk ki szoros kapcsolatot, mert a magyar jövőt döntő mértékben mégiscsak ők fogják képviselni és kialakítani a mi segítségünkkel vagy anélkül egyaránt. Sajnos, az elmúlt három évtizedben ezt a generációt soha nem látott és ismert módszerekkel igyekeztek saját fajtájának az érdekei ellen nevelni egyesek, az andicserzsébeti történelemszemlélet alapján. Meg kell győzzük ezt az új otthoni generációt arról, hogy éppen a magyarságunkhoz való görcsös ragaszkodásunk következtében váltunk inkább földönfutókká, mintsem behódoljunk idegen eszmék uralmának. Földönfutókká váltunk, mert meg akartuk tartani mindazokat a történelmi hagyományainkat, melyek magyarokká teremtettek bennünket, magyaroknak tartottak meg bennünket az elmúlt ezer év alatt, legyenek ezek a hagyományaink bármilyenek. A hagyományok, amik képezik a történelmünket, a nemzeti múltunkat, jók és rosszak, melyek megadják azt a különös sajátságokat nemzetünknek, amelyet csak egy szóval lehet kifejezni, hogy magyar. Meg kell győzni őket arról, hogy nem világnézetek alkották a magyarságot, azokra csak addig van szükség míg a nemzetnek abból haszna van. A világnézetek azok, amelyek elsősorban magyart a magyar ellenségévé teszik és ennek teret engedni nem szabad, sem otthon sem az emigrációban.

Egyik politikai szerepünk lenne az is, hogy utódainkat, kint született utódainkat megtartsuk a magyarság részére, mely szerep a legnehezebb és emberfelettti erőlködéseket követel meg tőlünk. A magyarrá váláshoz nem elég magyar szülőktől származni, magyarul beszélni vagy Magyarországon születni. A magyarrá váláshoz elsősorban lelkűiét, gondolkodásmód, tudatos sorsközösség vállalás szükséges. Kétségkívül ezeknek a feltételei sokkal jobban adódnak magyarországi környezetben. A magyar környezetben való felnövekedés, a mindennapi élet a maga szép és sokszor csúf élményeivel alakítják az egyén lelkületét, formálják sajátos magyar karakterét és a keserű napok, szenvedések égető fájdalmai sütik a magyarság bélyegét, a magyarság tudatos érzését az ott felnövő telkekbe. Mindezeket itt külföldön sem magyar iskolával, sem az itteni magyar környezettel pótolni nem lehet. A külországi magyar élet, legyen az bármilyen szervezett közösség, csak gyenge árnyéka az igazinak, a hazainak. Igazi valóságos élmények kellenek, amelyeket csak otthon lehet megszerezni. Ezért küldi sok kint élő magyar a gyermekét ma Magyarországra, ezért látogat jómaga is haza évről évre, mert érzi ,hogy a füstös, kormos budapesti levegőben, a vidék szegénységében és az ott élő emberekben van mindaz, ami szükséges a magyarnak maradáshoz, a magyarrá váláshoz, annak ellenére, hogy az uralkodó világnézet esetleg idegen és visszataszító a számára. De mit tegyen az az emigráns, aki nyakig van a politizálásban? Aki a rettenetesen kísértő ajánlatok és kecsegtetések ellenére is megmarad a tántoríthatatlan, jelzők nélküli hazafiság útján, kíméletlen kritikusként bírálja a hazai rendszert, azzal semmilyen azonosságot nem vállal és egy hazalátogatás engedélyének reményéért sem hajlandó megtagadni saját magát, politikai meggyőződését, valóban emigráns hivatását.

Ennek sorsa a legnehezebb.

Az emigráció demagógjai üldözik, mert a pánszláv imperializmus elleni gyűlölet fürdető vizével nem hajlandó a gyermekeit is kiönteni és minden hazulról jövő szálba görcsösen kapaszkodik, ami csak egy szikrányi lehetőséget nyújt az otthoni magyarsággal való kapcsolatok elmélyítésére Otthonról pedig a hivatalos irányzat még mindig, a legjobb esetben csak fasisztának bélyegzi. Hogy fog ennek a gyermeke igazi hazai élményeket szerezni a magyarrá váláshoz, amikor ennek a külföldön élő magyarnak volna elsősorban joga ahhoz az elégtételhez, hogy azzal a tudattal költözzék a túlvilágra, hogy valóban magyar, nemcsak magyarul is beszélő utódokat hagyott maga után. Emigrációs politikai szerep en-