Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-12-01 / 12. szám
I 10. oldal «ITfVAkÖkt 1973. december hó és a (mózesi) törvényt megtartsátok; kiknek mi parancsot nem adtunk.’’ 27. “Küldöttük azért Júdást és Silast, kik élőszóval tudtotokra adják ugyanezeket.” 30. "Azok annakokáért elbocsáttatván, elmenének Antokhiába; és egybegyűjtvén a sokaságot, átadták a levelet." 31. "És mikor elolvasták, örvendezének az intésen.” Az apostolok tehát — Pált és az iskarióti Júdást kivéve — nem voltak zsidók, de antiokhiai követőik se. Huston Stewart Chamberlain szerint teljesen bizonyos, hogy Krisztus sem volt zsidó és ereiben egy csepp zsidó vér sem csörgedezett, mert Galilea népe, ahonnan származott, nem volt zsidó. E területet a zsidók "Galil hág Goyim”-nak Idegenek földjének nevezték és ezt a nevet egyszerűsítették a Rómaiak Kr.e. 63-ban Galileára, melynek legjelentősebb városa Scythopolis, lakossága pedig Khusi Szkita nép volt, kiket Kr.e. 710-ben II. Sargon Susánból telepített Galileába az ottani rokon népek közé, kik a tőlük délre lakó Samaritánokhoz hasonlóan a Sumér nyelv Arameus dialektusát beszélték. A Sumér nyelvről pedig nem kisebb tudósok, mint Sir L. Wooley, Sir H. C. Rawlinson, Prof. J. Oppert, Prof. Sayce, stb. állapították meg, hogy "Ős-Scytha Nyelv” volt, melynek egyenes folytatása a magyar nyelv. A zsidók ősei, a Khabirú arabok a Krisztus előtti második évezred második felében kezdtek felhúzódni a Holt Tenger nyugati hegyes-dombos partvidékére, ahol a Hettita Canaánita népek laktak. Mivel a bevándorlás szervezetlenül és lassú tempóban folyt, az új jövevények megtanulták a befogadó nép nyelvét, átvették szokásaikat és keveredtek is velük úgyannyira, hogy a Kr.e. hatodik században már semmi sem állta útját a teljes beolvadásnak. Történt azonban, hogy Krisztus előtt 597-ben Nebucadnezár babyloni király leigázta Palesztinát és a lakosságból — így a zsidók közül is — sokat rabszolgaságba, fogságba hurcolt, honnan az újabb hódító Cyrus Perzsa király bocsátotta el a még élőket és leszármazottaikat Kr.e. 538-ban. Az első csoportban csak csekély számú szegény zsidó tért haza, kiket az otthoniak hamar felszívtak. Tizennyolc évvel később egy jelentősebb csoport tért haza Zerubabel vezetése alatt, aki Judea kormányzásával lett megbízva. Később, Kr.e. 444-ben a király egy gazdag zsidót, Nehémiást küldte kormányzónak Júdeába. Nehémiás, hogy az asszimilálódást meggátolja, eltiltotta a zsidók őseit a vegyes házasságtól és vallási reformokat is hozott. A zsidó teokratikus állam és nemzet megalapítójának azonban Esdrást kell tekintenünk, aki 238 levitával és vagy ezerötszáz egyéb rendűrangú, mind jómódú hívével tért haza Kr.e. 397-ben. Ő a nehémiási fajvédő törvényeket megszigorította és a már meglévő vegyes, vagyis zsidó-canaánita házasságokat felbonttatta, a canaánita hettita feleségeket gyermekeikkel együtt elűzette. Az államformát teljesen theokratikus alapokra fektette, a népnek saját nyelvet és írásmódot szerkeszttetett és megalkotta a világ legelterjedtebb irodalmi művét, a zsidó mithológiát, mely ma “Ótestamentum” néven ismeretes. Természetes, hogy "Esdrás törvényei még jobban elmélyítették a zsidók és goyimok közötti szakadékot” — írja J. W. Swain —, de a zsidóknak megmaradást, nemzeti öntudatot és biztonságérzetet adott, és megindította a nyelvi elkülönülést a környező népektől kik az Arameus nyelvet beszélték egész Palesztina területén. Kik voltak az Arameusok és hol laktak? Miféle nép volt az, amely ezt a nyelvet beszélte és miféle nyelv volt az Arami nyelv? Leonard Cottrell "The Anvil of Civilization” című könyvében azt írja, hogy ha valaki a Kr.e. kétezredik évben a Turáni fennsíktól elindult nyugat felé a Földközi-tengernek akár az északi partján, tehát Anatolián, a Hetiták földjén és a mai Görögországon keresztül, akár a déli part felé vette útját Palesztinán keresztül Egyiptomba és Lybiába, csak egy nyelvnek a tudására volt szüksége, mégpedig az Oppert által Sumernak nevezett mezopotámiai ősnép nyelvére, mert ezeken a területeken abban az időben még mindenütt ennek a nyelvnek valamelyik dialektusát beszélték. Hasonlóan írnak a többi jeles történészek is. JUDA ÉS IZRAEL A Biblical Atlasok az Exodus előtti Palestinát teljes egészében, mint Canaant, és lakosságát mint Canaanitákat tünteti fel. A lakosságot az Ótestamentum "Hittitáknak”, a perzsák Kitteusoknak és Katusoknak, melyet a görögök "Scytha”-ra módosítottak. Azonban Él Istenük után nevezték őket Él Harcosainak, Elitáknak is, melyet a Biblia Izrealita néven őrzött meg. E nép azonban nem volt azonos a Juda népével, bár Dávid és Salamon alatt a két nép együtt élt, de Salamon halála után az Izraeliták visszaszerezték függetlenségüket. Juda aspirációi sohasem szűntek meg Izrael bekebelezésére, ami Kr.e. 129 és 104-ben — a Rómával kötött szövetség után — bekövetkezett. Az Ótestamentum mai formájának, a Septuaguintnak írói már a Juda népére is alkalmazzák az Izrael Népe nevet, mely azonban mindmáig csak mint a zsidó nép vallási neve terjedt el a köztudatban. De Krisztus idejében "Izra-Elita” alatt még nem a zsidókat, hanem "Él Harcosait” vagyis a canaáni Kitteusokat, a Szkítákat értették. Jeruzsálemben is a lakosság nagyobb része Izraelita Szkita volt és a zsidók csak, mint kisebbség éltek ott, kiknek vezetői a polgári közigazgatással voltak megbízva. Jézus az ottani izraelitákat tanítani járt oda zsidó ruhába öltözve, mert a zsidók halálra keresték. (János 5:1—18.). A két nép különbözőségét és Krisztus nem zsidó voltát bizonyítja az "Irgalmas Szamaritánusról” szóló példabeszéd is és Jézusnak a samariai asszonnyal való beszélgetése is. Jézus idejében a zsidó nép már teljesen a Torah fajvédelmi törvényei szerint élt, de a "Törvény alatt élő” nem zsidók úgy bújtak ki alóla, ahogy lehetett, fizették a tizedet és egyébként élték a maguk életmódját és imádták a maguk Istenét Éli élő Istent. Minden emberben él egy jogos nemzeti öntudat, egy nemzeti hovatartozandósági érzés és ahogy egy zsidótól nem lehet megkívánni azt, hogy példázataiban ne a saját fajtáját dicsőítse, így Jézusnál is természetes volt, hogy példázatában az "örök élet” iránt érdeklődő "Törvénytudó” előtt egy szamaritánust említett, mint az irgalmasság mintaképét, nempedig egy zsidót. Más oka is volt erre. Ugyanis nem mondhatott olyat, ami ellenkezett volna a zsidók Törvényével, mely a Talmud magyarázata szerint az Erubin 64,a. és Aboda Z. 20. alapján előírja, hogy "... az ember egy nem zsidón ne könyörüljön”, míg a Pesachim 25.a. lapján az áll, hogy "Mindenkit lehet gyógyítani, kivéve a bálványimádókat, a fajtalanokat és a vérontókat”. Ezért kerülte el úgy a pap, mint a Levita az útfélen sebesülten fekvő szerencsétlent. Jézusnak másik samariai esete is azt mutatja, hogy ő vérszerint nem volt zsidó. Ugyanis a szamariai aszszonytól vizet kért, amin az asszony igen elcsodálkozott mondván: "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki szamariai asszony vagyok, mert a zsidók nem barátkoznak a samariaiakkal”. Jézus Jeruzsálemből jött, Galileába tartva Samarián keresztül. Jeruzsálemi tartózkodása alatt bizonyára zsidó divat szerinti öltözetet viselt, hogy nyugodtabban taníthasson, hiszen János Evangéliuma szerint ép-, pen a farizeusok elől menekült. (János 4:1—3.) Azonban, ha zsidó lett volna, nem kérhetett volna az aszszonytól még vizet se, mert a zsidók az idegeneket és eszközeiket tisztátalanoknak tartották, amint az az Ótestamentumban és a Talmudban meg van írva, hogy "Háromszor mondják a rabbik, hogy a nem zsidó nő és férfi tisztátalan”. A samariaiak hovátartozandóságáról fontos adat a samariai asszony másik kijelentése is, hogy "... A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak”. Ugyanis már a legrégibb vallások szerint úgy hitte az emberiség, hogy az Isten lakóhelye az "Égben” van és aki magasabb helyen imádkozik, az közelebb van az Istenhez. Ezért jegyzik meg az egykorú krónikások, hogy a Szumirok, Szkiták a hegyeken és dombokon, vagy ha ilyen nem volt közel, akkor az Isten által szabadon áttekinthető pusztában imádkoztak, vagy ha módjukban állt Ziggurátokat építettek (Lépcsős piramisok). A samariai asszony pusztában és hegyen imádkozó atyái tehát szkithák voltak és nem zsidók. Ezekre vonatkozóan mondja Kahana rabbi a Talmudban, hogy "Szemtelen az, aki nyílt síkságon imádkozik és, aki a bűneit felsorolja”. Krisztus "orcájának színe változása” is egy magas hegyen történt, amint az Máté 17:1—2-ben meg van írva. Megkísértése is a hegyen való imádkozás közben történt (Máté 4: 1.). Kedvenc imádkozó helye az Olajfák hegyén volt, stb. Ö is betartotta az ősök szokását. A hittudósok és történészek szerint az Új Testamentum Evangéliumainak eredeti szövege nincs meg. A mai szöveg csak másolatok eredménye, mely nem mentes az akkori tendenciának megfelelő változtatásoktól, kihagyásoktól és betoldásoktól, melyek tele vannak ellentmondásokkal. így került bele a "Judeai Betlehem” is, mint Jézus születési helye csak azért, mert Dávid is ott született amint J. W. Swain profeszszor írja "The Ancient World” című könyvének első kötete 210. oldalán. Bethlehem nevű helység Palesztina területén nem is egy volt. De azt, hogy a minden órára várandós Mária a galileai Názárettől a judeai Bethlehemig vezető — legalább 180 kilométeres hegyes-völgyes terepen kacskaringó — útat megtette volna egy állítólagos népszámlálás miatt, ma már minden értelmes ember kizártnak tartja. Ellenben minden kutatás oda vezet, hogy Jézus születési helyé — ha Bethlehem volt —, csakis a galileai Bethlehem lehetett, ahova szüleit származásuk, rokoni kötelékeik és egzisztenciális érdekeik kötötték, ahol a szkithák laktak, akiknek ősatyja volt Nimród, aki a Biblia szerint "...kezde hatalmassá lenni a Földön” és "az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földjén". "E földről ment aztán Assiriába és építé Ninivét, Rekhobóth városát és Kaláht és Résent Ninive között és Kaláh között.” (Mózes I. 10:8—12.) Vagyis Nimrod építette Sinár (Sumér) legnagyobb részét, amit nemcsak a Biblia, hanem ma már az archeológia és őstörténettudomány is bebizonyított. Azért írja Rawlinson és Sayce, Opperttel egyetértve, hogy "... a Sumér nyelv Ős-Scytha nyelv... — mert —, a legrégibb ékírásos szövegek Mezopotámiában Scytha nyelven íródtak.” Ennek a nyelvnek egyik dialektusa volt az Arami nyelv, Jézus anyanyelve. Ezen a nyelven küldte fohászát az Atyához, a Susanita és Canaánita Szkita magyarok élő Istenéhez; "Éli, Éli lam-ma sabaktani” vagyis "Istenem, Istenem, nézz megszabadulni”, azaz "Segíts megszabadulni”. Ugyanis a régi magyar nyelvben, de Hazánk egyes részein még ma is a segítségnyújtást sokszor úgy fejezik ki, hogy "ránéztem”, "megnéztem” vagyis "segítettem”. Ez az "idom" nem ismeretlen még az angol nyelvben sem. Mindezek után már határozottan kijelenthetjük, hogy Krisztus Urunk nem a zsidó Dávidnak volt leszármazottja, hanem a Kushi-Szkita Nimródnak, kinek népéből II. Sargon Kr.e. 710-ben több ezret telepített Galileába, az ottani rokon népek közé. A Talmud is azt írja Jézusról Jochanan ben Zakkaj rabbi által, hogy "... az istentelen Nimród fiának fia” volt. Mózes I. könyve 10:8 szerint "Khus nemzé Nimródot is ...” akiről pedig tudjuk, hogy nemcsak hatalmas vadász vala az Úr előtt, hanem a két szittya vitéznek, Hunornak és Magornak (Magyarnak) az apja volt. Kézai Simon Nimródon keresztül Noétól származtatja a magyarokat. Friedrich von Hirth ("Die Ahnentafel Attila’s nach Johannes von Thurocz” c. 1490) Attila családfáját vezeti fel Noéig. Attiláról pedig Pósa püspök (Anonimus) írja, hogy tőle származott Álmos, a honalapító Árpád atyja.______________________ A topolyai ásatásokról... Dr. László Gyula régészprofesszor, a népvándorlás korának neves szakértője, az elmúlt hetekben részt vett a délvidéki Topolyán végzett régészeti ásatásokon, ahol többszáz sírt tartalmazó avar-kori temető feltárása kezdődött meg, s e munkálatokhoz hívták meg a magyar profeszszort. A szarmaták és az avarok történelmi sorsa, a Duna-völgyben való megjelenésük, itteni életük a magyar régészeket is élénken foglalkoztatja. Dr. László Gyula az ásatások kezdeti tapasztalatait összegezve rendkívül érdekesnek és jelentősnek minősítette azt a tényt, hogy a szarmata és avar sírik egy temetőben vannak. Ez ugyanis annak lehetőségét veti fel, hogy a szarmaták beleolvadtak az avar népességbe. A további ásatások ezt a feltevést megerősíthetik, de esetleg egészen más értelmezést is adhatnak az eddigi tapasztalatokból levont első következtetéseknek. Az ásatások során sok olyan sírt találtak, amelyeket feltételezhetően kiraboltak. A professzor szerint inkább feldúlt sírokról van szó. A szakemberek véleménye ezzel kapcsolatban megoszlik. A legelfogadhatóbb feltevés az, hogy nem a kincsek végett, hanem bosszúból dúlták fel a sírokat. A jelek és a rekonstruálható nyomok alapján rövid idő alatt dúlták fel a sírokat és azonos módszerekkel. Ez arra enged következtetni, hogy nagy és jelentős történelmi eseményeknek kellett ezen a helyen lezaj lania. Minderre végleges választ a Topolya környéki rendkívül gazdag régészeti lelőhelyek további feltárása adhat.
