Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
2. oldal «imAKOfct 1973. január hó Történelmi tapasztalat, hogy amikor egy nép hivatalos vezetése a sorscsapások alatt elmállik, akkor a nép természetes életrevalóságából támadt vezetők kerülnek a tettek élére. Századunk nagy magyar válságában ilyen népből-jött vezető volt SZELEPCSÉNYI HUN LÁSZLÓ Vezérlő elve volt, hogy a politikai cselekvésben nem az az irányadó, amit a körülmények megengednek, hanem amit tenni kell! Ilyen úton haladva, nyilvánvalóan nem az a figyelemre méltó, ha valaki elesik, hanem az, ha valaki megmarad! Szelepcsényi Hun László a Gondviselés akaratából és tervéből megmaradt, éppen ezért fanatikusan hitt is abban, hogy a Gondviselésnek célja és szándéka van vele. A magyar élet-halál-harcból annakidején félkarral jött az emigrációba, de rokkantán és csonkán is erős, kemény és igaz ember maradt. Mivel a túlerővel szemben fegyverét letenni kényszerült, szellemi harcba szállt. Élőszóval és írásban hirdette fizikailag legyőzhetetlen meggyőződését. Izzig-vérig szocialista magyar volt Szelepcsényi Hun László! Az ő szocializmusának azonban nem volt jelzője. Nem érezte azt sem nemzetközinek, sem nemzetinek. Egyszerűen csak szocializmusnak, másszóval a természetes egész-ember társas gondolatának! Nem bírta elfogadni, hogy a munkás csak nehéz szerszámot forgató izom-kolosszus, de azt sem, hogy csupán tenyésző egyede élettani családjának. Élet- és lélek-érzése tiltakozott mindkét rész-emberi szemlélet ellen! Tiszta élménye volt, hogy a munkás is egész-ember, aki lélekkel alkot és kezével anyagba formálja lelkének művét! így tanulta ezt századunk nagy magyar látnokától, Szálasi Ferenctől. Éppen azért ösztönösen gyűlölte azokat, akik elalkudták a lelket és életet, s megvetéssel vegyes sajnálattal szemlélte a gyengéket, akik félték a Gonoszt. Több, mint negyedszázadig tartó küzdelmében, dacára annak, hogy az erkölcsi hullák hekatombáin kellett átgázolnia, soha egy pillanatra meg nem tántorodott. Végezetül méltán elmondhatta az Apostollal: “... az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr Jézus ama napon, az igaz Bíró...” Szelepcsényi Hun László, igaz testvérünk és bajtársunk! Isten veled! Nem felejtünk! Odafent találkozunk! Gy. Gy. L. —Nem válasz, hanem kérdés — fi az Ősi Gyökér szerkesztőségéhez kivétel nélkül mindenütt oroszokkal van betöltve. A második világháború végén Sztálin egyszer asztalköszöntőt mondott, melyben nyilvánosan megerősítette, hogy az orosz nemzet a Szovjetunió “kiemelkedő” nemzetisége. Mindezek dacára a harmincas évek végén olyan hangokat lehetett a nyugati szimpatizánsok körében hallani, hogy a Szovjetunió nemzetiségi politikája az érintett nemzetiségeknek mindazt megadta, amire azok igényt tarthattak. Ezt a politikát a háború végén próbatétel várta: Sztálin mindazokat a kis népeket, melyeket a német előretörés elért, teljes egészükben elhurcoltatta, egyeseket a szibériai lakatlan vidékekre. Hruscsov maga is elismerte a XX. Pártkongresszus előtt tartott beszédében, hogy Sztálin még az ukránokat is deportáltatta volna, ha nem lettek volna oly sokan! A németek kiverése után még soká folytatódtak a harcok a litván, ukrán és északkaukázusi partizánok ellenállása folytán, míg a nemzetiségek mozgalmait mindenütt sikerült az oroszoknak letörni. Világosan kitűnt ebből is, hogy a kommunista nemzetiségi politika — szintén teljes csődöt mondott. A háború után e helyzethez egy újabb tényező járult: a Sztálin hatalma alá került keleteurópai államokat nem kebelezték be egyszerűen a Szovjetunióba, s míg pl. az ukránoknak, grúzoknak vagy letteknek nincs állami függetlenségük, addig a bulgároknak, magyaroknak, cseheknek stb. megengedték, hogy látszólag önálló államformát tartsanak meg. S ez olyan anomália volt, mely nemcsak az egyes nemzetiségek közt, hanem még a pártvezetések közt is erjedést idézett elő. A hatvanas évek elején azerbedzsáni, kazaksztáni és lett pártvezetőket tartóztattak le, mert meg akarták akadályozni orosz tisztviselők beáramlását, kik nyelvüket és hatalmukat veszélyeztették. Az 1961-es pártprogramra minden olyan törekvést elitéit, mely akadályt gördíthetne a szovjet népek egyesülése elé, s kinyilatkoztatta, hogy az egyes szovjet köztársaságok közötti határok egyre többet veszítenek jelentőségükből. Ezzel kapcsolatban különösképpen jellemző Piotr Seleszt ukrán első párttitkár esete: ma már kétségen kívül áll, hogy öt azért távolították el pozíciójából, mert nem teljesítette az ukránság megerősödésének letörésére kiadott parancsot. A KGB — tehát nem a helyi hatóságok — által letartóztatott ukránok ügyében ugyanis ő nyíltan beavatkozott s szabadonbocsájtott egyéneket még korábbi állásaikba is visszasegített. Megengedte, hogy helyi titkárok elolvassanak egy könyvet, melynek címe önmagáért beszél: Iván Dzsuba: “Internacionalizmus vagy oroszosítás?” melyben ilyen idézeteket találunk: “A szovjet köztársaságok kormányai valóban szuverének: a közigazgatásban nincs önálló nemzeti nyelvük, nincsenek önálló nemzetközi kapcsolataik s még gazdasági ügyekben sincs joguk önállóan intézkedni a saját területükön belül. A nemzeti intelligencia ilyenirányú hangja csaknem minden szovjet nemzetiségi területen hallható. A kérdés változó arculatot ölthet attól függően, hogy a helyi pártvezetés engedi vagy tűri-e ez irányzatokat. Georgiában nemrég a pártvezetősége megengedte, hogy kiadjanak egy önálló nemzeti történelemkönyvet. Napnál világosabb, hogy az utóbbi 50 év alatt a szovjet nemzetiségi politika nem volt eredményes. A nacionalizmus ma is veszélyt és fenyegetést jelent az egész szovjet rendszerre, amit sem kisebb engedmények, sem erőszak alkalmazásával nem lehetett megtörni. A nemzetiségi érzés könynyen azzá az erővé válhat, mely a szovjetet súlyosan zavarni fogja a jövőben. Ezt a robbanóanyagot pedig csak úgy lehetne semlegesíteni, ha a Szovjetunió a nemorosz határterületeknek messzemenő, illetve teljes önállóságot adna. Ez azonban azzal járna, hogy Oroszország nem lenne többé nagyhatalom, hiszen nemcsak lakosságának több, mint felét vesztené el, hanem iparának és természeti kincseinek óriási részét is. így nem sok remény van rá, hogy a Kreml ily lépésre szánja magát. Az Unió alapgondolata mindig is az volt, hogy az egyes köztársaságoknak semmi lényeges függetlenséget sem szabad nyújtani, hanem csupán a szabadságnak látszatát kelteni. Ez a kétszínűség azonban nem járt sikerrel s a nemzetiségek nem hagyták magukat félrevezetni az orosz centralizáció és imperializmus által. Joggal feltételezhető, hogy a jövőben a nemzetiségek önállósulási szándéka csak fokozódni fog. Sztálin alatt a nemzetiségeket blöffel és terrorral fogták össze, kegyetlen eszközök nélkül ugyanis a blöff eredménytelen lett volna. A mai Szovjetunióban a nemzetiségi törekvéseket szintén az államhatalom erőszakával és a párt ellenrőzésével teszik ártalmatlanná. Az egykori gyarmati hatalmakkal ellentétben a Szovjetunióban a gyarmatosítás fogalma még ki sem mondható. A kérdésekre eddig közigazgatási megoldásokat kerestek, de nem politikaiakat. Hosszú távon ez állandó bizonytalanságot jelent, mely ideig-óráig leplezhető, de potenciálisan jelen van, s bármikor kitörhet. Az Unió 50 éves fennállása alatt nem volt képes mély gyökeret verni. S a merev szovjetorosz imperializmus szétrobbantására manapság az egész világon ez a visszafojtott hatalmas erőtömeg jelenti a legszámottevőbb lehetőséget. Beküldte: Árgus (Párizs). • Újvidéken jelenleg több, mint 23 ezer magyar él, a város egyetemein 1400, középiskoláiban még ennél is több magyar anyanyelvű diák tanul. Kezdeményezésükre néhány esztendővel ezelőtt mozgalom indult egy magyarnyelvű színház alapítására. A közelmúltban az Újvidéki Községi Művelődési Közösség konkrét javaslatot is tett a színház megnyitására, amelyre a délvidéki magyar lapok jelentései szerint hamarosan sor kerül. A tervezet szerint a leendő magyar színház — amely a szabadkai népszínház mellett a második ilyen jellegű intézmény lesz a Délvidéken — évadonként öt bemutatót, összesen 80 előadást tart, ötvenet Újvidéken és harmincat a környező helységekben. Fő feladata lesz az avantgarde törekvések támogatása, a modem színjátszás új formáinak meghonosítása. Épületében 25—30 előadással rendszeresen vendégszerepei a szabadkai magyar színház is. • • A Kassai Galériában ünnepélyes keretek között nyitották meg az I. nemzetközi képkiállítást. A tárlaton 57 bolgár, csehszlovákiai, magyar, NDK-beli, román és szovjet képzőművész alkotását mutatták be, A Szittyakürt 1972. évi augusztusi számában Szent István király történelmi alakjának ábrázolása kapcsán rövid tanulmányt írtam a középkori magyar történelmi egzisztencia, a kárpátdunatáji keresztény, ország kialakulásáról és nagyhatalmi arányokat öltött fejlődéséről. Rövid analízisemben félreérthetetlenül két főszempontot követtem: — Szigorúan alkalmazkodtam a pozitív történelem menetéhez s azért csak a közösségi lét színvonalára emelkedett erőket és alkotásaikat vettem figyelembe. A füstbement terveket és kudarcbafulladt kísérleteket meg sem említettem. Nem moralizáltam, vagyis eleve tartózkodtam attól a vaskos hibától, hogy egy nem romantikus analízisben történelmi szereplőt erkölcsileg minősítsek. Az Ősi Gyökér folyó évi januári számában hozzászólásnak vélt írás jelent meg. Ez a "hozzászólás” egyszerűen ignorálja analízisem témáját. Említést sem téve arról, hogy külön kiragadott idézet önkényes értelmezésével és a tanulmány gondolatmenetéből éles kanyarodással kitérve, ráront Szent István király erkölcsi és szellemi alkatára. Nagy-lélegzetű mondanivalójában évezredes dimenziókban kapkodva, henye következetlenséggel erkölcsi, szellemi és anyagi adalékokat — többnyire közhelyeket — halmoz fel, miközben egy zengő-dervis égő buzgalmával, szeszélyes türelmetlenségével és térítő-dühével kitüntetően exhortálja személyemet. A minden élemedett kedélyre oly nagyon jellemző öreges felfortyanásaival pedig nyilvánvaló jelét szolgáltatta annak, hogy hozzászólását nem tárgyi okokból írta meg! Ami engem illet, az eset kapcsán ki kell jelentenem, hogy nekem aztán igazán mindegy az, hogy Dr. Vágó Pál a magyarok első nyugati keresztény királyát örök üdvösségre, vagy örök kárhozatra küldi. Jól tudom azt, hogyha “nehéz a gazdagnak a mennyországba jutni”, akkor a politikusnak még nehezebb!!! Éppen ezért én Szent István királyt összes magyari és emberi hibáival, bűneivel és erényeivel meghagyom ott, ahová őt a Gondviselés állította: a pozitív magyar történelemben! Dr. Vágó Pálnak pedig okulásul figyelmébe ajánlom, hogy a civilizáltságnak nem a fürdőkád a csalhatatlan próbajele, hanem a türelemnek az a művészete, mellyel mélykultúrában atyánkfiáit, magaskultúrában pedig felebarátainkat megajándékozni képesek vagyunk. Megszívlelni ezt jobb későn, mint soha! Most már csak azt kérdem szeretettel és tisztelettel az Ősi Gyökér Szerkesztőségétől, hogy mi szükség volt Dr. Vágó írását — melynek analízisemmel semminemű érintkezési pontja nincs — az enyémmel viszonylatba állítani és tanulmányomat a viszonylattal, ha akaratlanul is, de mégis misztifikálni! Igaz magyar barátsággal maradtam: Gyékény esi Gy. László