Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-03-01 / 3. szám

6. oldal

«ITfVAKOftT

1972. március hó.

ként a bizánci feljegyzések alapján, eléggé pontosan megállapítható. Egyik nagyobb csoportjuk, a Bulgária déli határainál és Görögország északi részében fekvő Thessália nevű tartomány területén, a Pindos hegységben lakott. Egy másik jelentősebb csoportja a vlachoknak, az ún. "Arumuny”ok, akik nevüket valószínűleg a helyi lakos trákmacedoni egyik néptörzsének a nevéből "kölcsönözték”, amely évszázadokkal később átváltozott arumunyból a sokkal szebben hangzó, büszke “román”-nép névre, ezek keverve egyéb, főként szláv néptöredékekkel, a Balkán hegységben és ettől északra laktak.

A harmadik és legnagyobb létszámú csoportjuk pedig, az Észak-Albán, Nyugat-Macedón, Dél- Dalmácia, Adriai tengerrel is érintkező terület sávban lakott, a régi római Illyria provincia területén. A mai román nyelv főként itt vette át, a mintegy 30 százalékát kitévő "új latin” (tehát dalmátolasz) eredetű szókincsét, valamint jelentős számú albán szavaira is itt tett szert. Nyelvük és népességük alaprétege tehát egyformán szláv, trák, albán, illír és romanizált dalmát nép-elemek konglomerátumából akkor alakult ki végleg, amikor eredeti lakóhelyeikről, az erősen megszervezett és magas adókat követelő Bizánci Birodalom határai mögül, fokozatosan észak felé húzódtak, először a Duna déli mellékére, majd idővel a folyón is átkelve, a legelőkbe gazdag Havas-alföldre, ahol a turáni eredetű, keleti nomád lovas népek (bulgárok, magyarok, besenyők, kunok, tatárok), miután egymást sorban kiirtották, aránylag üres területet hagytak hátra, a lassan északra szivárgó, nomád pásztoréletet élő oláhság részére.

A Havasalföldet birtokló és a tatárjárás után csak kislétszámban itt maradt kunoknak szolganépei lettek, akik az elszlávosodott bolgár—törökökhöz hasonlóan, rövidesen maguk is átvették vlach szolganépeik nyelvét és csakhamar eloláhosodtak. Mikor pedig kun eredetű bojárjaik zsarnoki uralma alól és nemsokára a délről megindult ozmán—török balkáni terjeszkedés elől ismét menekülni kezdtek, útjukat a hatalma tetőpontján álló Magyar Királyság, lakatlan kárpáti gyepűi fe lé vették, ahol a jövevények emberségesebb életkörülményeket és létbiztonságot leltek. További, fokozatos térhódításukat Erdély belső területei felé, a fentiekben már ismertettük. Nyelvük öszszetételére vonatkozólag még említsük meg, hogy Cihac oláh nyelvész szerint, a román nyelv szavainak 45.7 százaléka szláv eredetű; 31.5 százaléka új-latin! 6 százaléka magyar; 8.4 százaléka török; 7.8 százaléka görög és 0.6 százaléka albán.

Eme hosszabb összefoglaló ismertetés után, térjünk rá a bevezetőnkben említett Gyóni M.: “A legrégibb vélemény a román nép eredetéről” című könyvére, amely eredeti görög szövegben, a magyar fordítással együtt közli az oláhokra vonatkozó, két legrégibb feljegyzést, kiegészítve a különböző nemzetiségű (orosz, német, román, magyar, osztrák, stb) szak-tudósoknak a két kódex feljegyzésre vonatkozó nyelvészeti, helyrajzi és kultúr történeti megállapításaival, szakvéleményeivel. Gyóni ugyanitt ismerteti még a X. és XI. századból származó legkorábbi egyéb-, vlachokra vonatkozó feljegyzéseket is, amelyek szintén bizánci történetíróktól származnak.

Ez a vlachokra vonatkozó két legfontosabb történelmi feljegyzés, egy XIV. századból származó görögnyelvű kódexben maradt fenn, amelyet 1881-ben, a moszkvai Zsinati Könyvtárban, V. Vasiljevskij orosz bizantológus talált meg. A két feljegyzés nem eredeti, hanem csupán csak másolata a X. századból származó régebbi szövegeknek, amelyek közül az egyik tartalmazza, azt a durva tévedést, amelyből a hírhedt dáko román elmélet megszülethetett.

1. Az első-, több oldal terjedelmű feljegyzés, az ún. “Strategikon" (Sztratégia), azaz Hadtudomány, amelyet a szakirodalom rövidítve “STR”nek nevezett el. Az STR. az 1066. évben, Thessáliaban (Görögország legészakibb tartományában, Bulgária déli határa mentén) lezajlott lázadás történetét írja le részletesen, amelynek vezetője és főszereplője a Szerző Nagyapja volt, amelyben a thessáliai "vlach”-ok is jelentős szerepet játszottak. A lázadás leírója, ennek kapcsán részletesen

kitért a vlach-okra (oláhok), pontosan leírta a lakóhelyüket, életmódjukat, megbízhatatlan jellemüket és ami a legfontosabb, kitért a vlachok "származásának” történetére is.

A terjedelmes "STR” nak és a tudósok által "LN”-nek elnevezett, egészen rövid, mindössze egy oldalnyi terjedelmű “második" bejegyzésnek a szerzőjét, csak évtizedeken át tartó, kortörténeti tanulmányok lefolytatása után sikerült véglegesen tisztázni. Ez ma már teljesen egybehangzó vélemények alapján, az előkelő örmény hercegi családból származó III. Kekaumenos személyével azonos, aki a XI. században, a görög császári udvarban, különböző magas állami tisztségeket viselt. Nevezett két tanulmányát az 1075—1081 közötti időben írta, az elsőt, a STR-t, a fiai részére intelmül és tanúlságul, amelyben tulajdonképpen az író-atyjának és nagybátyjának (II. és I. Kekaumenos-oknak) a családi történetét örökítette meg; a másodikat pedig, a rövid "LN”-t, a kor divatos szokása szerint, barátja a görög császár, I. Alexios Komnenos részére írta.

2. Ez utóbbiban a "LN”-ben, amelyet a császár talán sohasem olvasott, tanácsokat adott arra vonatkozólag, hogy egy jó uralkodónak mi a kötelessége alattvalóival szemben és hogy az államot milyen szempontok alapján vezesse és kormányozza. A magas politikai intelligenciával és igen nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező írásmű, tehát tartalmát tekintve "Hasznos Tanácsok Gyűjteménye”, amelyhez hasonló a kor irodalmában több is található. Az "LN” nek mégis különös jelentőséget ad történeti szempontból az a körülmény, hogy egyik megjegyzésében ismét megemlékezik "Hellas vlachjairól” és anyai nagyatyjáról is, Nikulitzas-ról, aki Hellas hercege volt. így a Thessáliai oláhok ottléte és a két különböző tárgyú feljegyzés közös eredete, ezáltal újabb megerősítést, illetve, bizonyítást nyert.

De lássuk, hogy mit írt a Thessália-i vlachokat kitünően ismerő Kekaumenos (III.); az oláhokról és jellemükről, atyai intelmeiben a két fia részére:

"Meghagyom nektek (t.i. a fiaimnak) s leszár mazóitoknak ezt is: A vlachok fajtája teljességgel megbízhatatlan és romlott, mely nem tanúsít igaz hűséget sem Isten, sem a császár, sem rokona, sem barátja irányában, hanem azon iparkodik, hogy mindenkit rászedjen, sokat hazudik és nagy tolvaj. Mindennap a legszörnyűbb esküket esküszi barátainak s aztán játszi könnyedséggel megszegi esküjét. Testvérévé és fiává fogad s azon ravaszkodik, hogy e kapcsolatok révén becsapja az együgyűbb embereket, pedig soha adott szavát nem tartotta meg senkivel szemben sem, még a rómaiak régibb császáraival szemben sem. Miután Traianos császár legyőzte és teljesen femorzsolta őket, fogságba kerültek s a mészárlásnak még császáruk is áldozatul esett, akit Dekebalosnak hívtak, a fejét dárdára tűzték ki a rómaiak (Róma) városának közepén. Ugyanis ezek az ún. dákok és bessosok. Előzőleg pedig a Duna folyóhoz és a Saoshoz közel laktak, melyet most Savas (Száva) folyónak nevezünk, ott, ahol most a szerbek laknak, megerősített és hozzáférhetetlen helyeken. Ezekben bizakodva barátságot és meghódolást színleltek a rómaiak régibb császárai iránt és erődeikből előjőve fosztogatták a rómaiak tartományait. Ezért azután megbosszankodva rájuk, mint mondottam elpusztították őket. Azok pedig eltávozva az ottani vidékekről szétszóródtak az egész Epeirosban és Makedoniában, többségük azonban Hellasban telepedett meg. Nagyon gyávák is, mert nyúlszívük van, s ha vakmerőséget mutatnak, azt is csak gyávaságból teszik. Meghagyom tehát nektek, hogy egyáltalán ne higyjetek ezeknek. S ha valaha lázadás támadna s barátságot és hűséget színlelnek, megesküdve az Istenre, hogy megtartják hűségüket, ne higyjetek nekik. Mert jobb nektek, ha egyáltalán nem esketitek meg őket s ha nem tesztek esküt, hanem mint gonosztevőket szemmel tartjátok őket, mintsem, hogy megesküdjetek s ti is elfogadjátok esküjüket. Egyáltalában nem kell hinni nekik, viszont ti meg tetessétek magatokat barátjuknak. Ha pedig egyszer lázadás támad majd Bulgáriában (ott is laknak), ahogyan az előbb beszéltem, s ha barátaidnak vallják magukat vagy erre akár meg is esküsznek, ne adjatok hitelt nekik. Ha pedig esetleg asszonyaikat és gyermekeiket be akarják vinni a Kelet-Római Birodalom erődjébe, adjatok nekik lehetőséget rá, hogy bevihessék őket, de a (családtagok) fellegváron belül tartózkodjanak; maguk a vláchok (férfiak) viszont maradjanak kint. És ha be akarnak menni családjaikhoz, kettő vagy három hadd menjen be. Amikor aztán ezek kimennek, akkor menjenek be engedelmeddel ismét mások. Azonban nagy éberséggel ügyeljetek a falakra és a kapukra. Ha így jársz el biztonságban leszel. Ha azonban sokat beengedsz családjaikhoz, elárulják a várat és viperamódra megmarnak s akkor majd visszaemlékezel utasításaimra. Ha viszont megtartod ezeket, őket is hatalmadban fogod tartani s magadnak is meglesz a gondtalan biztonságod.”

Amint látjuk, hogy a Szerző, aki szülőföldjének vlachjait alaposan ismerte, nem éppen hízelgőén nyilatkozik, a tipikus balkáni lelkületű, álnok és kétszínű vlach földijeiről. Miután a görögöknél általános szokás volt, hogy barbár szomszédaikat, egyéb régebbről ismert népekkel azonosították, Kekaumenos, aki bár olvasott valamit Dominicianus és Trajanus római császárok dákok elleni hadjáratiról, de kortársaihoz hasonlóan, klasszikus földrajzi és történelmi tudatlanságában azt már nem tudta, hogy a római történetírás két különböző Dáciát különböztetett meg: az első az ún. “Trajanus Dáciája” volt, a mai Erdély területén; a második, pedig "Aurelianus Dáciája” volt, ahová az erdélyi Dácia provincia szedett-vedett, kevert népességű római telepeseit telepítették át, le a Dunától délre, amit később Moesia provinciának neveztek el. (Amely Bulgária északi részén terült el, a Havasalföldtől délre.)

A szerző ismerve a dákok történelmileg közismerten kétszínű politikáját és cseltevésen alapuló stratégiáját a rómaiakkal szemben, tehát nyugodtan azonosította a Trajánus erdélyi Dáciájának lakóit, az Aurcliánus Dáciájának, azaz Moesia-nak ugyancsak megbízhatatlan, kétszínű lakóival és kinevezte a vlachokat a “dákok utódainak”. Kekamenos és Aurelianus Dáciáját is, amely mint mondottuk a mai Bulgária területén feküdt a valóságtól eltérően, jóval nyugatabbra tolta el a Száva alá, a szerbek által lakott Moesia Superior tartomány helyére. így teljes földrajzi és történeti tudatlanságában Dácia helyének rögzítésénél, egyszerre kettős hibát követett el.

Kekaumenos mentségére jegyezzük meg, hogy a középkori görög, latin és nyugati krónika íróknál, még az övénél sokkal nagyobb földrajzi tévedések is gyakran előfordultak. Pl. Laonikos Chalkokondyles a magyarok eredetéről és nevéről az alábbiakat írja: "Egyesek azt hiszik róluk (t.i. a magyarokról), hogy régen Gétá-k voltak s a Balkán hegység tövében laktak. A skytáktól legyőzve vonultak fel erre a területre, amelyen most laknak (azaz Magyarországra). Mások viszont azt mondják, hogy dákok(!) voltak.

Egy másik görög szerző, a XII. századbeli híres bizánci polihisztor és humanista Ioannes Tzetzes, Magyarország területét ugyancsak a Balkánra, a Szávától délre helyezi Moesia területére és ennek Mysos nevű lakóit, minden további nélkül szintén azonosítja a magyarokkal. Verses krónikájában csak úgy odavetve megjegyzi, méghozzá remek klasszikus jambusokban, hogy a "mysosokon magyarokat kell érteni!”.

Érdekes, hogy az utóbbi kettős írott kút-forrás ellenére sem jutott még eszébe egyetlen épeszű magyar tudósnak sem, hogy a magyarok őshazáját a Balkánra helyezze. Csupán a hegyi mócok leszármazottai jutottak arra a gondolatra, hogy szerény birkapásztor balkáni eredetű őseik helyett a rendkívül vitéz, lovas szkytha (szittya) eredetű daha-dák népben keressék őseiket. (Lásd Trajanus oszlopán a lovon harcoló dákokat, akik teljesen hasonló öltözékben vannak, mint a görög szobrászok által többször megörökített szkiták.) Abban a népben, mely a nagy Római Birodalom területéhez és népességéhez képest elenyészően kicsi, de aranyban oly gazdag erdélyi hazájából, két évszázadon keresztül, sikeresen állott ellen, a hatalma tetőfokán álló, és Dácia aranybányáira