Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-06-01 / 6. szám
1972. június hó 11. oldal Az „emelkedő nemzet” szellemében Állásfoglalás Azzal a szándékkal vettem kezembe a tollat, hogy mint a Szittyakürt felelős szerkesztője néhány gondolattal — inkább a kérdéseknek a Hungária Szabadságharcos Mozgalom politikai koncepciójának szellemében történő megfogalmazásával —■ a kívánt irányba serkentsem Homonnay Ottó János szabadságharcos bajtársamnak a “Nemzeti függetlenség vagy osztályharc" című cikke nyomán kialakult sajtóvitánkat. A vita természetesen vita és ezért szükségszerű velejárója a vitaindítócikk bírálata, cáfolata, esetenként az élesebb hang is. Meggyőződésünk, hogy az eltérő álláspontok nyilvános ütköztetése nemcsak az érdeklődők teljesebb tájékoztatását szolgálja, hanem egészében is termékenyen hatnak az: emigrációs közgondolkodásunkra, és további fontos felismeréseket nyújtanak a Magyar Szabadságharcosok Forradalmi Tanácsának munkájához. Az eddigi vitacikkeinkben, az egyes cikkírók állásfoglalásában és az olvasóink leveleiben kifejtett nézetek azt bizonyítják, hogy a véleményalkotásoknak "kötelező” uniformizáltsága helyett a Szittyakürtben megindult egy gondolkodásbeli mozgás. Megindult a véleményeknek egészségesnek mondható differenciálódása. Azonban nem tekintjük helyesnek, és különösen nem tartjuk hasznosnak a felesleges éles személyeskedő hangot. Ezért sajnáljuk, hogy dr. Selmeczi Kristóf “Eszmecsere vagy vita?” című cikkével az általunk nem kívánt és nem helyeselt irányba fordult Homonnay Ottó János vitaindítója. Dr. Selmeczi Kristóf vitamódszerét, személyeskedésektől és minősíthetetlen “állításoktól" hemzsegő “válaszát” legkevésbé sem tartjuk kielégítőnek. Ezért a Szittyakürt részéről szeretnénk szakítani dr. Selmeczi vitaformulájával, aki állásfoglalásában furcsa, de az emigrációban ismert módszert használta vitapartnerével Homonnay Ottó Jánossal szemben, amikor azt írta, “Talán jobb lenne, ha Homonnay Ottó János is a sokgyermekű családok alapításának elősegítését sürgetné pl. megfelelő családi pótlékkal és más javadalmazásokkal a vietnámi háború támogatását célzó ‘önkéntes’ adó, stb. helyett!" Homonnay Ottó János szabadságharcos baj társam soha nem sürgette a hazai kommunista rezsim vietnámi "önkéntes” adóit, és nemcsak félrevert harangokat kongat a nép és nemzetírtás ellen, hanem az “Arccal magyar véreink felé" akciónk áldozatos magyarja is. Reméljük, hogy a továbbiakban a személyes replikák helyett inkább a problémák érdemi, tárgyi alapon tárgyaló cikkeket közölhetünk a Szittyakürt hasábjain. Ha a szerkesztőségünkhöz érkezett levelekben is akad olyan, amelyet személyes indulatok fütenek, amelyekben több a hangzatos emigráns szónokiasság, mint a valóságos probléma, és ha csak a “Szittyakürt meg a biharugrai, endrődi és pacsáni büdös parasztokkal szervezkedő Szabó Pál állítja is azt", hogy a Horthy-rendszer a múlt! A Hórthyrendszer akkor is csak múlt, a nemzetakarat hitvallásában 1956. október 23-án is csak múlt maradt. Ezért nem hiszem, hogy a legfon tosabb feladataink közé tartozik most az, hogy Homonnay Ottó Jánosnak akarva-akaratlanul a 45-ös emigráció felé sokszor helytelen következtetéseket sugalló, de a hazai valós kérdésekkel őszintén szembenéző vitaindítója nyomán — egy sártengerbe ragadjunk — és a Horthyrezsim politikai, gazdasági és társadalmi arculatán vitatkozzunk. Homonnay Ottó János vitaindító-cikkének lényegét elfogadom. Azt is tudom, hogy valóban érdemes lenne kicsit mélyére nézni a 45-ös emigráció egy részének. Annak a "szegedi gondolatból” is szobatisztává dreszszírozott rétegnek. Érdemes lenne humorizálni a magyar emigrációt "felszeletelő” előítéleteiken. Humorizálni kokárdás antibolsevistáskodásukon, mosolyogni azon is, hogy milyen hallgatag antikommunisták akkor, ha arról van szó, hogy puszta emigráns életüket nem a Horthyrendszer kétkulacsos hintapolitikájának, hanem a vértanúhalált halt Szálasi Ferencnek és a Hungarista Mozgalom 1944. október 15-i helytállásának köszönhetik. Népünk sorsa azonban nekünk szabadságharcosoknak fontosabb, minthogy most ezzel a Nyugatra menekült hintót meg hintapacit visszaálmodó politikai reakcióval vitatkozzunk. Azt hiszem, hogy ahhoz sem kell "cs. és kir.” lángelme vagy éppen "marxista-szeminárium”, hogy felfedezzük emigrációnk egy részének az úgynevezett "született vezetőrétegnek” a magyar szocializmussal szembeni reakciós magatartását. Ha tárgyilagosan és a Hungária Szabadságharcos Mozgalom emigrációs politikájának szellemében vizsgáljuk a 45- ös emigráció e rétegződését, akkor azt is meg kell mondanunk, hogy amikor az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc történelmi magaslatáról Németh Lászlóval az “Emelkedő Nemzet” szellemében feléjük az első lépéseket tettük, ez a rétegződés kisebbségben mellé állt politikai hitvallásunknak. A többsége azonban “osztályharcosnak" minősített és "agymosással" vádolt meg bennünket. A történelmi valóság rovására a Horthy-rendszernek sem lehet igazságot szolgáltatni. "Osztályharcosnak” minősítették Mozgalmunkat csak azért, mert nem "méltóztattunk” hallgatni arról, hogy 1945-óta a "született vezetőréteg” nélkül is, a magyar tudás, a magyar munka és a magyar alkotás erődje lett a rabmagyarok országa. Az erődből pedig ma is a magyarok néznek farkasszemet a nemzet függetlenségét és szabadságát tipró országbitorlókkal. "Agymosással” vádoltak meg bennünket, mert nem "kegyeskedtünk” elhallgatni a "született előkelőség” felé, a múlt — a Horthy-rendszer bűnös mulasztásait sem ... A nemzeti emigrációt "felszeletelő” és a magyar szocializmus gondolatával szembeni politikai reakciók tényének megállapítása tagadhatatlan. Nekünk magyar szocialistáknak óvnunk kell azonban egy másik súlyos hibától is az emigrációt. A két világháború közötti katonatiszti mivolt korántsem elegendő ok ahhoz, hogy úgy Mocsár Gábor: "Ki vágta fejbe Hudák elvtársat?” (Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1971.) című könyvében szereplő Mónus nyomozó módszerben — ahogy azt néhány a szerkesztőségünkhöz érkezett névtelen levél tartalmazza — felelőtlenül ítélkezzünk felettük. Mocsár Gábor a Rákosi-Róth idejéről írja könyvében: “Ha valahol valami baj adódott, kár keletkezett, dögvész pusztított, vagy ilyesmi" elővették a “politikai szempontot" a "küláklistát meg a volt katonatisztek névsorát" és azonnal megvolt az “ellenség keze”. Aki áttanulmányozza vitéz Adonyi Ferenc m. kir. szkv. vezérkari őrnagynak “A magyar katona a második világháborúban” című könyvét — a helytelen bírálat helyett — azt is tudnia kell, hogy a hivatásos katonatisztikar 20 százaléka a doni harcokban hösihalált halt. Azt is érdemes tudnunk, hogy a mártírhalált halt vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes egy magyaróvári cipészmester fia, vitéz jákfai Gömbös Gyula Magyarország honvédelmi minisztere pedig egy murgai néptanító fia volt. Minden marxista "osztályharcos” értelmezést kizárva azt is meg kell írnunk, hogy 1939 után az értelmiségi osztályból kikerült tisztikar aránya és a próbaszolgálatos tiszteknek a tényleges állományba való átvételével, a munkás és paraszt származású rétegek felé billent a tisztikar létszáma. A fiatal tisztikar egy részének nemzetiszocialista meggyőződését pedig még Lackó Miklós a “Nyilasok, nemzetiszocialisták" (Kos suth Kiadó. Budapest. 1966.) című könyvében is kénytelen elismerni. ♦ Homonnay Ottó Jánosnak a "Nemzeti függetlenség vagy osztályharc” című cikkében nem az a kulcskérdés — amely felett vitába szádunk egymással —, hogy a népakarat hogyan és milyen formában utasította el magától 1956-ban a kommunizmus vörös vagy rózsaszínű, de mindenképpen osztályharcos változatát. A történelmi és nemzeti sérelmeink orvoslására Homonnay Ottó János a realitások mezejéről — nemcsak az emigrációs és a hazai lehetőségeink szélesebb hídját ácsolja, amikor a saját erőnkre támaszkodik, hanem nyíltan kimondja azt is, hogy ma egyetlen szövetségesünk az otthon élő és a nemzet függetlenségéért küzdő “magyarvérű baloldal”. Mozgalmunk politikai koncepciójának szellemében szeretném hangsúlyozni, hogy mi magyar szocialisták politikánk magyarvérű ellenzékét — jobbról vagy balról — politikai ellenzéknek és nem ellenségnek tekintjük. Ha az emigrációban élő hintalovas politikai ellenzék félti “nemzeti ideológiáját” Veres Péter szavaival élve a "népies baloldaltól", mi nemzetiszocialisták nem féltjük sem ideológiánkat sem pedig politikánkat —, ha a rabnemzet felszabadításáról van szó — a magyarvérű baloldaltól. Helytelen szemléletnek tartom azt is, ahogy az emigrációban egyesek antibolsevista meggyőződésből a hazai szovjetellenes baloldalt érdemesítik. Értékelés helyett egyszerűen letaglózzák őket. Pedig az a magyarvérű baloldal^ akikkel Homonnay Ottó János — szovjet-ellenességükben szövetségest keres — ma a rabmagyarság szövetségesei is. A nemzet szabadságának és függetlenségének visszaszerzése érdekében ez a magyarvérű politikai ellenzék a mi szövetségesünk, még akkor is, ha az ország felszabadulása után világnézeti, társadalmi és politikai programjuk a magunk részéről elfogadhatatlan. Ez az elvi álláspontunk nem mond ellen annak, hogy a szovjet gyarmatosító országmegszállás ellen ezzel a magyarvérű ellenzékünkkel szövetséget kössünk. A nemzet függetlensége és szabadsága mindenekelőtt! Major Tibor Petőfi-emlékeknek szentelte életét dr. Bódi Adorján, marosvásárhelyi tanársegéd. Házi gyűjteményében megtalálhatók mindazok — a költővel kapcsolatos — újságcikkek, könyvek, folyóiratok, amelyek Petőfire emlékeztetnek. A magyar, német, orosz és román nyelvű cikkek, a térképek, fotók, hozzájárulnak a hiteles Petőfi-kép kialakításához, és sok adatot szolgáltatnak a költő katonaidejére és eltűnésére vonatkozóan. Bódi doktor bejárta azokat a tájakat is, ahol Petőfi megfordult az erdélyi hadjárat idején; ezekről a helyekről 1200 fényképet készített. Junius 24-én, szombaton, rendezi a. MAGYAR FELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁG trianoni emlékvacsoráját amelyen leleplezik Dr. Szilassy Béla és vitéz Kovács Gyula arcképét Jelentettük már, hogy a MAGYAR FELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁG trianoni emlékvacsorát rendez, amelyen leleplezi Dr. Szilassy Béla alapító elnökének és vitéz Kovács Gyula alapító ügyvezető alelnökének arcképét a CLEVELANDI MAGYAR ATLÉTIKAI CLUB nagytermében. A MAGYAR FELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁG most arra hívja fel a figyelmet, hogy a trianoni emlékvacsorát technikai akadályok miatt nem június 3-án, hanem 24-én tartják. 1972 június 24-én, szombaton történik tehát alapító elnökének, dr. Szilassy Béla és alapító alelnökének vitéz Kovács Gyula arcképének leleplezése is. A két arckép Csébi Gaál József olajfestménye. A két képzőművészeti remeket a Magyar Felszabadító Bizottság ezalkalommal adja át megőrzésre a CLEVELANDI MAGYAR ATLÉTIKAI CLUB-nak, amelynek nagytermében helyezik el a száműzetés két vezető, nagy férfiának arcképét. A vacsora után Trianonról, Szilassy Béláról s Kovács Gyuláról hangzanak el beszédek. A trianoni emlékvacsora tehát 1972 június 24-én, szombaton este i8-kor kezdődik. Egy teríték ára 3.00 dollár, ifjúságnak kedvezményes jegyek. A vacsorát a CMAC klubházában rendezi a Magyar Felszabadító Bizottság (4125 Lorain Avenue, Nyugatoldal). Jelentkezéseket a rendezőség már elfogad az esti órákban a következő telefonszámokon: 651-5996 és 795-7707.