Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-04-01 / 4. szám

1972. április hó

«irmKökT

5. oldal

HOMONNAY ELEMÉR:

Az 1956-os magyar szabadságharc és az elszakított területek kérdése

(Az előadás a Magyar Szabadságharcosok 1971. október 22—23-án a new yorki Commodore Motelben megtartott Harmadik Szellemi Kongresszusán hangzott el. Az előadás kiegészítéséül szolgáló jegyzeteket az előadó utólagosan készítette.)

Amikor az 1956-os szabadságharc, 15. évfordulója alkalmából összehívott kongresszus keretében a"Szabadságharc és az elszakított területek" kérdését kívánjuk vizsgálat tárgyává tenni, emigrációs külpolitikánk egyik legfontosabb, bár sokszor elhallgatott problémájával állunk szemben, mely egyben emigrációnk oly tragikus megosztottságának is egyik legfőbb oka.

A.

Emigrációs közéletünk egyes vezetői egyszerűen tagadásba veszik a kérdés jogosultságát utalva arra, hogy ez a kérdés a szabadságharc folyamán fel sem merült, s így a szabadságharc szellemi örökségét hordozó szervezetek programjába ez a kérdés be sem iktatható.i Szerintük a szabadságharc külpolitikája csupán három alapvető célkitűzésre korlátozódott:

1. az ország függetlenségének helyreállítására;

2. mint ennek elengedhetetlen feltételére, a szovjet csapatoknak az ország területéről való visszavonására;

3. Magyarország semlegességének biztosítására.

Ennek igazolására utalnak a szabadságharc idején meghirdetett mintegy 252 követelési, Nagy Imre miniszterelnöknek 1956. november 1-én este a Kossuth Rádióban elhangzott semlegességi nyilatkozatára3, sőt magának Mindszenty József bíboros hercegprímásnak 1956. november 3-án elhangzott rádiószózatára.4

1. így a Magyar Szabadságharcos Világszövetség a szabadságharc 15. évfordulója alkalmából “Október huszonharmadika’’ címen kiadott nyilatkozatában felsorolt célkitűzései közt hiába keressük az elszakított területi kérdésre való utalást, miként kimaradt e kérdés e Világszövetség valamennyi világkongresszusa határozatából is. (Kanadai Magyar Újság, 1971. X. 8.)

2. Király Béla: “Éló' forradalom ...!” (Kanadai Magyar Újság, 1971. X. 8—22.)

3. Magyarországi Hírek (Free Europe), 1971. X. 15.

4. Mindszenty József beszél — Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1966. IX. 11. és 1971. XII. 12.

E nyilatkozatokban, programpontokban valóban nincs utalás az elszakított területekre, az elszakított területek magyarságára. Ezzel szemben kétségtelen tény, hogy mind Nagy Imre semlegességi nyilatkozata, mind Mindszenty hercegprímás rádiószózata határozottan kihangsúlyozza, hogy a magyarság békében kíván élni szomszédaival, még a Szovjetunióval is.5 A miskolci rádió emlékezetes felhívása sem az elszakított területek magyarságának, de a szomszéd népek támogatását kérte.9

5. Dr. Mihály Gilbert: “A” jó-szomszédság politikája Mindszenty bíboros 1956. november 3-i rádióbeszédében. — K. M. Vas. 1970. XI. 11.

Dr. Mihály Gilbert O. Fraem.: “A magyar szabadságharc értelme és mondanivalója” — K. M. Újság, 1971. XI. 12—19—26, 12—3—10.

6. Rádió Miskolc — 1956. X. 30. délelőtt 10 órakor: “Román, szláv testvéreink! Mi vérzünk és ti hallgattok!? Mi küzdünk a szabadságért és ti fasisztáknak mondtok minket?... Mi nem irrendentizmust, hanem barátságot hirdetünk ... Mikor konfederációról beszéltünk barátságot akartunk ...!” —“A magyar forradalom és szabadságharc a hazai rádióállomások tükrében 1956. október 23—november 9.” — Magyarországi Események kiadása (Free Europe Press), 190. oldal.

Mindez azonban korántsem bizonyítja, hogy

az 1956-os szabadságharc országos és helyi vezetői eleve leírták volna az elszakított területi kérdést, s e területek magyarságát.? De akkor, amikor a szovjet csapatok még ott álltak Budapest körül, amikor már megindult az új szovjet egységek felvonulása, amikor már folyamatban volt valamennyi szomszédállamunk hadseregének a magyar határon való összevonása, a szabadságharc vezetőinek helyes helyzetfelismerése, józan mértéktartására vall, hogy szomszédállamaink amúgyis gyanúperrel élő, a magyarsággal szemben barátságtalan kommunista kormányzatának semmiképpen sem kívánt ürügyet adni, hogy az elszakított területek magyarságával szemben már amúgyis folyamatba tett megfélemlítő, vagy megterhelő intézkedéseit még csak fokozza, vagy azok katonai beavatkozását a szabadságharcnak még e cseppfolyós periódusában kiváltsa.

7. “A magyar egyetemi ifjúság, amikor a szabadságküzdelem programját vitatta, hosszasan foglalkozott e kérdéssel. A szomszédállaraok társadalmával való kapcsolatait hosszú vitában vizsgálta meg és bár ez ellen nagyon sokan tiltakoztak, a végén mégis abban állapodtak meg, hogy nem említik fel a programban a kettős járomban élő magyar testvéreink szabadságának ügyét, mert nem óhajtják kockáztatni a közös szabadság kivívásának lehetőségét...” — A magyar szabadságharc ki nem mondott tanulsága” — K. M. Vas. 1957. II. 7.

B.

Ha a szabadságharc ez első szakaszában az életéért küzdő nemzet nem is vetette fel az elszakított területek kérdését, a csonkaországi magyarság helyett megtette ezt az elszakított területek magyarsága, s az utódállamoknak a maguk zsákmányát féltő kormányzata.

Az elszakított területek magyarsága ugyanis nyomban a szabadságharc kirobbanását követően ösztönösen felismerte annak történelmi jelentőségét, s a szabadságharc győzelmes kimenetelétől a maga sorsának jobbrafordulását, a maga kettős elnyomatása alóli felszabadítását várta.

— You wait. Our day will come — jelentette ki egy egyszerű erdélyi iparosember a New York Times tudósítójának.8

Érthető tehát, hogy a magyarság tömegei, elsősorban a diákság a Felvidéken és Erdélyben is megmozdult, s a magyar szabadságharccal való együttérzését fejezte ki. A Délvidék népe sem csinált titkot afelől, hogy egész nap a szabadságharcosok kezén lévő rádiók adásait hallgatja. Egyidejűleg a határvonalak mentén százak és százak kísérelték meg a határátlépést, hogy maguk is tevőlegesen vegyenek részt a szabadságharcban.

De az utódállamok kormányzatai is felismerték a magyar szabadságharcban rejlő veszélyt, amely nemcsak a maguk kommunista rendszerét, de államuk létét, vagy területi állagát is fenyegette.

Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a magyar szabadságharc győzelme esetén saját népei két sem lehet a kommunizmus zsarnokságában megtartani, s hogy a kommunista ura'om lerázására irányuló felkelés lángja előbb-utóbb át fog csapni a magyar határokon. De a csehszlovák és jugoszláv kormányzat azzal is tisztában volt, hogy a szlovákság és a horvátság esetleges felkelése nem fog megállni a kommunizmus felszámolásánál, de fel fogja használni ez alkalmat, hogy a gyűlölt cseh és szerb zsarnokságot is lerázza. Az sem volt kétes előttük, hogy az így előálló általános káoszban az elszakított területek magyarsága élni fog az alkalommal, hogy az anyaországhoz visszatérjen.

Éppen ezért mindhárom utódállam nyomban felvonultatta a maga hadseregét a magyar határ

mentén, azt hermetikusan lezárták, Erdélyben és a Felvidéken megkezdték a magyarság vezető egyéniségeinek, a diáktüntetések vezetőinek letartóztatását. Délvidéken Tito kormányzata megelégedett azzal, hogy a magyarlakta területeket a politikai rendőrség, a hírhedt UDBA ágenseinek százaival árassza el, hogy a magyarság esetleges megmozdulását már csírájában fojthassa el.9

8. New York Times, 1956. XI. 1.

9. a) Burján Gyula: “Földindulás az elszakított területeken.” — Szabad Magyarság, 1959. X. 18.

b) Coleman Brogyáni: “Hungary’s Fight for Freedom and the Hungarian Minorities” in “Hungarian in Czechoslovakia”, New York, 1959. 85—106. old.

c) Sirchich László: “A magyar szabadságharc és Csehszlovákia.” — Szittyakürt, 1971 augusztus.

d) Burján Gyula: “A magyar szabadságharc és Románia.” — K. M. Újság, 1971. XI. 12. és Szittyakürt, 1971 november.

e) Homonnay Elemér: “A szabadságharc és a délvidéki magyarság.” — K. M. Vas. 1966. XI. 13., Lármafa, 1966. 4. sz. és Szittyakürt, 1971 szeptember.

f) Homonnay Elemér: “A magyar szabadságharc és Jugoszlávia.” — Lármafa, 1957 ápr.—jún.

A csehek természetesen a magyar és szlovák összetételű csapategységekben nem bíztak meg. Ezért cseh és morva csapatokkal szállották meg a magyar határzónát, a Felvidék zömmel magyarlakta területét. Később még a mögöttes szlováklakta területeket is. Ugyanakkor a felvidéki csapategységeket Cseh- és Morva országba irányították.io

A román hadsereget szintén a magyarlakta határzónában, Szatmár—Nagyvárad—Arad—T emesvár térségében vonták össze, s e területet a mögöttes Erdély felé is lezárták, s azt tilalmi zónának nyilvánították, ahova pl. a külföldi újságírók nem léphettek be. Egyidejűleg Erdély magyarlakta városait is katonai karhatalommal szállták meg. ti

A jugoszláv haderő a Bácskában és a Dráva mentén került összpontosításra.12

10. New York Times, 1956. XI. 2.

11. New York Times, 1956. XI. 1.

12. The New York Journal-American, 1956. XI. 19.

Ez a három, a magyar határ mentén felvonult hadsereg nemcsak azt a célt szolgálta, hogy a magyar szabadságharcnak a határaikon túlra való átterjedését megakadályozza, de készen állott arra is, hogy szükség esetén benyomuljon Magyarország területére, hogy az esetleg győzedelmeskedő szabadságharcot leverje, s ezzel a Trianonnal teremtett, majd az 1947-es párizsi békeszerződéssel megerősített status quo fenntartását biztosítsa.13

13. A cseh csapatok ezt 1956. november 4-én, a szovjet csapatok második beavatkozása alkalmával meg is tették, amikor Esztergomnál átkelve megszállották a tokodi bányamedencét és Miskolc térségében resztvettek a helyi magyar ellenállási gócok felszámolásában.

Hogy Jugoszlávia is kész volt Magyarországba való benyomulásra, ezt Richard Lowenthalnak a londoni “Encounter” 1958 októberi számában megjelent cikke is igazolja. (New York Times, 1958. IX. 19.)

Egyidejűleg Prága és Bukarest rádiója és sajtója nyíltan is a revízió felvetésével vádolta a szabadságharcát vívó magyarságot. Egyrészt, hogy e váddal a felvidéki és erdélyi magyarsággal szemben már folyamatba tett megfélemlítő, vagy megtorló intézkedéseit indokolja, másrészt, hogy a szabadságharc első napjaiban a magyarsággal nyíltan rokonszenvező szlovákság és erdélyi románság közé éket verjen.

Ha az utódállamok népei is csatlakoztak volna a magyarság szabadságharcához a kommunizmus és a Szovjet kizsákmányoló kolonializmus ellen, a közös harc meghozhatta volna Közép- és Délkelet-Európa felszabadulását, a Szovjetunió imperializmusának összeomlását. Hogy ez nem következett be, ennek elsősorban a jogtalan zsákmányukat mindenáron megtartani kívánó szomszédainknak a revíziótól való félelme volt az oka. így az elszakított területek kérdése — anélkül, hogy 1956-ban magyar részről felvetették volna — döntő szerepet játszott a magyar szabadságharc