Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-02-01 / 2. szám

10. oldal. »imAkOfct 1972. február hó. Pécsi Kornél dr.: Jobb későn, mint soha... Bostoni lakásunk évekkel ezelőtt tűzvész áldozatává vált. Könvveim, jegyzeteim akkor csaknem mind oda­vesztek. így jártam a Kissingerre vo­natkozókkal is. — Ellentétben a has­beszélő vagy csak másokat egysze­rűen máso'ó hírmagyarázókkal, soha­sem idegenkedtem forrásokra hivat­kozni, azokból idézni. — Kissinger művei természetesen most nagyon kapósak lettek. A könyvtárakból rendre kikölcsönözték. Végre szeren­csémre éppen azt sikerült megkap­nom, amit főművének tekinthetünk, amely bepillantást enged az USA el­nöke főtanácsadójának gondolatvilá­gába. E müve 1965 végén jelent meg “Az atlantintúli félreértések” címmel s már akkor sok jegyzettel készül­tem ismertetésére. A tűzvész és más események tervem meghiúsították. Most ismét sok jegyzetet készítettem, mert ez a könyv olyan elemek tárhá­za, amik még akkor is megérdemel­nék a tüzetes figyelmet, ha szerzőjük nem volna olyan fontos poszton, mint amilyenre a USA elnöke méltatta. S itt mindjárt két megjegyzés: 1. Összehasonlítva a korábbi el­nökök külpolitikai tanácsadóival vagy ilyen minőségben szereplő egyé­neivel, Kissinger magasan kiválik a House, Alger Hiss, Harry Hopkins, Rostov, stb. karából. (Lesz még alkal­munk, ha Isten is úgy akarja, bemu­tatnunk egyik másikat.) 2. A széles rétegeknek szánt, te­hát a "világlapokban” Kissingerről közölt cikkek a világosan látókban fölkeltik a gyanút, hogy minősít­hetetlen ködösítésről vagy agymosás­ról van szó. Pedig ilyen mellébeszé­lésre sem Kissingernek, sem az olva­sóknak nincs szükségük. Ez a kereken 300 lapnyi mű, amelynek angol címe The Troubled Partnership volt és a baljós Council on Foreign Relations égisze alatt je­lent meg (egyidejűleg franciául is!) 3 főrészre tagolható: 1. az Atlanti­szövetség politikai problémái; 2. ezek az A-fegy verek kel kapcsolatosan pl. a NATO-ban és 3. politikai tervezések, ill. kilátások Európában ... Szögez­zük le mindjárt itt, hogy jóllehet a szerző 20 esztendővel Európa "felsza­badítása”, pontosabban: felszabdalá­­sa után elmélkedik, gondjai a csonka- Európára s annak a USA-val való vi­szonyára terjednek ki. A csonka Eu­rópán túl meglepő tárgyilagossággal kitágul szem'élete a kettéosztott Né­metország felé, elfelejtve, hogy a Szovjet "lágy testét”, Archilles-sarkát délebbre kell keresni! Előadása jól megvilágítja az amerikai és francia elgondolás között habozó Bonn poli­tikáját az adott időszakban. Az sem kétséges, hogy voltaképpen egyik sem akart elhatározó lépést tenni az ország újraegyesítése érdekében. Vi­szont az újabb fejlemények nem egy­szer meglepő párhuzamot árulnak el W. Brandt és Kissinger között! A másik meglepő tény az az elis­merés, amellyel a szerző de Gaulle nézeteinek adózik. S itt a jelenlegi nixoni politika — látjuk — nem egy ponton követi a Tábornokét. Kissin­ger erről így: “A történelem valószí­nűleg bebizonyítja, hogy de Gaulle elgondolásai magasabbak voltak, mint kritikusai nagyrészének ..." — Ezt megállapítva, nem nehéz Kissin­­gert igen jó, sokszor szellemes meg­figyelőnek jellemeznünk. Ugyanezt látjuk, amikor pl. ezt írja: "Európai szövetségeseink nemcsak egy bizton­sági rendszer összetevőjének tekintik magukat, hanem egv történelmi ta­pasztalat kifejezőinek is.” Ebbő' szár­mazik a nehézség az amerikaiakkal, akik a lélektani és politikai bonvodal­­makat mindenek előtt technikai kér­désként hajlandók kezelni. Felismeri azt is, hogy a francia szóvivők egy "super-Jaltától” tartanak kétoldalú: USA—URSS megegyezésben. Ugyan­ekkor viszont de Gaulle kijelentésé ben, hogy Európa az At!anti-óceántól az Uraiig terjed, az amerikaiak vél­nek Párizs—Moszkva megegyezésre irányuló törekvést. Rátapint az ame­rikai politika önellentmondására, amikor pl. egyrészt sürgeti a nemzet­állam lebontását, ugyanekkor a Vas­függöny mögötti országokban a nacio­nalizmust szegezi szembe a szovjet hódítással. Kissinger helyesen mutat rá arra, hogy mindkét terv abból az elgondo­lásból táplálkozik, hogy a szovjet rendszer megváltozik. E föltételezett változásra igen megalapozottan lesúj­tó véleménye van! A könvv kb. kétharmadában a szerző visszatér az őt már korábban foglalkoztató A háború lehetőségének kérdésére (ld. tőle Nuclear Weapons and Foreign Policy, N. York 1957 Harper), különös tekintettel a NATO keretén belül a 60-as évek elején ki­alakult krízisekre. A kérdés politikai és katonai vonatkozásai tagadhatatla­nul bonyolultak mind a csonka-Euió­­pa, mind az USA részéről s most a Szovjettől sürgetett biztonsági érte­kezlet miatt időszerűségük fokozó­dott. De, mert a NATO és a varsói szerződők erőviszonyai azóta jelentő­sen megváltoztak, csupán azt a tényt említem, hogy McNamara már 1963- ban fölhívta a figyelmet az A röppen­tyűket hordozó tengeralattjárók épí­tésének fejlesztésére a Szovjetben! — Ami a MLF körül azidőtájt kialakult vitát illeti, jó Alastair Buchan: Is this NATO crisis necessary a The New Republic 1964. VIII. 8. sz ban, amire a szerző is hivatkozik. — Kissinger szerint a vitát megoldaná, ha a NATO mellett egv politikai bizottságot hív­nának életre, mert "központosított stratégiát sürgetni, amikor a diplo­mácia nemzeti marad”, még nagyobb nehézségek forrása. A politikai egyet­értés mellett elismeri, hogy az angol és francia független A-hatalomként való jelentkezés történelmi okokra is visszavezethető s hogy "a masszív megtorlás elmélete érvénves marad.” A mű utolsó harmadát kitevő po­litikai eszmélkedések homlokán ez a cím áll: “Kelet—Nyugat viszonya és Németország jövője". Bevezetésként 20 lapon át a szovjet rendszer kitűnő ábrázolásának egyetlen, de jelentő­ségteljes mulasztása, hogy bár a szer­ző örömmel sorolja fel azokat a krí­ziseket, amelyek a szovjet rendszert megingatták, az 1956-os magyar föl­kelés említését mellőzi! — Elemzése során viszont igen találó megállapí­tása a békés együttélésről, "ami csak azért igazolódik (t.i. Moszkva szemé­ben), mert a legkisebb kockázatú taktikai eszköz Nyugat legyőzésére”. Leszögezi azt is, hogy a kommunis­ták nem viszonozhatják a nekik adott engedményeket, mert szerintük az engedmények a realitásoknak szól­nak s nem az egyéneknek (értsd a szerződő feleknek! P. K.). Fejtegeti a nyugati politika gyengéjét, t. i. azt, hogy a nyugati politikusok kénytele­nek választóik előtt állandóan a tar­tós béke építőiként fellépni s így va­lahányszor Moszkva szirénhangon kezd tárgvalni, maguk is csap­dába esnek. “Hogy az envhülés ne legven újabb feszültségekhez ve­zető ciklus — a szerző szerint — lé­nyeges, hogy a tárgyalások konkrétek legyenek s a tervek sajátosak.” Ide­fűzhetem, amit a balra-kacsingató politikáról ír: “1962-ben Olaszország ban a kapunyitásról balra föltételez­ték, hogy elszigeteli és gvöngíti a KP-t. A tény az, hogy aláaknázta a közép-(pártokat) s utat nyitott a kommunistáknak tekintélyszerzés­re.” Ugyanígy észrevételezi, hogy a volt gyarmatok felé Nyugat mindent megtesz jóindulata bizonyítására, "de minden kielégített kére'em új követe­lések szülője”! — Mégis a szerző ro­konszenvezni látszik a titoizmus né­ven ismert megoldással, írván, hogy "egyre inkább lehetségesnek tűnik a nacionalizmus és kommunizmus ősz­­szebékítése”, t. i. a rabországokban, de óva int, nehogy ezt a módszert al­kalmazzák pl. Latin-Amerikában vagy Afrikában, mert az elkerülhetet­lenül Nyugat-ellenes politikai köz­ponttá válnék. Ki ne venné észre, a hallgatólagos elismerést, hogy a rab­nemzetek éppen nem Nyugat-ellene­sek! Végeredményben Kissinger leszö­gezi ezt: "Nyugatnak az erők egyen­súlyára alapozott hagyományos dip­lomáciája ismét jelentkezni fog ke­verve a Kremltől. A Szovjetnek sem­mi oka sem lesz vigyázni magára. A szovjet vezetők nehézségeiket Nyugat segítségével legyőzhetik anélkül, hogy megoldanának valamely fontos prob­lémát. Mivel a Kremlben — miként Nyugaton — sokan vannak, akik a status quo-t előnyösebbnek tartják a változtatásnál, erős a kockázata a bé­kéről és barátságról tett elvont kije­lentésekkel álcázott diplomáciai bé­nulásnak.” — Kísérteties szavak ezek 1965-ből! Ami a német kérdést illeti igen árulkodó ez a mondat: "Németország nagyon érzékeny a szovjet hízelgések­re avagv zsarolásokra — irányzat, amit az Egyesült Á'lamok neki taná­csolnak, hogy Kelettel szemben mu­tatkozzék hajlékonyabbnak.” Hosz­­szasan értekezve az ország egyesíté­séről, föltételezi, hogy "idővel a Ke­let-Német rendszer emberségesebb lesz, talán a Kádár-kormánvhoz ha­sonlítható ...”! — Fenyegetően árul­kodó ez a hasonlítgatás, amikor még ezt is olvassuk: "Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában a patriotizmus arra az eredményre vezethet, hogy liberalizálja a létező kormányokat... E kormánvok állan­dóknak látszanak; nincs más alterna­tiva"! (Az én aláhúzásom. — Kissin­gerre, bár elfelejtette 1956-ot, rácá­folt azóta 1968 Prágában.) Megjegy­zem még, hogy Kelet-Németország el­ismerését hajlandó elismerni, ha ott szabad választásokat tarthatnak, — vessük fel a kérdést, miért nem lehet másutt a Vasfüggöny mögött is sza­bad választásokat követelni?! Azt hiszem, e hézagos ismertetés is elegendő arra, hogy az o'vasó fo­galmat alkothasson a USA elnöke külpolitikai tanácsadóiának kétség­telen fölkészültsége mellett azon né­zeteiről, amelyekkel a Szovjet igájá­ban taszított népek-nemzetek sorsát kezeli. Magatartása 1965-ben e téren erősen emlékeztet A. Schlesinger 1947-ben írt soraira: "... the U.S. must not succomb to demands for an anti-Soviet crusade nor permit re­actionaries in the buffer States to precipitate conflicts in defense of their own obsolete prerogatives.” (Partisan Review, May—June 1947) Jobb későn, mint soha mindezt tudnunk s tiltakoznunk kell, mind a csatlós-, mind az ütköző-állam lealá­zó minősítésünk ellen! MÁRCIUSI MINDSZENTY AKCIÓ — Hercegprímásunk 80 éves — A Magyar Felszabadító Bizottság fe'hívása minden szabad földön élő magyarhoz és nemzeti szervezethez: Magyarok! Nemzeti Szervezeteink! A karácsonyi akció, mint azt hittük és reméltük, Hercegprí­másunknál szerető és megértő fogadtatásban részesült. Ezt bizonyít­ják karácsonykor küldött áldástosztó válaszlevelei. Ez a siker bátorít fel arra, hogy az elindított akciót tovább folytassuk és állandósítsuk. Március 19 és 1972. március 29: Hercegprímásunk névnapja és 80. születésnapja, mindnyájunk számára ünnepnapok. Miként arra a magyarságot a karácsonyi akciónk során már felhívtuk, kérünk mindenkit, hogy keressük fel Őt ez alka'ommal is hálás, tisztelő és ragaszkodó üdvözletünk leveleivel és helyezzünk ezek mellé az Ő nevére kiállított csekket, vagy pénzesutalványt. A Magyar Felszabadító Bizottság kebelében egy "Magyarok Mindszentyért Mozgalom” létesült, amely ez ügyben bármely kérdés­re készséggel választ ad. Felhívásunk nemcsak magyar honfitársainkhoz, hanem min­den magyar Egyházközséghez, nemzeti Szervezethez és Egyesület­hez is szól. Rójjuk le ez alkalommal is magyar adónkat legnagyobb élő magyar Hősünk részére! Az Isten segítő áldását kérjük jó szándékunkhoz! Hercegprímásunk címe: Ihre Eminenz Joseph Card. Mindszenty Archiepiscopus Strigoniensis Primas Hungáriáé Pazmaneum Boltzmann Gasse 14 Wien. IX. Austria. A Magyar Felszabadító Bizottság — "Magyarok Mindszentyért Mozgalom” nevében: Almay Lajos a Mozgalom elnöke BA KERESZT és KARD MOZGALOM HANGJA Kiadja a mozgalom központja XIV. évfolyam 2. szám — 1972. február hó Levelezési cím: Kereszt és Kard Mozgalom c/o Vasvári Zoltán, 256 Dayton Ave., Clifton, N.J. 07011

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom