Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-12-01 / 12. szám
1972. december hó **ltfVAKÖ*f 5. oldal M. KATONKA MÁRIA: ^ ^ A DOZSA-EV VEGERE Az 1972-es esztendőt, mint tudjuk, otthon a mai kormány “DÓZSA-ÉV”nek nyilvánította. Irodalmi előadásokat tartanak Dózsa személyének ismertetésére, újságok, képeslapok emlékeznek, szobrokat emelnek, s alkalomnak megfelelő TV- és rádióadásokat sugároznak. Nem feledkezett meg Dózsáról a külföldi magyar sajtó sem. Két háború közötti, otthoni neves magyar írók, pl. Oláh György, majd a Kanadai Magyarság c. lapban Esze Ambrus, aki valamikor Budapesten megjelenő Pesti Újság munkatársa volt (akkori nevével) méltatják Dózsa emlékét, az otthoni írókkal — ellenkező formában. Kíváncsi voltam, hogy írnak Dózsáról otthoni, és hogy a külföldön élő írók. Azért hagytam emlékezésemet az év végére. Azt látom, hogy az otthoni írók — kevés kivétellel — a hatalmon lévő párt erkölcsi alapjait kívánták szolgálni. Alkalom volt csupán a Dózsa-év a rendszert és a megszálló idegen hatalmat dicsőíteni. Pártpolitika. A külföldön élő írók viszont, az otthon ma uralmon lévő politikai hatalom birtokosait akarták csepülni — pártellenes szempontból. Dózsa szellemiségének egyikhez sincsen semmi köze. Csak az halálosan bizonyos a két “pártos” között, hogy a mai magyarság — úgy az otthoni, mint az aki kívül él a határokon — de belül a nemzetben a távolság ellenére is — ma éppen olyan sorsfordulóban él, mint Dózsa korában élt. így emelkedik Dózsa szellemisége történelmivé. Az otthoni, valamint a külföldön élő írók — mint látom — ugyanazt a történeti forrást használták. Sokat tehát nem is találhattak Dózsáról. Ha csak annyi szerepe lett volna kb. 500 évvel ezelőtt, amit találtak — ismervén a történelem nagyvonalúságát —, azóta az emléke sem élne. Nem tudják, sem az otthoni, sem a kinti írók, mikor, hol született Dózsa. Az 500 éves “születésnap” csak “körülbelül”-nek jelzi az időt. Semmit sem tudnak — vagy ugyanazt írják — az 1514-es tragédiát kiváltó eseményről — egyszerű, szegény nemes volt. Mikor Bakócz Tamás bíboros keresztes hadjáratot szervezett, annak a kapitánya lett. Dózsa zászlója alá tömegesen szöktek gazdáiktól a jobbágyok, s más rongyos, mezítlábas elemek. Ezekből tevődött össze serege. Azonban nem a török ellen indultak, hanem a magyar nemesség ellen. Csúnya mészárlást rendeztek soraikban... stb., stb. Cegléden találtak valami Kiáltványt — a levéltárban. Dózsának tulajdonítják. Ebben a Kiáltványban arra szólítja fel a mögötte lévőket, hogy — mészárolják le a nemes urakat. Ezen kívül semmi. . . DÓZSA NYOMÁBAN Debrecenben a Gizella-malom után pár háztömbbel egy hatalmas sugárút indul északnak. Dózsa György sugárút. Az első házon fehér márványtáblán aranybetűkkel ez van írva: Ez a föld Dózsa György birtoka volt. Előtte Hunyadi János tulajdonában volt. (A két világháború között ott volt a tábla.) Itt mindjárt látjuk, hogy Dózsa György Hunyadi János kortársa volt. Valószínűleg hadi érdemeiért adta Dózsának saját birtokából ezt a földet, mely abban az időben még nem tartozott Debrecen városhoz. Dózsa túlélte Hunyadit, sőt Mátyás királyt is, Cegléden járt-e Dózsa? — nem tudjuk; de a halálban is hűséges társa, Mészáros Lőrinc (Nagybotú Lőrinc) r. kát. lelkipásztor, ceglédi volt. Dózsa túlélte Hunyadit, sőt Mátyás királyt is, mert Horváth Mihály (Kossuth kultuszminisztere) írja, hogy Ulászló király Dózsát haditetteiért,valamint olyan párviadaláért, amelyben török tisztet semmisített meg, kitünteti, díszruhával és aranylánccal ajándékozza meg. Eszerint más, mint eddig olvastunk róla. Főnemes, aki — minit a királyok, s más főurak — lovagi mérkőzésen is szerepel, sőt eredményesen . . . Nem nincstelen senki, hanem még aranylánca is van és díszruhája. A debreceni levéltárban feltétlenül kell szerepelni írásoknak, amelyekben meg van örökítve, hogyan került a város birtokába az a rész, amerre terjedve a város, előző tulajdonosát — és mint arra érdemest — utcanévvel megörökítettek. Még valami nyom Dózsa. ill. a zászlaja alatt feltételezhetően megfordult emberekről. Birtokomban van egy igen régi, az időtől megsárgult Hajdúsági Újság. Szüleimtől maradt reám. A hajdúsággal foglalkozva, eredetüket ismertetve azt írja, hogy — nem olyan a magyarság testébe külön olvadt törzs, mint a jászok és kunok, hanem a sokat harcolt, sokat szenvedett magyarság, megedződött népe a hajdúság. Mint írja a lap — egyik üyen zord idő emlékét őrzi, pl. az 1514-es országgyűlés 60—61- es törvénycikke. Eltiltja őket a fegyverviseléstől — megengedi, hogy a fegyveresen talált hajdút bárki elfoghassa, megölhesse, vagy szabadon üldözhesse ... Az 1514-es 60—61. te. semmi kétséget nem hagyhat a Dózsa-kutatónak, hogy központi hada a Hajdúságban volt. Tovább azt írja az újság ... Épület, vagy kövek, emlékül nem maradtak, elporladtak, — de a szájhagyomány őrzi emléküket, mert a történetüket az apák tovább adják fiaiknak . . . Akik tehát Dózsa nyomán elindultak, a hajdúsági városok, stb. levéltáraiban talált emlékek mellett — a szájhagyományt se feledjék ki. Mivel pedig a Hajdúság — mint az előző tulajdonos nevét látjuk a táblán, Hunyadi Jánosé volt, könnyen nyomára bukkanhatnak a Hunyadi családnak is. Kiderülhet, hogy nem román — hanem magyar származású volt Hunyadi János is. A TÜZES TRÓNT ELŐZŐ MAGYAR TÖRTÉNÉSEK A magyar alkotmányból tudjuk, hogy — az uralkodónak az Árpád-házból kell származnia — míg ki nem hal. Azután a királyválasztás a nemzetre száll. Horváth Mihály Csanádi püspök írja, hogy amikor 1301-ben az Árpád-ház kihalt, valamelyik akkori pártnak a merénylete folytán következett be. Hivatalos történészeink, ezt célzó megállapítást nem közöltek velünk. Természetes, hiszen az Árpád-ház napjainkig sem halt ki. Sőt az Attüa-ház sem — mint olvashatjuk Rudnay Egyed “Attila Trüógia” c. könyvében, s őmaga (Rudnay) is Attila-házi volt, kb. 2 éve halt meg. Az akkori pápa Róbert Károlyt küldte a magyar trónra. A nemzeti pártot képviselő Csák Máté és Apor László erdélyi vajda a legélesebben szembeszálltak a pápa szándékával. Mögöttük volt a magyar főnemesség, a nemesség, a magyarság. — A magyarság sohasem fog abba beleegyezni, hogy a pápa királyt küldhessen Magyarországra ... A pápának csak annyi joga van, legfeljebb, hogy a nemzettől szabadon választott királyt megerősítse — írta Csák Máté és Apor vajda a pápának, öszszecsomagolták és viszaküldték Róbert Károlyt. A pápa nem nyugodott bele, sem a magyarországi pápai szándékot támogató urak. Évekig folyt a harc. Csák Máté és Apor vajda a koronát is magukhoz vették, hogy a hátuk mögött, csel folytán Róbert Károly fejére ne tegyék a koronát. Elbuktak! Megkoronázták Róbert Károlyt. Koronázása pillanatában hübérré tette Magyarországot. Ezzel győzött az a törekvés, amely Szent István korától már minden eszközt meragadott, de célját nem érte el addig, amíg az Árpád-ház “kihalása” be nem következett. Ezzel kezdetét vette a magyarság nyugati életformába való betörése különböző törvénycikkek alapján. Fokozott irányt vett a jobbágyság kialakítása. A főnemesség, nemesség és a főpapság idegenekkel való szaporítása. Róbert Károlyt fia, Lajos követi a trónon. A hűbériséget még inkább megerősítette hazánkban. Ennek szemelőtt tartásával szervezi-rendezi az országot, olyan politikai hatalom, kívül-belül, amely az ő királyi tekintélyét, még ikább emeli a Szentszék előtt. Ebből eredően a Szent Hivatal is támogatja törekvéseit. Uralkodása alatt európai tekintélyre emelkedik nemzetünk. A történészektől a “Nagy” előnevet kapja. A magyarok is kapnak valami ragyogó emléket a történészektől, azt írják rólunk, hogy “Nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, s birtoka, Magyar tenger vizében hunyt el Észak, kelet, dél hulló csillaga ... Az igazság ebben az volt, hogy a magyaroknak kellett három tenger között védeni az Egyház érdekeit .. .! — így írja ezt Horváth Mihály. — Külföldi tekintélye nagy volt Magyarországnak, de ez csupán királyi tekintély volt. Ezzel szemben a parasztságot egészen az urak önkénye alá vetette. Olasz én német iparosokat telepített be, akik lerombolták az akkor már külföldön nagy tekintélyre szert tett magyar kézmüiparosokat. Míg az idegenből behozott iparosok állami támogatást kaptak, céheket alapítottak, addig ugyanabban a városban a magyarok céheket sem alapíthattak — tagok éppenséggel nem lehettek az idegenek ezéheiben. A magyar nagyon ritkán beszélt nyelv lett. Városokban, aki magyar nyelvet beszélt, azt olasz és német iparosok kinézték soraikból... Az Egyház abban az időben politikai hatalom is volt. Hatalmát a bíborosok képviselték a különböző országokban. A bíborosok hatalma sokszor nagyobb volt, mint a pápáknak. Szembe szálltak nem egyszer a pápákkal, életére is törtek, vagy elkergették. A Szent Hivatalban attól függően irányították a politikát, hogy nem egészen Istennek tetsző harácsolásd szándékaikat kielégíteni — támogatást hol — melyik uralkodóban látnak . . . Savonarolo kiemelkedik ebből a korból. Szemére veti a főpapságnak, hogy a mezitlábos Jézust hirdető Egyház zászlója alatt harácsolnak, népek felett zsarnoki hatalmat gyakorolnak, földi hatalmi törekvéseik szemelőtt tartásával irányítják a népek fejlődését. Savonarolát elevenen elégetik. Dózsa Györgyöt időben jóval előzőén, kerékbe törik Budai Nagy Antalt és társait, mert ki merik mondani és hirdetni merik a független, szabad nemzeti gondolatot. Pedig hívők voltak.Hitték,hogy a világon minden szép és jó, igazságosság, ami az egyént és a népi közösségeket összeköti — minden áldás a földre, a Jóistentől jön. De az, amit láttak maguk körül Budai Nagy Antalék, azt ők a Jóisten eszméjével összeegyeztetni nem tudták, hanem azt Ármánynak, Ürrdüngnek, vagy ördögnek nevezték. . A magyarság eltemette Csák Mátét, Apor vajdát, a volt nemzeti pártot, s a független magyar nemzeti gondolatot. További történelme folyamán majd visszakapja Csák Mátét és Apor vajdát, — mint ‘ ‘rabló-lovagokat’ ’....... A törökkel a magyarságnak semmi baja sem volt. Kelet—Nyugat hitbeli, de méginkább politikai és gazdasági erőviszonyainak mérkőzése volt ez valójában. Hazánk földrajzi fekvése — de még inkább, mert az Egyház érdekeit kellett minden nemzeti érdek előtt szolgálni, mint hűbéresnek, semleges nem maradhatott. Bár alkalmunk erre kitűnő feltételek mellett lett volna. A török hadjárat, amely 150 éves megszállást hozott hazánkra és amely végülis hazánkban dőlt meg, mint vüághatalmi tényező — a mi levéltárainkban alig hagyott valami feljegyzést. És éppen ez ébreszt gyanút, hogy az sem igazi. . . hamisított. A szabadföldi magyarságnak, nemzetünk e történelmi századaival szemben, szinte kötelessége lenne a török levéltárakat átvizsgálni, tanulmányozni. Láthatjuk, hogy külföldi írók, történeti írók, — a török történelmet tanulmányozva munkásságaiknál, a török—magyar időkről sokkal többet, és egészen mást írnak, mint amit mi tanultunk valamikor. —o— A törökkel vívódó Hunyadi János, világosan látja a magyarság akkori sorsát. Átérzi. Egyhús, egyvér a magyarokkal. Ha idegen származású lenne, aligha érezné a magyar lélek rezdülését. Ahhoz nem elég a nyelvet beszélni. Mikor kormányzóvá választják, legelsősorban a nemzet függetlenségét állítja vissza, független és szabad ismét. Azután szintén az elsők között van, a törvénycikk, hogy a Szentszékhez fordulni, a magyar országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül, akár a bíborosnak is,
