Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-11-01 / 11. szám
Szocializmust - de magyar módra! 1972. NOVEMBER HÓ, XI. ÉVF., 11. SZÁM Ára: 50 cent «ITTVAKÖfcT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Nemzeti függetlenséget és magyar szocializmust akarunk! Fasching Antalnak,az MSzFT politikai osztályvezetőjének ünnepi beszéde a kitcheneri magyarok októberi emlékünnepélyén A történelem széles országútján évezredek óta haladnak a nemzetek. Ki lassabban, ki gyorsabban, de kivétel nélkül csak előre, s nem lehet megállni, viszatérés nincs. Maga a történelem állít mérföldköveket, melyek minden esetben egy-egy nemzet vagy az egész emberiség életének a fordulópontját jelentik. — Ilyen mérföldkő volt 1956. október 23. Ezen a napon nemcsak Magyarországon, hanem egész Kelet-Európában rengett a föld, s a moszkvai hatalom vérre és terorra épített épülete Magyarországon összeomlott. Maga alá temetve a moszkvai ötös fogat 11 esztendős rémuralmát. A magyar népet rövid pár nap alatt szétzúzta rákosiék 11 éven keresztül — magyar vérre és szenvedésre épített államrendszerét, hogy helyébe az egész nemzet boldogulását biztosító Magyarországot építse fel. A nemzet szóvivői: a diákság, a munkás-, paraszt- és katonatanácsok két fő gondolatban határozták meg ennek az új Magyarországnak az alapfeltételét: Nemzeti függetlenséget, szocializmust, de magyar módra! A magyar nép 1956-ban félreérthetetlenül a világ tudomására hozta: a saját kezébe akarja venni sorsának az intézését, s minden idegen befolyástól mentesen, saját gazdasági és politikai adottságainak, valamint saját jólfelfogott érdekeinek megfelelően fogja megválasztani és felépíteni azt a társadalmi rendszert, melyben a magyar közösség a jövőben élni akar. 1956 nem egyedülálló, mindentől független mozzanata a magyar történelemnek. Az októberi magyar forradalom és szabadságharc csupán egyik utolsó csatája volt annak a harcnak, melyet a magyarság a nemzet fennmaradásáért, a magyar nép boldogabb, emberibb életéért folytatott. S ebből a harcból a magyar nemzet győztesen került ki, mert ezer esztendő minden vihara ellenére a nemzet él, a magyarság otthon és külföldön egyaránt minden erejét latbavetve dolgozik, hogy folytathassa ott, ahol 56-ban abbahagyta. Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán... írja Vörösmarty Mihály. A költő szavai úgy a múltra, mint a jelenre igaznak bizonyultak. A független nemzeti létért, s boldogabb magyar életért való küzdelem kezdődött — talán Koppány fejedelemnél, aki a hivatalos államhatalommal szembeszállva meg akarta őrizni a nemzet függetlenségét kelettől és nyugattól egyaránt. S ha csak az utolsó 1000 esztendő történetét vizsgáljuk; Koppány négy felé vágott testétől, a tankokkal összetaposott iskolásgyermekekig, megborzongva s mégis büszkén mondhatjuk, hogy a magyar történelem a nemzeti függetlenségért, a nemzeti jobblétért életüket áldozó vértanúk vérével Íródott. Fajtánknak vérében van a szabadság, s az igazság szeretete. Messze megelőzve — nemcsak Európa —, de a világ népeit, a magyarság mindig élen járt az igazságos társadalomért folytatott küzdelemben. Őseink kupába csorgatott vére alapjait vetette meg a magyar államiságnak, mert az egy nyelvet beszélő 7 turáni törzset egyetlen államalkotó nemzetté kovácsolta a magyar törzs vezetése alatt. A visszafoglalt Kárpátmedencében — 896- ban tartott — pusztaszeri nemzetgyűlés pedig a magyar fejedelem, s vezetése alatt államot alkotó magyar nemzet együttélési, s kormányzati törvényeit szabta meg akkor, amikor Európa népei még a kiskirályok, az állami szétziláltság időszakát élték. Ebben a korban a magyarság már a törzsi fejedelmek, s az egységes államfő kötelességeit szabályozó törvényeket hozott, s ezen törvények szerint élt, évszázadokkal előzve meg a leghaladóbb szellemű európai államokat is. Ennek az állam és társadalom rendező szellemnek a védelmében áldozta életét Koppány, Ajtony és Thonuzóba fejedelem, mert nem akartak belenyugodni abba, hogy a magyar nemzetet a szétzüllött, vesztébe rohanó európai államok színvonalára süllyesszék a "szent Német—Római Birodalom" érdekében. Ezer esztendő idegenvérű, magyargyűlölő történetíróinak aljas hazugsága, hogy Koppány a pogányságot akarta visszaállítani, s ezért szállt szembe I. István királlyal, s az államhatalommal. Koppánynak nem volt mit visszaállítani, mert a magyar nép soha nem volt pogány. A magyarság már jóval a második honfoglalás előtt, az egy igaz Isten vallását követte. Jézus tanításai szerint élt. Ugyanekkor Európában kereszténységet hirdettek azok, akiket Krisztus korbáccsal vert ki a templomból. Koppány szabadságharcának vallási színezete nem volt, mert nem a keresztény életszemlélettől féltette népét — a magyarság életszemlélete sokkal különb, hogy úgy mondjam keresztényibb volt —, hanem a római katolikü? mezben érkező idegen hatalom hódítóitól. Tovább forgatva az évszázadok lapjait végigvonulni látjuk egész történelmünkön a nemzeti függetlenség megőrzéséért, a magyar társadalom felemeléséért folytatott küzdelmet. A világ történetírói lelkesedve beszélnek a francia forradalomról, melyet az újkor első nagy lépésének neveznek. Ugyanakkor elhallgatják az 1222-ben kiadott Aranybullát, mely fél évezreddel előzte meg a francia forradalom vívmányait. S, ha nem is a polgárságot, de legalább a nemességet részesítette a nemzet kormányzásának jogaiban. Amikor Európa népei az abszolutista, senkinek felelőséggel nem tartozó, "Isten kegyelméből” uralkodó államfők igáját nyögték, a magyarság egyetlen nemzetgyűlés keretén belül a nemzettel szemben felelőssé tette uralkodóját s osztozott a kormányzás jogában. S ehhez nem volt szükség vérfürdőre, guilletinra. A magyarnak soha nem kellett a nemzettestvérét gyilkolni azért, hogy emberibb életet biztosító társadalmat hozzon létre. Fajtánk igazságszeretete, bölcsessége mindig lehetővé tette, hogy vérontás nélkül oldjon meg olyan problémákat, melyek miatt máshol az emberek ezreinek a feje hullott a porba. S, ha mégis vérontásra került a sor, mögötte mindig fel lehetett ismerni valamelyik idegen hatalom meghúzódó árnyékát. Európa kultúrnépei még a vallásháborúkban gyilkolták hatomra egymást, ajkukon a felebaráti szeretet jelszavával, még lebegtek az inkvizíció máglyái, ahol ugyancsak a felebaráti szeretet, az irgalmasság és megértés nevében égettek el elevenen ezreket és ezreket, amikor a tordai országgyűlésen — megint egész Európát megelőzve — 1555-ben törvénybe iktatja minden keresztény felekezet szabad igehirdetési s vallásgyakorlási jogát. Nem mehetünk el említés nélkül Dózsa György alakja mellett, aki először vallotta magáénak a korban még meg sem fogalmazott jelszót: a föld azé, aki megműveli. A vezetése alatt keresztesháborúra gyülekező hadat az ország legfelsőbb vezetői a főnemesek, fel akarták oszlatni, mert megijedtek a fegyverben álló parasztok és középnemesek erejétől. Dózsa és vezérei felismerték az ország déli határait fenyegető török veszedelmet, s azt a tényt, hogy a török hadat, ha most meg nem állítják, néhány év múlva már késő lesz. Világosan látták azt is, hogy a török hadsereg eddig mindent elsöprő előnyomulásának csak egy egészségesebb, emberibb társadalmi alapokra épült Magyarország képes ellent állni. Dózsa előrelátása szomorú igazolást nyert néhány évvel később a mohácsi ütközetben, 1526-ban. Dózsa az országba befészkelt idegen hatalom, a gyakran nem is magyar eredetű, a főnemesség ellen fogott fegyvert. A levert népfelkelőn a hódító idegen hatalom szellemének megfelelően álltak bosszút a győztesek. Az elevenen való elégetés — a kor, s ennek feltalálói erkölcsi felfogásának megfelelően — nemcsak a másvallásuaknak járt ki, hanem a magyarnak is, ha az saját hazájában szabad emberként akart élni. Rákóczi Ferenc szabadságharca volt az első, amikor az egész magyar nemzet kényszerült fegyvert ragadni az — immár nemzeti létét fenyegető — nyugati hódítók ellen. A hét vezér kupába csorgatott vérének emléke élő valóság lett ebben a harcban. Leomlottak a mesterségesen emelt válaszfalak magyar és magyar között. Vallásra, születési előjogokra, társadalmi állásra való tekintet nélkül, az egész nemzet egységesen sorakozott Rákóczi — "A Hazáért és Szabadságért" feliratú zászlói alá. Rákóczi — bukásában is dicsőséges — szabadságharca után alig fél évszázaddal újra, s sokkal lelkesebben lángolt fel az 1848—49-es szabadságharc. Kossuth Lajos páratlan politikai hozzáértéssel ismét meg tudta teremteni a magyar egységet, sőt talán fokozottabb mértékben, mint ez Rákóczi idejében történt. A harc, itt is két fronton folyt. Véres, kegyetlen, öldöklő háború a nemzeti létünket aláásó, nyugati hódítóval; s a véretlen forradalom, társadalmat formáló jobb, boldogabb magyar jövőért. És kettős cél egyszerre bukott el. A keresztény nyugatnak egyetlen tiltakozó szava sem volt Haynau magyarországi vérengzése ellen. Senki nem emelte fel szavát azért a Magyarországért, mely 800 esztendőn keresztül a keerszténység védőbástyája volt. Szerte a világon megkondult a déli harangszó a nádorfehérvári győzelem emlékére, de senki nem tiltakozott I. Ferenc-József apostoli királynál, s német—római császárnál azért, mert a szabadságharc tizenhárom hős honvéd tábornokát, mint közönséges bűnözőket kivégeztette. Ezer esztendő óta a világ egyetlen népe nem áldozott annyit a keresztény Nyugatért, mint a magyar. Számarányát figyelembe véve, talán egyetlen nemzet sem adott annyi szentet az egyháznak —, mint a ma-T
