Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-10-01 / 10. szám

1972. okióber hü 7. oldal László Gyula A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG' RÉSZLET A SZERZŐ "HAZÁNK TÖRTÉNETE AZ ŐSEMBERTŐL GÉZA FEJEDELEMIG" C RÖVIDESEN MEGJELENŐ KÖNYVÉBŐL A magyarság néppé alakulásának színterét kutatva, adatok híján későbbi tudósításokat is hasznosíthatunk. így például a Julianus barát ál­tal a tatárjárás előestéjén a Volga mellett meg­talált magyarok szállásterületét. Sajnos, nem tudjuk pontosan, hogy hol voltak, csak azt, hogy egy bolgár város közelében, és hogy Julianus nem ír arról, hogy átkelt volna a Volgán. A szerzőnek ebben a kérdésben a következő a felfogása: első évezredünk közepe táján a ma­gyarság elődei a Volga középső folyása mentén hosszan elnyúló területen laktak, méghozzá a jobb parton. A bal parton pedig baskír törzsek laktak. Ügy látszik, létrejött közöttük egy folyó­­kétparti törzsszövetség. Ezt a szövetséget a VII. század folyamán nagy megrázkódtatások érték. Ez pedig a kangar támadás volt (amelyről a Bí­borban született tesz említést), amely három részre szakította a magyarságot: egyik részük Nyugatnak tartott (talán ezekből valók a 670-es honfoglalók), déli szárnyuk levonult a Kaukázus déli lejtőire (ezek a szavád-magyarok, ugyancsak a Bíborban született tud róluk), a támadás fő irányától Északra lakó törzsek pedig — a másik parti baskírokkal együtt — nagyjából a helyükön maradtak. Ez a szövetség kerekedett fel azután, s lett Árpád vezetésével a 896-os honfoglalás hőse, ottmaradt töredékeit találta meg Julianus. Akár­mim is van, Julianus is a Volga középső folyása mentén bukkant rá őseinkre, ott tehát, ahová a hegylánc hiányzó szemeként beilleszthető. A magyar nép tehát "anyai ágon” európai, "apai ágon” ázsiai, kapcsolatban a két nagy terü­let ősi műveltségeivel. Az úgy nevezett "nagy” műveltségek alapjai ugyanazok, mint a steppe vagy az erdő műveltségeié. Egymás nélkül nem érthetők, együtt nézve azonban csodás élményben van része az elmélyedőnek: a legkülönbözőbb nyelveken beszélők ősműveltsége jobban hasonlít egymáshoz, mint egyazon nyelv két rokon ága. Őstörténetünkben is ekként egyesül az eurázsiai szárazföld minden előzménye. Nem vagyunk ért­hetők Eurázsia nélkül, amiképpen az sem érthető nélkülünk. Fontosabb eredmény ez, mintha négy­zetkilométerre sikerült volna meghatároznunk el­ső szállásaink területét. Nem ennek vagy aman­nak a népnek vagyunk rokonai, hanem valameny­­nyiünkhöz közös őseurázsiai múlt emlékei fűznek, s e múlt első fejezete még az ősember korában bontakozott ki. Ebben a csodás együttesben Árpád magyar­jai, lovas előkelői az iszlám műveltségét hozták magyar földre, míg köznépünk kapcsolatai in­kább a Volga ősműveltségeinek irányába mutat­nak. Nézzük előbb a lovas sírok népét. A szerző itt nagyjából azt írja meg, amit jó 25 évvel ez­előtt "A honfoglaló magyar nép élete” című köny­vében megírt, és leírja azt is, hogyan történt an­nak felfedezése, hogy Árpád magyarjai "nagy­családokban” éltek. Akkoriban a szerző a népi írók barátjaként indult régészpályáján. Veres Pé­terrel beszélgetvén terelődött a szó arra, hogy so­kat tudunk a honfoglalók aranyban, ezüstben pompázó vezéreiről, de majdnem semmit sem tu­dunk a népről, a mindennapok munkásemberé­ről. A szerző régészként is éppen ennek kutatásá­val, a szegényember hagyatékával foglalkozott, így született meg a könyv terve. A szerző abban az időben olvasta Wilhelm Radloffnak, a múlt századi pétervári (leningrádi) akadémikusnak, a szibériai népek nagy kutatójá­nak könyvét Szibériáról. Ebben Radloff közli egy nomád jurtnak (nemezsátor) belső elosztását: jobb oldalon van a férfiak helye, akik rangsor szerint ülnek a családfő jobbján, s baloldalt a nők helye, ugyancsak rangsor szerint. A szerzőnek eszébe jutottak azok a példák, amelyeket népraj­zi gyűjtésekből ismert, s amelyek a magyar nagy­család étkezésrendjében pontosan hasonló elhe­lyezkedésről írnak. A szerző ekkor Kolozsvárott élt, s éppen abban az időben foglalkozott barátja, E. Kovács László, a Kolozsvár-hóstátiak temetke­zésével, azt is vizsgálta a többi között, hogy az udvarra kitett koporsó körül, hogyan állnak fel a rokonok, a falu népe, stb. Itt is azt találta, hogy a jobb oldal a férfiaké, a bal oldal a nők helye (akárcsak a templombeli ültetésrendnél!). Annyi hasonló szokás gyűlt össze, hogy lát­szott: itt törvényszerűségről, ősi szokásról van szó. A szerző hirtelen ötlettel elővette a bezdédi honfoglalás kori temető térképét, és a sírokba be­rajzolta, hogy mit találtak bennük, s ennek alap­ján kiderült, hogy melyik sírban feküdt nő, me­lyikben férfi. Ennek a temetőtérképnek az elemzése egy­szerre lavinaként indította el a többi vizsgálatát, és a levonható következtetéseket. Ezekből bonta­kozott ki a honfoglalás kori nagycsalád életének rajza. íme néhány a megfigyelések közül. A sírok egyetlen — kissé hajló — sorban fe­küdtek, úgy, hogy a vázak tekintete Keletre irá­nyult, a temetés tehát nyugat-keleti irányban tör­tént. Nagyjából a sor közepén feküdt a legrango­sabb férfi, tarsolylemezzel, nyolc nyíllal, lábánál lovának koponyája és négy lába. Ettől a férfitől számítva bal oldalán mind csupa férfi, jobb ol­dalán mind csupa nő feküdt. A temetkezés tehát, nem aszerint történt, hogy azok kerültek volna egymás mellé, akik egymás után haltak meg, ha­nem kinek-kinek előre meg volt a helye a temető­ben. Ezt mutatta az is, hogy mind a férfiak, mind a nők szárnyán a végefelé egy-egy sír helyét kihagyták. Elindulva ezen az alapon, még további követ­keztetések is adódtak. íme: a középtől kifele egy­re szegényednek a sírok és a két szárnyon vannak egymásnak megfelelő sírok (például egy-egy egy­másnak megfelelő férfi és női sírban sarló van, a másik sírpárban meg egyazon fülbevaló egyik ka­rikája női, a másik férfisírban, stb.). Ebből is következtethetünk a magyar nagycsaládon belüli kiscsaládokban az egynejűségre, de még sok más­ra is. Mielőtt azonban továbbmennénk, néhány szóban ismerjük meg, hogy mi is az a "nagycsa­lád”? A szlovéniai, göcseji, palóc magyaroknál megvan ennek a szervezetnek az emléke. Egy-egy család 2—3 nemzedéke, amely együtt gazdálkodik a közös vagyonnal, s mindenki aszerint részese­dik ebből, amilyen munkát végez. Szigorú rang­sor alakul ki ennek megfelelően mind a férfiak, mind a nők ágán. Az egész család feje férfi, de a nők irányítását felesége végzi. Amikor a család túlnépesedik, akkor "kenyértörésre” kerül a sor — a szétválás jelképeként a családfő egy lepény­kenyeret annyi darabra tör, ahány részre oszlik a család —, s ekkor kezdetét veszi a kis családok­ból két-három nemzedéken át az új nagycsalád megalakulása. Ennek megfelelően egyes nagycsa­ládokban 6—40 fő egyesül, pontosan annyi, mint Árpád magyarjainak temetőiben. Ezek szerint joggal beszélhetünk nagycsaládi temetkezésekről. De kérdés, vajon a régészeti anyagból következtethetünk-e még többre is? Eddig láttuk a nagycsalád és a temetők létszá­mának azonosságát, láttuk a két szárnyra osztást (ez is megvan az élő nagycsaládokban!), láttuk a rangsort. Nos, például a rangsor tekintetében igen érdekes következtetésekre kerülhet sor, méghozzá a nyílhegyek számára figyelve. Azt ta­pasztaltuk ugyanis, hogy a nagycsalád fejének nyolc nyíl járt, s aztán minél inkább a sírsor szé­le felé fekszik a halott, annál kevesebbel enged­ték útjára (emlékezzünk: a nyilak szerepére az "avar” társadalomban is!). Jól tudjuk, hogy a ré­giségben a nyílnak nemcsak a harcban, vadászat­ban volt szerepe, hanem a jogéletben is, aszerint, hogy kinek hány nyílra volt joga. Gyermekkoromban a Székelyföldön a közös területek használatának szétosztása még "nyílhú­zással" történt, aszerint, hogy kinek hány nyílnyi földre volt joga (a nyíl már nem nyíl volt, hanem papírszelet a névvel, de neve még élt!). A régi török életben is nagy volt a nyílnak ilyenféle sze­repe. A temetők sírjaiban talált nyilak számából tehát megtudjuk az illetőnek a családban való he­lyét, rangját. Még valamit el kell mondanunk a férfi és női sírokról: a női sírokban mindig sokkalta szebb, drágább lószerszámot találtunk, mint a férfiak­nál. Ennek magyarázatát is néprajzi megfigyelé­sek adják. A lovas népeknél a mennyegzőkor az ajándék legszebbje mindig a menyasszony lová­nak szerszámozása. Ezt csodálják, ezt bírálják, ennek támad híre. Nos, az erdélyi Kalotaszegen még nemrégen is szokás volt, hogy a meghalt asz­­szonnyal vele temették kelengyéjét is. íme: ezer évvel ezelőtt is ezt tették. Nem lehet meghatott­ság nélkül nézni azokat a férfisírokat sem, ahol a kelengyéket, a zablát, a hevedercsatot a fej körül találjuk. Annyit jelent ez, hogy a szerszámozott nyerget a halott feje alá tették, akárcsak az alföl­di pásztorok is így aludtak a csillagos ég alatt. Nem búcsúzhatunk Árpád magyarjainak sír­jaitól anélkül, hogy legalább néhány szót ne szól­nánk a lovas temetkezésekről. Ilyenkor az első kérdés, amit a kívülálló a régésznek feltesz: igaz-e, hogy az avarok és a magyarok lovára ül­tetve temették el a halott harcost? Hát bizony ez nem igaz. Az avar korban mindig a teljes lovat temették el a halott gazdája mellé. Árpád magyar­jainak sírjában viszont soha sem találunk mást a lóból, mint koponyáját, s négy lábát. A lovat megnyúzták, s a bőrben benne hagy­ták koponyáját és négy lábát, s úgy temették (né­ha kitömve!) egykori gazdája mellé. A ló többi része a halotti tor csemegéje volt. Úgy látszik, néha a tort a sír mellett is ülhették, legalábbis erre vall a Kolozsvár — Zápolya utcai temetőben talált tor maradványa. A lóbőrt többféleképpen temethették el. Árpád magyarjaival kapcsolatban majdnem csupa ázsiai példát hoztunk magyarázatul. Való­ban: ha nem tudnók, hogy 896-ban a magyarok foglalták el honunkat, mint régészek, azt mond­­hatnók: ezek bizony amolyan besenyő fajta török nép voltak (igaz: a bizánci források nem is emle­getnek másként minket, mint "tűrköket”!). Való igaz: Árpád magyarjainak temetkezési szokásai török jellegűek, műveltségük pedig sa­játos iszlám-műveltség. A palmettás mintákkal díszített fegyverzetnek, övéknek, női ékességek­nek, lószerszámoknak párhuzamai is perzsa, bol­gár területekre vezetnek. Kérdésként merül fel: hol találjuk ezek szerint a finnugor nyelvet be­szélő magyar nép hagyatékát? A feleletet a korán elhunyt kiváló Szőke Béla adta meg, felfedezvén, hogy azok a X—XI. századi temetők, amelyeket régebben mind szlávnak tartottak, zömmel a ma­gyar köznép temetői. A temetkezéskor a halotton hagyott ékszerek, díszek a Volga—Káma terület felé vezetnek minket. Ami ezt az elméletet a leg­­meszebbmenően alátámasztja (de egyúttal új kér­déseket is vet fel), az az embertannak, főként Lipták professzornak az a megállapítása, hogy ezek a magyar köznépi temetők az embertan szemszögéből nézve a nagy avar kori griffes-indás temetők folytatásának látszanak. Ugyanaz a nép temetkezik beléjük, amelyik 670 táján áramlott be a Kárpát-medencébe! Vessünk fel itt egy újabb kérdést, hogy még közelebb kerülhessünk Árpád magyarjaihoz. Ez pedig az, hogy temetőikben elég gyakran találunk ezüstpénzeket (ritkábban bizánci aranyat is). Az ezüstpénzek részben arab ezüstök (dirhemek), részben nyugati pénzek. Ezek verési ideje a IX. század végétől a X. század közepéig terjed, koruk tehát pontosan fedi a magyar honfoglalás korát, és az első évtizedeket. E pénzek átfonják az egész akkor ismert "világot”, az araboktól Angliáig, Itáliától Bizáncig tartó mozgásról, kereskedelem­ről vallanak. S valóban: minden, amit a régi pusztai népektől tudunk, amellett szól, hogy nem­hogy szétrombolták volna hódításaikkal a keres­kedelmet, hanem inkább felvirágoztatták, védel­met biztosítottak számára, mesterembereiket dol­goztatták. Honfoglalás előtti szavaink, amelyek a föld­művelésre vonatkoznak, világosan elárulják, hogy Árpád magyarjai nemcsak nagy állattartó, harcos és kereskedő nép voltak, hanem igen nagy szám­ba vehető földművelőtudással is rendelkeztek (pl. eke, sarló, búza, árpa, stb.). Téves volt tehát az az elképzelés, mintha a földművelést itt, mai hazánkban tanultuk volna meg, elsősorban a szlá­­voktól. Hiszen azt is láttuk, hogy az ország nagy területein nem szlávok, hanem avar-magyarokat találtunk. Ugyanilyen téves volt az is, amit ház­­építkezésünk kezdetleges putrilakásairól tanítot­tak. Kétségtelen, hogy voltak pompás nemezsát­raink, de voltak boronaházaink, vert falú, sőt, talán téglaházaink is. Sok mindent újra kell ír­nunk még a honfoglalás történetéből! Úgy látszik, hogy a magyarság kereskedelmi ügyletei lebonyolításában a linó mellett vert pénzt is használt. Ám láttuk, hogy a X. század közepén megszűnik a külföldi pénzek forgalma, illetőleg ezek verési ideje után tíz-húsz évvel megállt a pénzforgalom. Ez vetette fel a szerzőben annak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom