Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
1972. szeptember hó SZntQAKiikt 9. oldal CSAK ÖNZE KERESZT ES KARD MOZGALOM HANGJA TLEN EMBEREK ÖNZETLEN MUNKÁJA VISZI ELŐRE A MAGYAR ÜGYET! OTTHON ES AZ EMIGRÁCIÓ Az utóbbi időben sokat hallunk a sajtóban a címként használt két szónak különböző formában való megvilágosításáról. A türelmetlenséget megértem, mert a mai bajokat okozó II. világháború már 27 éve elmúlt és hazánk sorsában a napi életében nincsen semmi változás. Csak a használatos eszközöket nem értem meg. Az uralkodó kommunizmus lényegében semmit sem változott, csak néha szemfényvesztés céljából békülékeny és az elnyomottakkal szemben megértést tanúsít. Ennek a lépésének is célja van, felszínre csalni az elnyomott nemzet sorsába bele nem nyugvó vezetőket. Mikor azok a látszólagos szabadságban megkezdik nemzetmentő munkájukat egy váratlan pillanatban kitalált ürügyek miatt rövid úton elintézik őket. A nép pedig szellemi vezetők nélkül tovább kényszerül élni kilátástalan életét, teljesen kiszolgáltatva a párt diktatúrájának. Ha valaki abban ringatja magát, hogy a rendszer ma megváltozott és az elnyomott magyar le tudja rázni magáról a zsarnokot, az szörnyen téved. A pártdiktatúra minden törekvése arra irányul, hogy az elnyomott nép gerincét, hitét, szabadságutáni vágyát teljesen összetörjék, mert csak így tud fennmaradni a szuronyokra épült kommunista rendszer. A hazai kommunizmusnak ma csak egyetlen ellenfele van az pedig az emigráció. Az a tekintélyes nemzet elem, akiknek sikerült különböző időkben kimenteni magukat a szabadvilágba. A statisztika kimutatása szerint minden 3. magyar kint él, ez nem egy lebecsülendő szám. Ezzel jobban tisztában vannak az otthoni pribékek, mint maga az emigráció ... Erről a tényről szeretnék értekezni, mert maga az emigráció is kezdi unni magát, türelmetlen és szeretne a változásnak cselekvő alanya lenni. Pontossan a változást követelő cselekvő alanyokhoz szeretnék szólni... Vannak, akik szóban és írásban azt állítják, hogy az emigrációs csoportok a maguk fennmaradásukért küzdenek az otthon megértő magyar politikájával szemben. Itt van a nagy tévedés, ha otthon rend és béke lenne, ki volna az a bolond magyar, aki emigrációban élne. Legfeljebb az a néhány kalandor természetű, akik a világországútján szeretnek élni. Ezek a régmúltban is elhagyták az otthont, ezek sohasem tettek ki tekintélyes létszámot... Én a nemzet építő-zömről beszélek. Kedves Barátaim! Ne is vegyétek rossznéven, Ti türelmetlcnségtekben elveszítettétek józan és megfontolt eszeteket és akaratlanul is hangadói lettetek a hazánkat guzsbakötő rendszernek... Miután a rendszer a hazai magyartól nem fél, mert annak szája betömve a keze pedig összekötve van, így minden cselekvésre képtelen. Tehát az emigrációs magyar az utolsó ellenfél, így bennünket kell közömbösíteni és megnyerni különböző ürügyek felhasználásával a rendszer szolgálatára. Végtelenül sajnálom, hogy ezt meg kell írjam, hogy magyarság tudatotokon keresztül estetek áldozatul mesteri módon kiagyalt ügyes kommunista trükknek. A mi mozgalmunk volt az első, aki a dialógot igyekezett felvenni az otthonnal. Mi megjelöltük azokat a magyar személyeket, akikkel szabadföldön eszmecserét szeretnénk folytatni a magyar sorskérdésekről. A rendszer szigorúan elzárkózott, mert ő nem a magyar megértést akarja szolgálni, ők a kommunista térhódításnak a hívei. Mivel tudták, hogy tőlünk nem kapnak semmit az akció nem sikerült. Tehát mi mindent megpróbáltunk felfogásunk, magyar hitünk megsértése nélkül, hogy a fentálló helyzeten változtassunk. Remélem magyar baj társaim abban egyetértettek velem, hogy dialógot különböző témáról, legyen az magyar ügy, csak szabad és független gondolkozású személyekkel lehet folytatni. Akiknek nincs előírva, hogy meddig szabad elmenni és nem tovább. Hogyan képzelitek el ilyen alapon a magyar jövőt szolgálni?... Ez csak arra lett jó, hogy hangadóivá lettetek egy téves bomlasztó és az otthoni magyarság számára is káros propagandának, mert megfosztjátok őket attól az utolsó reménytől is, hogy kint vannak erős hitű és bátor magyarok, akik beszélhetnek helyettük is. Barátaim, mikor szembehelyezkedek Veletek, nem az emigráció fennmaradását féltem. Ugyan kinek tetszik az emigrációs élet, ez csak szükség állapot. Ellenben féltem a szabad magyar gondolkozást és a cselekvő képességet, amellyel ha összefognánk csodákat tudnánk művelni a rabságban szenvedő népünk érdekében. Ezek a gondolatok vezettek mikor papírra vetettem őket, egyre azonban figyelmeztetlek Benneteket, ne próbáljátok az emigráció hitét és erejét megtörni, mert az semmiesetre sem szolgálja a magyarság ügyét. Vasvári Zoltán Lövész Központi Parancsnokság közlése Immár hagyományossá vált tábor-záró nyári gyakorlatunkat idén is megtartottuk. Újítás az volt, hogy történelmi példát vettünk gyakorlatunk tárgyául, Egervár ostromát. A harci cselekményekhez hozzáadtuk a modern kor harci eszközeit is, hogy a történelem mellett a modern harcászatot is megismerjék. Dobó István várkapitány szerepében Bíró Viktor lövész jeleskedett kitűnő eredménnyel. A támadó török basa szerepében Tormási Béla löv. ti. kitünően oldotta meg a feladatát. Szilágyi Katalin l. löv. ti. személyesítette meg Dobó Katicát tőle megszokott kitűnő nevelési példaadással és kedéllyel. Egy és félnapig tartó gyakorlaton sok érdekes és tanulságos helyzetnek lettünk tanúi. Ilyen eset volt például, amikor a magyar hadsereg vezetőségétől bátorítást és kitartási parancsot vitt Dobó Istvánnak ejtőernyővel a tábor területére leugorva a lövészek ejtőernyős kiképző oktatója K. L. A díszparancsot a magasba lengő magyar harci lobogó alatt olvasták fel, amikor a török elvonult a vár alól dolga végezettlenül, hirdetve a magyar hősi szellemet. A gyakorlatot tervezte és levezette Vasvári Zoltán löv. tti. a híradó szolgálatot irányította és vezette Lothringer József löv. ti. a döntnöki szolgálatot ellátta Mód Lajos löv. föti. Itt köszönjük meg az idősebb lövészeknek, akik eljöttek messze távolból, sőt más földrészekről is, hogy a gyakorlaton részttudjanak venni. A mellékelt példák is mutatják a lövészek szellemét. íFapán A japánok nem számoltak le a múlttal — ez nyilvánul meg abban a törekvésükben is, hogy a nemesség hatalmát helyreállítsák. A japán nemesség négy évvel ezelőtt — a társadalomba való visszatérésének bevezetőjeként — a 36 emeletes Kaszumigaszeki épületben, amely akkor a Csendes-óceán legmagasabb felhőkarcolója volt, 1700 nemes részvételével újra megalakította nemesi klubját. Az amerikai megszállók a háború után befagyasztották a nemesek bankban lévő vagyonát, és megtiltották, hogy a nemesek, különösen a császári származású „kozuku”-k állami pénzsegélyt kapjanak. A császári udvari hivatal vette őket pártfogásába. Szavatolta az amerikaiaknak a nemesség súrlódásmentes polgáriasítását, cserébe az engedélyért, hogy a „kozuku”-kat átmenetileg a hivatal támogathassa. A császári családnak is fizetnie kellett a háborúért. A császári család ezért ma háború előtti vagyonának — amelyet 1945 szeptemberében 1 590 615 500 jenre (akkori árfolyamon átszámítva több mint 100 millió dollár) becsültek, beleértve az ingatlanvagyont — két százalékával rendelkezik. Egyedül személyi tulajdonát tarthatta meg. Ennek értéke, beleértve a magán bankszámlákat, az új alkotmány életbelépése (1947) után 15 millió jen, akkori értéken 1 millió dollár volt. A császári család tagjai' azóta az állam nyugdíjasaiként élnek. Legutóbb 1970 áprilisában kaptak nyugdíjemelést : a császári és a trónörökös pár évi apanázsát 13 százalékkal, 95— 95 millió jenre emelték. A császár két fivérének ezzel szemben fejenként 8,3 millió jennel kell beérniük. A japán elit, amely ily módon megkopasztva került a háború utáni nyers valóságDa, hazardőrré vált. A császári származású Aszakira Kuni herceg, például az illatszeriparral próbálkozott, ,Kuni-parfüm”-jével azonban tönkrement, házassági tanácsadó irodát nyitott, hasonló sikerrel, és végül vallási szervezetekhez menekült. A bukott nemesek közül néhánynak természetesen sikerült az idők szavát megértenie és a japán gazdasági csoda felépítésében részt vennie. Ezek közé tartozik Cunejosi Takeda „úrlovas és sportherceg”, akinek Takeda-Kötöttáru cége az iparág egyik legnagyobb vállalata. Az állam óvatosan segítette az arisztokrácia társadalmi és gazdasági helyreállítását. 1958-ban ünnepelték meg először ismét nemzeti ünnepként a japán nemesi rendszer bevezetésének (akkor 90-ik) évfordulóját. A rendjelek osztogatása divattá vált. Ugyanakkor kiderült, hogy a régi arisztokrata nevek egyre nagyobb vonzerőt jelentenek az üzleti életben. Nemesi családok lányaival kötött házasságok üzleti befektetésekké váltak. A japán nemesség most a gazdasági és ipari elit „modern arisztokratáinak” konkurenciájával kerül szembe. Aki pedig nem tartozik sem a régi, sem az új arisztokraták közé, 500 000 jenért nemesi címet vásárolhat. A cím elnyeréséhez a parlamentben, vagy magasabb hivatalban eltöltött két évi állami szolgálat és minimálisan 5 millió jen évi jövedelem szükséges.
