Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-09-01 / 9. szám
1971. szeptember hó **imAKÖ*T 7. oldal nak. (Racki.) A fentiek bizonyítására Kálmán király törvényei, 80. cikkelyét idézzük: "Az összes mások földjén dolgozó szabadok és vendég jövevények, mint a tótok, vagy a többi idegenek, a szabadok dénárját fizessék”. Azaz a betelepült tótok, mint újonan érkezett vendég jövevények nem kerültek jobbágy sorba, hanem, mint idegenek, a kiváltságokkal rendelkező "hospes”-ek csoportjába soroltattak. Felvidékünkre a fehér horvátok után, — akiket valószínűleg idővel más, kisebb északi szláv betelepülő csoportok is követtek — Róbert Károly király 1570-ben, a Dráva—Száva közti Tótországból, erdőírtó délszláv “tótokat és vendeket” telepített fel a Vág és Nyitra völgyeibe és a bányavárosokba (Iványi). A "siculus de Vag”-ok, vagyis a vágvölgyi székelyek eltótosodása, valószínűleg már ekkor elkezdődött. Utána több évszázadon át nem esik szó a felvidéki tótokról. Űjabb adatokat csak a XV. századtól kezdődően hallunk róluk, amikor Mátyás adózás szempontjából összeíratta az adóköteles portákat, amelynek alapján a felvidéki tótok akkori létszámát, maximálisan negyed millióra becsülhetjük. Pl. az 1495 évi adó-összeírás alkalmával, Mátyás király halála után közvetlenül, Trencsen, Turóc, Árva, Liptó és Zólyom vármegyékben, kb. 3000 négyzetkilométer nagyságú területen, 7180 fő adózót számoltak össze. Ugyanezen a területen, 1900-ban, már 629.000 fő volt az adófizetők száma. Azaz közben kilencszeresére nőtt! A mai tót-szlovákjaink későbbi, tekintélyes tömegei, így bizonyíthatóan nem a honfoglalás utáni századok, csekély számú szláv jövevényeinek leszármazottai, hanem ez annak a nagyfokú és valóságos népvándorlás jellegű áttelepülésnek volt a következménye, amelyet a török hódítók indítottak el, amikor déli hazájukból kiszorították a horvátokat, a szlovéneket és az Adriai-tenger parti vlachokat. A török háborúk megindulása után, rövidesen a Dráva—Száva közének lakossága, szinte teljes egészében kicserélődött. A támadás először Magyarország legdélibb megyéi, köztük az ősi Szeréin, Pozsega és Verőcze megyék színmagyar lakosságát érte, akiket a török vagy kiirtott, vagy pedig elhurcolt rabszolgának. Az elnéptelenedett szerémségi megyékbe később a Balkánról felkerült horvátok és rácok települtek be. A horvátok, akik a Száva—Kulpa és az Adriai tenger mellett fekvő hegyes őshazájukat egy ideig még sikeresen védeni tudták, amikor a török támadások ereje megnövekedett, ősi lakhelyeiket fokozatosan feladva, feltelepültek a Dráva—Száva közé. Tótország, vagyis a Zágráb, Kőrös, Varasd térség lakói akik főként szlavónok, vagyis a honfoglaló-kori pannon-szlávok leszármazottai voltak, a rájuk zúduló horvátság nagy tömegei elől, szintén kénytelenek voltak észak felé kitérni. Mivel az ország középső részének életét a török előre törés és az állandó rabló portyázások igen nagy mértékben veszélyeztették, azért a menekülők az egyedüli lehetséges úton, az ország nyugati határszéle mentén húzódtak föl, a kevésbé sűrűn lakott és a Duna védő vonala mögött fekvő, több biztonságot nyújtó Felvidékre. Az egyre sűrűbb rajokban érkező szlovének, minden bizonnyal ekkor ajándékozták meg felvidéki tót testvéreiket, a saját nevükkel erősen összecsengő "szlovák" névvel, amelynek akkori jelentése még teljesen azonos volt a mai "szláv” szó, általános, gyűjtő fogalmat jelentő szó értelmével. A horvátokat és szlovéneket, idővel követték a Balkán félsziget még délebbi területeiről származó, kevert fajú, nomád kecske- és birka legeltető, vad hegyi pásztornépek, akiket foglalkozásuk után a környező népek "vlach”-nak, azaz “pásztor”-nak neveztek, amelynek magyar nyelvi változata és elnevezése a közismert “oláh” név. Tehát ahogyan a szlávot jelentő "szlovák” elnevezés az akkori időkben még nem magának a tót nép elődeinek volt a népi neve, ugyanígy az "oláh” név sem vonatkozott abban a korban, kizárólag csak a mai erdélyi románokra. Ezek a nyugat-balkáni vlach-oláhok, valóságos Isten csapásai voltak a már letelepült és állandó, földműveléssel foglalkozó népeknek. Nemcsak azért, mert vad erkölcseikkel jól összeegyeztethető volt a rablás, fosztogatás és gyilkolás is, hanem, mert kóborló kecske és birka nyájaikkal teljesen tönkre tették az erdőket és a megművelt területeket. Kétségtelen az is, hogy a nyugat-balkáni szláv vlach-oláhok, fajilag nem sokban különböztek, a velük egyidőben Erdély lakatlan kárpáti erdőségeit megszálló keleti-vlach-oláhoktól, akiknek akkor még a nyelve is majdnem teljesen szláv volt, mivel az csak később, éppen a magyar erdélyi fejedelmek befolyására, illetve kultúr tevékenységének következményeképpen kezdett el romanizálódni. Az Adriai tenger mellékéről származó nyugativlach-oláh nomád szlávoknak, a XVII. és XVIII. században Magyarországba történt igen nagy tömegű betelepüléséről, majd fokozatosan a Felvidékre való felhúzódásukról, a Hóman—Szegfű Magyar Történet III. kötete (469—479. oldalán) közöl meglepő adatokat és a nagyszámú új település helyeiről pedig pontos térképet mellékel (448. oldalnál). Az osztrák császárok ezeket a balkáni vad hegyi vlachokat, akik közül tízezres tömegek vándoroltak föl a Felvidékre, igyekeztek már a Dráva— Száva között végleg letelepíteni és a szolgálatukba fogadva őket, határőrségekbe szervezni. II. Ferdinánd császár 1630-ból és I. Lipót 1667-ből származó "Vlach statulum”-ai lettek az alapja, a határőrvidéknek és egyben ezek "vlach” neve is bizonyítéka annak, hogy a későbbiekben sokszor rácnak is nevezett délszláv vlachok, a legutóbbi időkig hivatalosan is "vlach”-nak, vagyis "oláh”-nak neveztettek. A felvidéki tótoknak, a török háborúk ideje alatt rohamosan növekedő lélekszámát, nemsokára a cseh husziták is növelték. Ugyanis 1620-ban, amikor a fehérhegyi csatában, a Habsburgok katolikus birodalmi hadai döntően megverték a protestáns cseh huszitákat, igen sokan közülük a magyar Felvidék protestánsainál kerestek menedéket. Egyik csoportjuk részére Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 32 falut adományozott a saját birtokaiból, egy másik nagy csoportjukat pedig Beszterce városába telepítette le, ahol a cseh husziták rövidesen ugyanúgy elszlávosodtak, mint ahogy a fokozatosan feltelepült délszláv szlovének, horvátok és vlachok és a kisebb számú lengyel és kisorosz néptöredékek is sorra felcserélték ősi nyelvüket — a tóttal. Így született meg és állott elő, a XVIII. század végére egy új nép, a közel 2 milliós szlovákság, amely a töröktől nem háborgatott magyar Felvidéken háboríttatlanul fejlődve és szoporodva, a török hódítás megszűnése után, hatalmas népi feleslegekkel rendelkezvén, képes volt sűrű telepes rajokat kibocsátani magából a lakatlanná vált Magyar Alföld, a Bácska, a Temes-köz és a Szerémség benépesítésére. De a Nyírség, Békés megye, a Temes-köz (Bánság) és a Pest környéki tót falvak százai is ekkor települtek és ugyancsak a XVIII. században szlovákosodott el az addig színmagyar Bars, Hont, Zemplén, Nógrád, Nyitra és Pozsony vármegyék magyar lakossága is. Különben a tótok, az általuk ma már ősinek tartott "szlovák” népi nevüket, csak egészen a közel múltban, a XIX. században vették fel és azóta vált általánossá, amióta azt Bemolák Antal r.k. lelkész és író (1762—1813) használta először, magára a tót nép elnevezésére vonatkozólag. Bernolák egyébként nemcsak "a szlovák nép új nevének”, de a jelenleg használatos "szlovák irodalmi nyelvnek és helyesírásnak” is az atyja és megteremtője volt azáltal, hogy munkáiban a "közép szlovák” nyelvjárást irodalmi nyelvként használta, az egyre erősödő cseh nyelvi befolyás ellensúlyozására és kiküszöbölésére. A tótok 1/6-át kitevő luteránusok, akik azonban a tótság legkultúráltabb rétegéhez tartoztak, már a huszita időktől kezdődően, a cseh prédikátorok befolyására, a cseh nyelvű bibliát és az egyházi életben pedig általánosan a cseh nyelvet használták. így az irodalmi nyelvvel még egyáltalán nem rendelkező szlovákságot, a teljes elcsehesedés veszélye fenyegette, amellyel idővel természetesen együtt járt volna, a katolikus vallás háttérbe szorulása is. A magyar katolikus papság ezt a veszélyt idejében felismerve, már az ellenreformáció idejétől kezdve, céltudatosan törekedett a cseh nyelvvel ellentétben, a helyi szlovák nyelv erősítésére, hogy ezáltal a tótokat a r.k. egyház keretében továbbra is megtarthassa. így tehát a tót-szlovákok különálló népiségének a tulajdonképpeni megalapítói és legfőbb istápolói, kezdettől fogva a magyar katolikus klérus tagjai voltak. Pázmány Péter érsek, a tótok külön nemzetiséggé való válásának az egyik legfőbb irányítójává és legfőbb patrónussává lett azáltal, hogy elrendelte a nagyszombati Egyetemen, tót nemzetiségű papok kiképzését is, “hogy legyenek a tót népnek, a saját véréből való vezetői”. A XVIII. század előtti időkben, a tótok és a tótságból származott vezetőik, a nemzetiségük megjelölésére, leggyakrabban a "Hungarus” (magyar) elnevezést használták. így pl. a tót Krman Dániel vágvölgyi superintendens és papköltő, aki több ízben volt II. Rákóczi Ferenc fejedelem diplomáciai megbízottja, a neve mellé, a nemzetisége megjelölésére, minden esetben a "Hungarus” jelzőt használta. A tótok, az általánosan használt "Hungaricae nationum” elnevezésen kívül, a "Slavonicae nationum” nevet is használták, amely szintén egy másik világos bizonyítéka a tótok szlavóniai-délszláv megnevezésére. Egyébként maga a "szlovák” név írásban, mint egy felvidéki család neve, tehát nem, mint a tótok népi neve, először az egyik XVI. századbeli oklevelünkben fordul elő. Mindent összegezve, a felsorolt történelmi tények alapján láthatjuk, hogy a tótok kétségtelenül csak a XVII. és XVIII. század folyamán alakultak ki és lettek külön néppé, akik még a jelenleg használt “szlovák” népi nevüket is, csak a múlt század folyamán vették fel. Tehát a mai szlovákok, történelmi régmúltba gyökerező jogokra való hivatkozással, ugyanúgy nem tarthatnak igényt a történelmi Magyarország integráns részét képező Felvidékre, melyet ma, népi többség alapon, egy számukra kedvező történelmi fordulat ügyes kihasználásával vettek birtokukba, mint ahogy a többi nemeztiségeink, — a burgenlandi osztrákok, a délvidéki szerbek és az erdélyi oláhok sem formálhatnak ugyanilyen alapon örökre jogot a történelem valódi tényeivel ellentétben, sőt ezek meghamisításával, a másfél (Folytatás a 8. oldalon) Komm‘.".Mgyao. rámiHKrt‘a h/omUcpTKüfa)