Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-09-01 / 9. szám

1971. szeptember hó

«IttVAKÖfct

5. oldal

Vitéz Szakonyi István

A tótok dél-szlóv eredetéről;

külön nemzetté való alakulásukról; és a „kettős magyar honfoglalás” legújabb bizonyítékairól!

A tótok avagy a "szlávok”, ahogy ma önmagukat nevezik, hasonlóan a többi magyarországi nemzetiséghez, a románokhoz, németekhez és szerbekhez, zömükkel szintén csak a török háborúk idején és után, vagyis csak a XVII. és a XVIII. században szállták meg, a jelenlegi lakóhelyeik nagy részét. Tehát a tótoknak külön nemzetiséggé és néppé való válása is, történelmileg bizonyíthatóan, csak a török háborúk lezajlása után, szinte a közelmúltban, a XVIII. század folyamán történt meg.

Ma már közhelynek számító történelmi tény, hogy Mátyás király halálakor 1490-ben, a 4 milliós Magyarország lakosságának több, mint 80%-a magyar volt. A 150 éves pusztító török háború befejezése után pedig, amely az ország perem területein élő nemzetiségeket jóformán teljesen megkímélte; ugyanakkor az ország déli és középső részein lakó magyarságot, szinte teljes egészében kipusztította. És, hogy a pusztulás még teljesebb legyen, a még megmaradt csekély számú magyar lakosságot, a diadalmas Habsburg birodalmi felszabadító hadak irtották ki végleg és oly tökéletesen, hogy az egykorú történetírók feljegyzései szerint, a török felszabadító háború befejezése után, a Nagy Alföld rónaságain száz kilométereken át lehetett utazni, amíg ismét embert látott az utazó.

A karlóczai béke megkötésekor 1699-ben, amikor az ország területe, a Temes-köz kivételével, végleg felszabadult a 150 esztendős török uralom alól, Magyarország lakóinak a száma, márcsak 2 és 1/2 millió lélek volt, amelyből a magyarság létszáma még az egy milliót sem érte el; vagyis a Mátyás korabeli 82%-ról, 35%-ra esett vissza. Az üres “felszabadított" területeknek idegenekkel való betelepítése után pedig, a magyarság száma 30% alá esett. Ezen idő alatt viszont a felvidéki tótságunk, amelynek lélekszáma Mátyás korában még az 1/4 milliót sem érte el, a XIX. század végéig 2 millióra emelkedett. Vagyis, amíg a törökkel élet-halál harcot vívó, államalkotó magyarság ethnikuma, az eredeti lélekszámának 1/3-ára sülylyedt, ugyanakkor tótságunk a létszámát megnyolcszorozta. A tótoknak ez az igen nagy fokú népi szaporodása, amely a természetes szaporodás mértékét sokszorosan meghaladta, nyilvánvaló, hogy külső tényezők hatására jött létre, amelyről jelen tanulmányom keretében, az alábbiakban még részletesebben is szólni fogok.

De mielőtt még erre rátérnék, előbb vizsgáljuk meg, hogy tulajdonképpen kik is valójában a tótok; és hogy honnan, melyik népből, illetve népfajtából származtak és mikor, milyen körülmények hatására alakultak ki és változtak át, a magyarság által 1000 esztendő óta "tót"-nak nevezett népből "szlovák”-ká, amely néven ma önmagukat nevezik?

Elöljáróban még azt is szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a magyarság már a honfoglalás utáni első évszázadtól kezdve, nemcsak a felvidéki, ún. "szláv-morva”, tehát “északi-szláv” eredetű népeket nevezte “tót"-nak, hanem az ország területén talált összes szláv eredetű népeket így hívta. Ugyanakkor a Magyarország határain kívül élő szláv népeket, pl. az oroszt, lengyelt, csehet, morvát, horvátot és szerbet sohasem hívta tótnak, hanem mindig a saját törzsi, illetve népi nevükön nevezte őket. (Dr. Kniezsa).

Ennek bizonysága, nemcsak az ország különböző helyeiről származó Árpád-kori okleveleinkben található meg, mert ugyanezt a tényt bizonyítja a magyar királyok hivatalos címeiben szereplő "Horvátország, Tótország, Bosznia, Dalmácia, Ráma és Havasalföld, stb. királya” című felsorolás is, ahol Tótország neve együtt fordul elő Horvátország, Bosznia és Dalmácia nevével, világos bizonyítékául annak, hogy a középkori Tótország, amelyet a horvátok Szlovéniának (Szlavóniának) hívtak, valóban e területek szomszédságában, a Dráva—Száva folyók között terült el, a mai Zágráb, Körös és Varasd megyék, illetve városok térségében. Ennek megfelelően, a török hódoltság előtti időből származó magyar térképeken, Tótország természetesen az ország délnyugati részén van feltüntetve; nem pedig fent a Magyarország északi részén elterülő Felvidéken.

De rátérve a tót-szlovákok eredet-kérdésére, mindenek előtt meg kell állapítanunk, hogy ma erre vonatkozólag több, egymásnak alapvető módon ellentmondó elmélet van forgalomban, amelyet a különböző érdekelt felek, illetve népek, természetesen a saját egyéni érdekeiknek és politikai céljaiknak megfelelően állítottak fel.

Ezek közül egyedül a magyar felfogás az, amely állításait nemcsak ködös és egyáltalán nem bizonyítható feltételezésekre építi, hanem azt olyan hiteles, korabeli írott okmányokkal is igazolni tudja, amelyek a történeti eseményekkel és a régészeti leletekkel is egyformán összhangban állanak.

Az "első verziót” a tótok eredetéről, maguk a szlovákok állították fel és hirdetik. A második elmélet, a szomszédos cseh néptől származik; a harmadikat pedig mi magyarok hirdetjük a tót nép megszületéséről, illetve kialakulásáról. (Lásd: Magyar Tájékoztató Zsebkönyv — 1541.; Dr. Karácsonyi J.: Történelmi jogunk — 1921.; dr. Moravek C.: Nagymagyarország nemzetiségei — 1934.; Hadak Útján: Magyarország életjoga a Kárpát medencében c. tanulmányt — 1966., stb.)

A hivatalos tót-szlovák felfogás szerint, a szlovák néptörzs, még a Kr.sz. előtti évezredben, az összes többi szláv népet megelőzve, elsőnek alakult ki önálló néppé, a Visztula—Odera folyók és a Pripet mocsarak térségében fekvő szláv őshazában. A szlovákok tehát az összes szláv népek "Atyja”, akik mint legidősebb és legkorábban kialakult nép, innen vándoroltak el délfelé, a Kr. születése körüli időkben megszállták először a mai Cseh-Morvaország és Szilézia területét, majd Kr.u. a VI. század körül a Kárpát vonalát is átlépték és telepeseik a Dévény—Modor, Nyitra és Zólyomi erdők vonaláig jutottak. Ezután a Dunán is átkelve, a Dunántúl északi részét, a Balaton vonaláig szállták meg; nyugaton pedig a mai Ausztria területének nagy részét is birtokukba vették.

De a már ismertetett és éppen nem kisvonalú hivatalos szlovák elképzelésen kívül, van még romantikusabb felfogás is a tót nép eredetére vonatkozólag, amelyet Safarik és Stur múltszázadbeli szlovák népvezérek állítottak fel, akiknek állítása szerint: ‘‘Valamikor szlovák volt az úr a Duna mindkét partján, le egészen a Fekete tengerig, a Tátrától—Szalonikiig!” Természetesen szerintük a rövid, csak néhány évtizedet megélt Nagy Morva Birodalom sem "morva” volt, hanem "szlovák”; valamint Ratislav és Szvatopluk fejedelmek is szlovák uralkodók voltak. Ezt a minden tárgyi alapot nélkülöző és pusztán nemzeti sovinizmusból fakadó, fantasztikus elméletet, csupán az érdekesség kedvéért említettük meg.

Kétségtelen, hogy a honfoglalás idején, a hazánk területén élő avar, székely, korai magyar és bolgár népeken kívül, éltek szlávok is.

Az itt lakók számát hazai történettudósaink (Szabó István: A magyarság életrajza, 1941., és Győrffy György: Magyarország történeti demográfiája, 1963.) ícb. 200.000 lélekre becsülik. Ebből az északi és déli szláv elem együttes száma, még a 100.000 főt sem valószínű, hogy elérte.

Morva-szlávok, a honfoglalás után, hazánk területén, már azért is kevesen maradhattak, mert Konstantinus Porphirogenetos bizánci császár szavait idézve: "... a morvákat... az odajövő túr kok (vagyis magyarok) mindenestül megsemmisítették és meghódították országukat, ahol ma is laknak. A morva-szláv nép maradékai pedig szétzülve, a szomszédos népekhez menekültek”. (41. fejezet). Közvetett bizonyítékaink szerint pedig, a honfoglalás ideje után átvett szláv kölcsön-szavaink közt, olyan csekély számú az északi-szláv jövevény-szó, hogy ez a tény egymagában is a fenti megállapításunkat igazolja. Az itt talált maradék szlávokat, a kb. fél milliós lélekszámú honfoglaló magyarság egy évszázadon belül, nyom nélkül felszívta. Ha történetesen az ország lakóinak a többsége szláv lett volna, ahogy ezt a szláv történészek állítják, akkor honfoglalóinkra is pontosan ugyanez a sors várt volna, mint ami a bulgár testvér népükkel történt, akik a náluk sokkal nagyobb számú, meghódított balkáni-szlávok

között, rövid időn belül, tökéletesen elszlávosodtak.

Ugyanaz a jelenség megismétlődött az avarokkal is. Miután Nagy Károly német—római császár az avar birodalom belső ellentéteit ügyesen kihasználta, a bulgárokkal szövetkezve, a VIII. század végén (796-ban) legyőzte az avarokat és birodalmuk Magyarországon kívül fekvő, nyugati területeit elfoglalta. Ekkor egy nagyobb csoportjuk letelepült a Balkánon, a horvát-dalmaták közé, ahol a bulgárokhoz hasonlóan, rövid néhány évtized alatt annyira elszlávosodtak, hogy 906-ban, amikor összhangban a magyar honfoglalók hadműveleteivel, Szászország ellen egy nagy, többesztendeig tartó lovas hadjáratot vezettek, a nyugati krónikások a betörő, elszlávosodott avarok ról, már kizárólag csak mint horvátokról emlékeztek meg. Egyébként a horvátok közé települt avarokról Konstantinus császár is feljegyezte, hogy: "... a horvátok között sokan, avarok” (vagyis avar eredetűek).

A horvát vezető rétegben, az avar származás tudata még a középkorban is élénken élt; sőt még ma is vannak családok, akik tudnak erről és büszkék avar őseikre.

További megállapításunkat, hogy az északi morva-szlávok nem képezhették a hazánk földjén talált szlávok többségét, ezt a tényt a reánk maradt és a magyarok által átvett jövevény-szavaink és földrajzi helynevek alapján igen könnyű igazolni. Ha elemezzük a szláv szavainkat, akkor az északi és déli szláv nyelv igen jellemző hangzó különbsége alapján, rendkívül könnyű a kétféle eredetű szláv kölcsön szavaink szétválasztása. Ugyanis a déli (és a nyugati) szlávok, amilyenek a hazánk földjén itt talált "pannonszlávok" (a mai szlovének és vendek ősei) is voltak, mindmáig "G”-t mondanak ott, ahol az "északi-szlávok” következetesen “H” betűt használnak. Ezek szerint Nógrád, Visegrád, Galgóc, Manyiga, Bagonya, stb. helység neveink "G" betűt tartalmazván, világosan bizonyítják, hogy azok a déli panon-szlávoktól átvett kölcsönzések. Ugyancsak könnyen elhatárolható és egymástól élesen megkülönböztethető a kétfajta szláv nép eredete és hova tartozandósága, az alábbi hangok kiejtése alapján is: A panonszlávok minden esetben "ST” és "SD” hangot használnak ott, ahol a tótok és a többi északiszlávok "CS” és "DZ" hangot ejtenek. A magyarok által átvett alábbi szláv eredetű szavaink, mint pl. a "mo-st-oha, ro-sd-a, me-sd-je (mesgye)” szavinkról tehát a leírtak alapján biztosan megállapítjuk, hogy ezek a pannon-szlávból kerültek nyelvünkbe és nem a tótból, amely fenti szavakat így ejti: "maco-ch-a” és "maco-h-a” (azaz mostoha) "ri-dz-a” (vagyis rozsda) és “me-dz-e” (azaz mesgye).

Hasonló lényeges hangzás változatok találhatók a pannon-szlávok ún. "nassalis” (orr) hangja és az északi-szlávoknak ezt a sajátságot nélkülöző kiejtése között. Pl. a déli-szláv "Dombo, Munkács, Korompa, Szerencs" alakban ejti azokat a helyneveket, amelyeket a morva-szláv és tót “Dubova, Mukács, Krupa, Struca” alakban ejt ki. (dr. Karácsonyi J.)

Miután nem célunk a jelen tanulmány keretében, további részletes nyelvészeti fejtegetésekkel bizonyítani az északi és déli szláv nyelvek hangzó eltéréseit, mutatóba, tájékoztatásul úgy érzem, hogy ennyi is tökéletesen elegendő.

De folytatva a szlovák eredet kérdéssel foglalkozó elméleteket, következőnek a csehek által hirdetett és ma “hivatalosnak” elfogadott felfogást ismertetjük, amely szerint: "a szlovák a csehek tájnyelve és nem önálló, külön nyelv, amelyik a csehtől, csak a Nagy Morva Birodalom összeomlása után (895-ben) különült el, amikor a magyarok, a szlovákok őseit, a cseh nép testéről leválasztották. Tehát a tótok valójában csak elszlovákosodott csehek, akiknek nyelvi és faji elkülönülése is, csak a szétszakadásuk után következett be. A szlovákok faj képét később lényegesen megváltoztatta az a tény, hogy a magyarok közül igen sokan elszlovákosodtak!”

Kétségtelen, hogy a cseheknek ez utóbbi megállapítását, ma a szlovák iskolákban is tanítják és azt is megemlítik, hogy a Kiskárpátok védelmére rendelt magyar-székely határőrök és a Vág,