Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8. szám
1971. augusztus hó «ITTVAKÖftT 11. oldal VITAFÓRUM — VITAFÓRUM — VITAFÓRUM HOZZÁSZÓLÁS A KÍNAI KÉRDÉSHEZ Végigolvasva a Szittyakürt utóbbi számaiban a kínai kérdéssel foglalkozó írásokat, rá kellett ismételten jönnöm arra, hogy ezen a téren emigrációnk ismeretei bizony eléggé hiányosak. Fakad ez abból elsősorban, hogy egy magát kommunistának nevező nagyhatalomról lévén szó, emigrációnk annak belső életének megismerését elhanyagolta. Magyar vonatkozásban a kínai kérdés vitathatatlan szakértője, dr. Literáti Vágó Pál is ott követ el hibát szerintem, hogy a kínai kérdést kizárólag magyar, vagyis európai szemüvegen keresztül vizsgálgatja, rokoni kapcsolatokat igyekszik bizonyítani abban a reményben, hogy ez talán felhasználható az áldatlan magyar sors megjavításának érdekében. Sokan félre magyarázzák ezt. Amikor a kínai történelem utóbbi ötven évét kezdjük tanulmányozni, lelkileg kínaivá kell válnunk ahhoz, hogy az ott lezajló eseményeket és azok európai szem számára érthetetlennek látszó összefüggéseit megértsük. Az “intelligens” nagytöbbség, mikor a mai Kínáról van szó, rendszerint kézlegyintéssel elintézi az ügyet mondván: "mit, azok is kommunisták” és ebben minden "tudományos” kiértékelés bennfoglaltatik. Ez a szó, hogy "kommunizmus”, emigrációnk előtt puszta említésre is szomorú és gyászos emlékeket idéz fel, éppen ezért mindenki igyekszik ezt a témát messze elkerülni és a való tények ismeretének hiányában egykalap alá veszik Kínát a Szovjettel. A dolgok lényege azonban egészen más. A Kínai Kommunista Párt története, hatalomért folytatott harca merőben különbözik az Orosz Kommunista Párt történetétől; nemcsak a helyi adottságok által létrehozott körülmények miatt, hanem céljaiban sem azonos a kettő. rasztságot, így ipari fejlesztésről szó sem lehetett. A parasztot nem kellett kényszeríteni a vörös hadseregbe vagy a rendszer támogatására. Tanulva az orosz hibákon, nem erőltették kolhozokba a parasztokat, de szövetkezeti gazdaságokat létesítettek, melyeknek keretein belül a paraszt megtartotta újonnan kapott földjét. A kínai középparasztot és az ú.n. kulákot nem háborgatták, de megszűntettek minden földbérleményt. Vagyis ha valaki a földjeit saját erejéből, mások alkalmazása nélkül, megművelni nem tudta, azt kisajátították. (Itt a holdak számáról nem beszélhetünk, mert a kínai viszonyok között egy három holdas paraszt már igen jómódúnak számított és ha valakinek 50 holdon felül volt birtoka, az már földesúr volt, önálló hadsereggel, állam az államban.) Az oroszországi helyzettel ellentétben nem liquidálták a földesurakat, de meghagytak nekik annyi földet, amennyin önállóan gazdálkodni és megélni tudtak. A helyi tanácsokba bevették a társadalom minden rétegét, kivéve a földesurakat. Röviden és lényegében összefoglalva: Mao Ce-tung győzelmének az alapja az okosan végrehajtott földreform volt, mely a Hunan tartományban 1927-ben elkezdődött parasztmozgalomban látott napvilágot, és a kulturális forradalomban ért véget. A második világháború után Csiang Kai-shek helyzete tarthatatlanná vált, mert nemzeti hadseregéből millió számmal szöktek meg a parasztok a vörös oldalra, nem akarván kimaradni a földosztásból. Igen nagy politikai rövidlátásra vall, hogy ezt a sorsdöntő kérdést képtelen volt a Kuomintag kormány megoldani, mely végső fokon vereségét okozta. Sajnos egy rövid cikk keretén belül nem lehet leírni az eseményeket, és részletes magyarázatokat fűzni a fejleményekhez, de a tények ismeretében, visszatérve a magyar viszonylatokra, összehasonlításképpen talán elmondhatjuk, hogy a kínai helyzet körülbelül úgy alakult, mintha Magyarországon a Dózsa György idejében lévő életkörülmények között levő parasztság, győzelmesen fejezi be a parasztlázadást, majd Károly Róbert, Anjou-királyunk módszereivel, központi hatalmat teremt és végrehajtja Magyarországon a földreformot Trianon után. Az akkori Kisgazdapárt majd a Nyilaskeresztes Párt programja szerint. Nagyjából mérve, vezérfonalaiban, a kínai történelem utolsó ötven éve körülbelül így egyeztethető össze a magyar történelem utóbbi négyszáz évével. Ez az összehasonlítás talán némi sejtést is engedett, hogy miért éppen dr. Literáti Vágó Pál az aki ezeket az összefüggéseket meglátta és megértette. Természetesen a mai Magyarországon uralmon lévő kommunizmusnak nevezett szovjet gyarmati kizsákmálást egyáltalán nem lehet, nemhogy a kínai, de még az oroszországi helyzethez sem hasonlítani. így bárki, aki esetleg azzal próbálkozna, hogy a magyarországi kommunisták szerepét igyekezne valamilyen formában a két előbbihez hasonlítani, merőben rossz úton jár, mert bármennyire is gyűlöletes számunkra a kommunizmus, az letagadhatatlan tény, hogy úgy Oroszországban, mint Kínában, a kommunisták fajtájukhoz, hazájukhoz töretlen hűséggel viseltettek, népüket világhatalmi sorba emelték, míg a magyar kommunistáink, Magyarországot megsemmisítették és gyarmati szolgaságba süllyesztették. Sajnos ezek a való tények. Homonnay O. János Nagyvonalakban vázolva, döntő különbség például az, hogy Kínában a kommunista mozgalmakat nem az ipari proletáriátusra, mint alkotó elemre építették fel, hanem a parasztságra. Kínában nem a városi proletáriátus nevében beszél és nyilatkozik a párt, hanem a paraszti közösségek delegátusainak határozatairól beszél a pártvezetés. A kommunizmus előtti Kínában nagyhatalmi célkitűzésekről szó sem lehetett kommunista körökben, mert Kína annyira osztott volt, hogy még a nemzeti egység, egy központi hatalom megteremtése is utópisztikus álomnak tűnt a kezdeti időkben. Oroszországban ellenben egész más volt a helyzet, mert egy központi irányzathoz szokott cári hatalom által uralt, háborút vesztett népre aránylag könnyű volt ráerőszakolni a világuralommal kecsegtető kommunista rendszert. Oroszországban csak a hatalom tulajdonosa cserélt gazdát, így egy tollvonással, egy parancsszóra, el lehetett távolítani, liquidálni lehetett milliókat, akik az új rend útjában álltak. Kínában minden egyes falut külön-külön meg kellett hódítani a vörös hadseregnek. Számtalan sok földesurat egyenkint kellett saját hadseregével együtt legyőzni, vagy velük valamilyen egyezséget kikényszeríteni. A vörös hadsereg által meghódított területeken a politikai helyzetet konszolidálni kellett a következő csata előtt, a földéhes parasztságot ki kellett elégíteni a nagybirtokok rovására. Minden újabb hódításnál előbb ki kellett elégíteni a paÉS 1919-BEN? A magyar nép először 1919-ben áldozott hősöket és vértanúkat a kommunizmus ellen vállalt önvédelmi harcában. A vörös terror akkor csak néhány hónapig tartott, de már ízelítőt adott a rombolásnak és barbár lelketlenségnek dühéből, amellyel 1945. április 4. után ismerkedett meg nemeztünk igazán. Az úgynevezett 1919-es proletárdiktatúra vágta szemeközé a szentistváni Magyarország keresztény ifjúságának, hogy nincs arra szükség, ha nem akar lesüllyedni a fizikai munkások sorába. "Millió meg millió barátunk van e széles világon — írta e napokban Móricz Zsigmond — a munkástömegek délen és északon, nyugaton és keleten mohó érdeklődéssel és forró szeretettel néznek a Magyar Tanácsköztársaságra és arra a munkára, amely itt folyik". Kik voltak valójában 1919-ben a magyar népirtás barátai, akik "mohó érdeklődéssel és forró szeretettel” nézték a magyarság pusztulását? Lenin kommunista sajtója állandóan részletesen ismertette a magyarországi proletárdiktatúra eseményeit, a “Pravda” külön rovatot nyitott a budapesti híreknek. A VIII. pártkongresszus, a Komintern Végrehajtó Bizottsága, Gorkij, Kalanyin üdvözölte az új "szovjetköztársaságot." A kínai munkások és parasztok nem sokat tudtak Magyarországról, de vezetőik érdeklődtek az események és értelmük iránt. "Magyarország felocsúdott, Budapesten új típusú munkás-paraszt kormány alakult" — írta Mao Ce-tung. A kínai kommunisták "Zsen Pao” című pekingi lapja pedig rendszeresen tájékoztatta olvasóit a magyarországi eseményekről. "Ez idő szerint nehéz előre látni, vajon Kun Béla politikáját siker koronázza-e. Mégsem titkolható az a tény, hogy a vörösforradalom hatása a földgolyó minden részére kiterjedt" — közölte a Zsen Pao 1919 júniusi számában. A pekingi kommunisták “Mejzsou Pinglun” című lapjukban a magyarországi eseményekkel kapcsolatban azt hazudták a jámbor kínaiaknak, hogy Kun Béla magyarírtó proletárdiktatúrája "nem fegyveres erővel, hanem a nép együttérzésével győzött." Vajon nem ilyen hazugságon alapszik-e a kínai—magyar barátság is? • J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója oda nyilatkozott, hogy a kínai bolsevisták nagyszámmal szivárognak be az Egyesült Államokba és erőteljes felforgató cselekményeket hajtanak végre. Amerika hivatalos véleménye az, hogy Mao Ce-tungnak nem a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok az elsőszámú ellensége. Mao Ce tung egy angol nyelvű rádióadás keretében hangsúlyozta, hogy a színes faj 12:1 arányban veri a fehérfajt, és itt az ideje annak, hogy a fehér faj kitöröltessék a Föld színéről. Böttykös Sándor Sárga veszedelem Diplomaták és főpapok királyok és proletárok rémülnek, hogy nem lesz kegyelem ha feltámad, a "sárga veszedelem:" ősi magyar népemre rázúdult ezer éve, a rontó "fehér veszedelem." Itt igazság kell nem kegyelem! Los Angeles, 1970. II. 3. Seres Péter Tovább tart a Hirosimái atombomba-pusztítás hulláma A Hirosimára és Nagasakira ledobott atombomba 26 év múltán még mindig embereket öl. Sőt, a legutóbbi időben áldozatainak száma aggasztó mértékben növekszik — közli a Lancet című tekintélyes angol orvostudományi folyóirat. Az Egyesült Államok kormánya 1948-ban tudományos bizottságot létesített az atombomba pusztításának és egészségügyi következményeinek kiviszgálására. Az Atomic Bomb Commision (ABCC) szakértői csakhamar megállapították, hogy az atomrobbantást túlélők körében — a rádioaktív sugárzás hatására — jelentősen növekedett a leukémiában, a vérrákban megbetegedők száma. Viszont tapasztalták, hogy az elszenvedett sugárzás más rákfajták gyakoriságának megnövekedését is elősegítette. A vizsgálatok egyértelműen azt bizonyítják, hogy lényegesen több a rákbeteg azoknak az embereknek a csoportjában, akiket nagy sugáradag ért az atombomba robbanásakor. 1955 és 1969 között nyolcán haltak meg rákban a nagy sugárdózisú csoportból és további nyolcán leukémiában, további öt pajzsmirigyrákos és hat egyéb rákos esetet észleltek. A vizsgált személyek száma összesen 1109 volt ebben a csoportban, vagyis ezer személyre számítva a rák halálozási arányszáma 17,1. Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a szám főként 35 éves emberekre vonatkozik, ami annyit jelent, hogy a rákbeteg mintegy hétszer több ebben a csoportban, mint más japán városban. Belsky és munkatársai egy különös jelenségre is felfigyeltek. Nevezetesen arra, hogy az alacsony sugárdózisú csoportban — vagyis a 0—9 sugárzásegység közöttiek csoportjában — kevesebb a rákos megbetegedés, mint azoknak a csoportjában, akik az atombomba robbanásakor nem tartózkodtak a városban és így nem érte őket sugárzás. Ez a megfigyelés egyébként megegyezik más tudományos központok felfedezésével is. Az Oak Ridge-i tudományos központban csak nemrégiben figyeltek fel arra, hogy a kis dózisú neutronbesugárzás következtében csökkent a limfoszarkómás megbetegedések száma a kísérleti egerek közt. Az ABCC megállapításai szerint a leukémiás megbetegedések száma nem emelkedett az utóbbi 15 évben, úgy tűnik tehát, Hirosima lakossága túljutott ennek a rettegett betegségnek a csúcsán. Ezzel szemben viszont arra számítanak, hogy a nem leukémiás természetű rákbetegség száma tovább növekszik a jövőben, de senki sem tudja, hogy meddig és milyen mértékben. Minden jel szerint a rákbetegség újabb és újabb áldozatai még sokáig emlékeztetik majd a világot az atomfegyeverek borzalmaira.
