Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8. szám
1971. augusztus hó ttlTTVAKOfcT 9. oldal rr EMELKEDŐ NEMZET írta NÉMETH LÁSZLÓ —elhangzott a magyar rádióban 1956. november 2-án AMIKOR tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utólszor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával s tudva, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá, végigtekintettem akkor lezáródott koron, figyelmeztettem őket, ne higgyjétek el,hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta. Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom elsikkasztotta a magyar forradalmat s Habsburg császár nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg-Magyarország maradványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt annak, ami történt. Egy kis képességű, anakronizmust jelentő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye, más későbbi szintén kisstílű és szintén anakronizmust jelentő rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan népes, s miután egy kicsit megszívta magát, nem avatkozott túlságosan mélyen az életbe, sőt, bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne, s a magyar társadalom fejlődését ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kis mértékben tudta. S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg s alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döbbentett rá engem, előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet. Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának több nagy népe — nyugaton s keleten — nívójóléte s új technizálódása ellenére a hanyatlás jeleit kezdte mutatni. Az emelkedés főképpen szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvágygyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre: az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos szabadságot a lényeges kimondására, az elviselhető korlátozást a plasztikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű magyar nevet, Bartókét, s az ismeretlen nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli. DE csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége szinte teljesen megakadályozta a nagyob méretű kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, melybe szorgalmuk beleölhették, jól gazdálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az országot, s nem véletlen, hogy ebben az időben merült fel Kert Magyarország terve, a szövetkezett, minőségi gazdaságokból felépített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megművelt Magyar Föld látomása. Ezzel egyidőben az ipari munkásság szakképzettsége is nőtt, a főváros körüli kertvárosokat részben az ő házacskáik népesítették be és nem volt vad álom többé a másik gondolat, az értelmiségi színvonalra emelkedő munkás és paraszt nép, s a néphez szító értelmiség testvériesülése egy értelmiségi társadalomban. Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott: az elért vívmányokat félő volt, könnyű lesz kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egy országban sem kaptak annyi feljelentést. Még vége sem volt a háborúnak, s már megkezdődött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendő gazdáknak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből. Azt, ami történt, egyetlen kelet-európai nép sem kerülte el. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mértékben volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelkűsége. Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom; voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő elfeledett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a megaláztatásban is így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezérnélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet. SAJNOS, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták, súlyos ajándékul. A forradalom vidéken ért. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka, az erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg vagyok s az utolsó hét, egy izgalmas bemutató még rontott az állapotomon. A forradalom előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek többé vissza a fővárosba. Egy napig tartott a nyugalom. A rettenetes aggodalom órái után csak egy éjszakát birkóztam az örömmel; s azóta már csak a felelősség szorítását érzem. Az utolsó év magyar szellemi fejlődése világosan felírta a célokat, melyek felé egy magyar forradalom esetén törekednünk kell. De az utóbbi évtized gazdái tudták, miért írják a könyveiket. Az igazi magyar eszmevilágot kevesen ismerik, s most órájuk, kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, melyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék félre siklani. Még csak annyit láttam, amennyit a rádió és a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva, olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvá tenni, s a kissé távolabbi: hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíció felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak. KINEK kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál, vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem, s szobámba zárkózva ide ültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint egy Kálvintéri ház tetején valamennyi férfi társát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem fordult. Nem tudom pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa, ő írta a ház tetejéről: "rajta öreg hullajelölt! ha én oda adtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni”. Szocializmust - de magyar módra! Ez volt az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc akarata! Az ami Magyarországon történt 1956-ban nem volt pucs, nem volt ellenforradalom és nem volt összeesküvés, hanem egy egész nép felkelése! Erre emlékeztet október 22, 23 és 24-én New Yorkban megrendezésre kerülő Magyar Szabadságharcosok Harmadik Szellemi Kongresszusa Nem volt a kapitalisták, a nagybirtokosok, a “konszern-urak” és “kohó-bárók” restaurációs mozgalma sem, hanem a munkások és parasztok, katonák és fiatalok felkelése, amely diadalmaskodott a szovjet kommunizmus barbársága felett. Magyarországon az egész világ színe előtt leleplezték, hogy a szovjet kommunizmus már csak páncélosokból és besúgókból, titkosrendőrségből, koncentrációstáborokból és tömegsírokból áll. Ez a valódi és az egyetlen arca a szovjet kommunizmusnak. Helyébe azonban nem kapitalizmust és szabad-harácsolást biztositó szabadságot, hanem krisztusi morált és magyar erkölcsöt követelt Október Magyar Népe.
