Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8. szám
1971. augusztus hó ttlttVAKflUt 5. oldal Sirchich László: A magyar szabadságharc és Csehszlovákia Maradék Magyarország 1956-os tragédiája rövid időre Középkelet- Európa felé irányította a szabad világ érdeklődését. A példanélküli magyar áldozatok láttán joggal vethették fel a kérdést nyugati körökben, miként viselkedett a Magyarországgal szomszédos új államalakulatok vezetése és népe a magyarok szabadságharcával kapcsolatban. Minden okunk megvan arra, hogy változatlan és gondos figyelemmel foglalkozzunk a minden magyart sújtó tragédiával s elsősorban a legmegbízhatóbb csatlós, Csehszlovákia magatartását elemezzük. Csehszlovákia, a Szovjet elsőszámú szövetségese, középkelet-európai szálláscsinálója sietve tett hűségnyilatkozatokat Moszkva felé. Az Egyesült Nemzetek közgyűlésén, minden esetben, nagy aktivitással támogatta a Szovjetuniót. Nagy Imre forradalmi kormányának távirati úton, félreérthetetlenül adta tudtára, hogy Magyarország "kalandos útja” nem közömbös számára, mert az "minden szociálista vívmányt fenyeget”. Ezt a sokatmondó táviratot már jóval előbb — amint azt később tárgyalni fogják — a hazug határok mentén felvonuló seregeivel támasztotta alá. A jelentős "közreműködésével” vérbefojtott szabadságharc után, a lelkek forradalmának likvidálására nyeregbesegített Kádár-féle bábkormányt elsőnek gyámolította és segítette meg. Még a "népidemokrata” táborban is először légüres térben mozgó Kádár-helytartóságot a csehszlovák kormányküldöttség korai budapesti látogatása igyekezett "fémjelezni”. A röviddel ezután lefolytatott szovjetorosz—csehszlovák tárgyalások csak megkoronázták a magyar szabadságharc legázolásakor is oly kitűnően bevált, rendíthetetlen testvéri együttműködést. A Neue Zeitung akkoriban így kommentálta a moszkvai találkozónak a magyar népet elsősorban érintő, s az új helyzettel alapvetően foglalkozó megállapításait: "Mint előrelátható volt, a cseh kommunisták — orosz vendéglátóikhoz hasonlóan — a magyar szabadságharcot "ellenforradalmi puccsnak” minősítették. A csehszlovák kormány a legnagyobb elismeréssel adózik a szovjet csapatoknak azért a segítségért, amit a magyar dolgozóknak nyújtottak a felkelés elfojtásakor. A Szovjet és Csehszlovákia kijelentették, a jövőben is támogatni fogják a Kádár-kormányt bármilyen további kísérletnél, amely a magyar ügyekbe való beavatkozást jelentené.”!!) "Az események igazolták — idéz tovább a Neue Züricher Zeitung — mily ébernek kell lennünk.” — Majd egy évvel később, a bolseviki októberi forradalom 40. születésnapjára kibocsájtott prágai manifesztum következő szakasza a magyar nép, a Dunamedence, sőt Európa ellen elkövetett csehszlovák bűnök rögzítése: “Az a segítség, amelyet a Szovjetunió a tavalyi ellenforradalmi puccs leverése alkalmával a magyar népnek(W) nyújtott, megszüntette a CSR függetlensége ellen déli határainkon jelentkező támadó imperializmus veszélyét." A változó előjelű, de célkitűzéseiben mindig azonos csehszlovák imperializmus számára — elhisszük — már a néhány napos, véren szerzett szabad magyar hang is halálos veszélyt jelentett. Az új történelmi fejezetet nyitó magyar szabadságharc hullámveréseit a Felvidéken már öt esztendőnek előtte feszült figyelemmel kísértük. Vonatkozó adattárunkat azóta is, állandóan bővítjük. Az akkori felvidéki helyzetképet újból, a következőkben rögzítjük. A magyar forradalmi szabadságharc fellángolása után, a csehszlovák kommunista államhatalom a hírhedt, népírtó "kassai programos” időkre emlékeztető kíméletlen terrort fejtette ki a Felvidéken. A leghűbb szláv csatlós mozgósított. A trianonpárizsi határokra felvonuló, a csonkaországgal földrajzilag és etnikailag maradéktalanul egységet képező színmagyar területeket elözönlő, az úgynevezett történelmi országokból, Cseh- és Morvaországból sietve leszállított megbízható kötelékek légmentesen lezárták a modvacsinált határokat. Az ősi Pozsony elsőként visszhangozta Budapestnek és a maradék ország népének hősi küzdelmét. Már 1956. október 27-én tüntetett a diákság; a polgárság mögéjük zárkózott fel. Heves tüntetésekkel vállalt közösséget a csonkaország nagyszerű forradalmával Kassa, Rozsnyó, Losonc, Léva, Érsekújvár, Nyitra, Szepsi és Nagykapos népe. Forrongott a Felvidék. — Most itt is a tankhadosztályokhoz folyamodtak a rendszer urai. A nagyobbára megbízhatatlannak minősített szlovák csapatok nagyrészét Cseh- és Morvaországba vezényelték, most már a mögöttes területeket is cseh katonasággal tömték meg. Teljes négy hadosztályt dobtak át a felvidéki belső forrongás elfojtására. — Ezek után a "csapatmozdulatok” után — megbízható értesülések alapján — ez volt a pozsonyi helyzetkép: az uccákon tankok, a kapuk alatt a kommunista titkos rendőrség közegei, középületek előtt, fontosabb forgalmi pontokon erős gépfegyeveres, géppisztolyos őrség. A hangulat pedig — íme az akkori "Jednota” jelentése: "Szokatlanul heves a magyarok iránti rokonszenv. Tiso elnök kivégzése óta még nem volt ennyire orosz- és cseh ellenes a hangulat.” A lelkek forradalma további “biztonsági intézkedésekre” késztette a szovjet—csehszlovák terrorrendszert. A megbízhatatlan őslakos elemeket — magyarokat, szlovákokat vegyesen — ezrével vették őrizetbe. Bebörtönözték, vagy Csehországba internálták őket. Mégsem tudták megakadályozni, hogy a szabadság lázában égő felvidéki magyarok — az egykori "Jednota” szerint számos szlovák is — át ne szökjenek a háromszoros erővel őrzött határokon, hogy csonkaországi hős testvéreik segítségére siessenek. Nem egyszer életükkel fizettek a szigorúan tiltott határátlépésért. így, a Losonc környéki Csákányházánál hét átszökő felvidéki magyart lőttek le a cseh határőrök. Százával kerültek fogházba, akiket a határ átlépése közben fogtak el. Pozsonyban 250 magyar nemeztiségű állampolgárt tartóztattak le. A csehszlovák rabtartók reszkettek a magyar nép felekelésének — fájdalom — rövid ideje alatt. Pozsonyt már az első napokban magasrangú A Szabadságharc tizenöt éves évfordulójának előkészítésére irányuló emlékeztető cikksorozatból elsőként Sirchich Lászlónak a Cs. M. N. B. elnökének dokumentációs írását közöljük azzal a megjegyzéssel, hogy ez és a további tanulmányok mellőzhetetlen részét képezik a jövő szabad magyar történetírásának — a szemtanúk és kortanúk tollából. szovjetorosz tisztek, titkosrendőrök, politikai ügynökök hada szállta meg. Ugyancsak itt találtak menedékre a forradalom elől szökő gyűlölt csonkaországi kommunista pártkorifeusok is. Az előbbiek a Devin (Dévény) szállóban, a magyarországi moszkovita huligánok a Carlton hotelben székeltek. Hidas István, Szalai jól tudták hová meneküljenek ... Mindkét szálló előtt állig felfegyverzett őrség vigyázta a bolsevista hatalmasságokat. Őslakos meg sem közelíthette ezeket az épületeket. Az elsőszámú szovjetorosz csatlós, Csehszlovákia katonai erejének a magyar szabadságharc vérbefojtásával kapcsolatos "tevékenységeiről”, Zukov marsall csapatainak nyújtott “értékes” segítségükről, a teljes kooperációról a nyugati sajtóban általában keveset olvashattunk. Egy és más mégis kiszivárgott. Főként az osztrák lapok híradásai nyomán. Előbb az úgynevezett pozsonyi hídfőben, majd végig az egész magyar—csehszlovák határ mentén felvonuló, hadilétszámra emelt, nagy erejű seregteslek tüntetése nyilvánvaló. A második világháborút követő párizsi "béke” rendelkezései alapján — kizárólag csehszlovák imperialista célkitűzések honorálásaként — lecsatolt három községből (Dunacsúny, Oroszvár, Horvátjárfalú) álló pozsonyi hídfőnek a magyar szabadságharc első, eredményes szakaszában elrendelt és nagy erőkkel történt megszállása súlyosan fenyegető jellegű katonai mozdulat volt. A szovjetorosz tankhadosztályok szörnyű rohamával egyidejűleg, a csonkaország területén végrehajtott csehszlovák katonai operációk pedig, a magyar nép hősi harcának blokkirozását, szuverenitásának sorozatos megsértését jelentik! John MacCormack, azóta elhúnyt amerikai újságíró jelentette 1956. november 21-én, hogy a 4. csehszlovák gépesített hadosztály együttműködik azokkal a szovjet erőkkel, amelyek a Vác—Gyöngyös—Miskolc térségben küzdő magyar szabadságharcos csapatokat akarják felmorzsolni. — Két gépesített zászlóalj átkelve a komáromi hídon — magyar területen — megszállta a létfontosságú hídfőt. — Rábafüzesnél a csehszlovák nehéztüzérség lőtte a magyar felkelő osztagokat. — Tartós megszállásra is mutat a következő bécsi híradás: a dorogi bányavidékre benyomult csehszlovák ezred megkezdte a vidék kiürítését, miután a magyar bányászok kijelentették, hogy addig nem dolgoznak, amig a csehek Magyarország területén tartózkodnak... Mindezek kiértékelésénél különösen hangsúlyozandó, hogy a már 1919-ben Benesék igényelte pozsonyi hídfő, amelyet a második világháború után Clementisék tálcán kaptak Párizsban, döntő fontosságúnak bizonyult a forradalmi szabadságharc elszigetelését illetően. Az Oroszvár, Horvátújfalu, Dunacsuny térségében gyülekező, majd fehér zászlók alatt nyugat fel nyomuló szovjetorosz tankegységek, elérve a magyar—osztrák határt, elvágták az egyetlen nyugat felé vezető kijáratot. Figyelembevéve a másik két, nem kevésbé jelentős csehszlovák katonai mozdulatot, a komáromi és dorogi hídfők megszállását elmondhatjuk, hogy a magyar szabadságharcos erők tulajdonképpen két front súlyos fenyegetésével álltak szemben. A szovjetorosz csapattestek az ország határain belül és kelet felől beáradva fojtották vérbe a történelmet író szabadságharcot, végig a Duna mentén pedig ugrásra készen állt, s mint a tényekbizonyítják jelentős mértékben "együttműködött” a szovjet erőkkel a a csehszlovák hadsereg. A csehszlovák belső front jellemzésére néhány pártkorifeus kijelentése teljességgel elegendő. A halálos izgalmak közepette tanácskozó Csehszlovák Kommunista Párt intézőbizottsági ülésén Rehanek elvtárs vallomása különös nyomatékot érdemel: "Amikor a helyzet megváltozott Magyarországon és a kormány behívta!!) a szovjeterőket, látható volt népünk hatalmas megkönnyebbülése". A CSKP hivatalos magyar nyelvű napilap, a Pozsonyban megjelenő “Üj Szó” imigyen szólott: "A soviniszta és nacionalista jelszavakkal megszédített becsületes magyarországi dolgozók különféle csoportjai is félre hagyták magukat vezetni és provokációba sodortatni a népi demokratikus kormány ellen... A miskolci rádióállomás nacionalista gyűlölettel és uszítással táplálja a tájékozódottságukat vesztett, elbolondított embereket... A régi revizionizmusról sem feledkeztek meg... Nyilvánvalóan a legsötétebb reakció szolgálatában állanak ... Egyetlen válaszunk az lehet csak azokra a hangokra, amelyek Nagy-Magyarország jelszavával soviniszta nyálat fröcscsentenek hazánk egységére is: nálunk sohasem mennek át!" — Ennyi elegendő is. Az idézetek mindent elmondanak. Ez volt a válasz a Borsodmegyei Munkástanács Rádiója, Miskolc, 1956. október 30-án este 10 órakor sugárzott, a magyar nép dunavölgyi misszióstudatát, küldetését bizonyító adására ... "Mi vérzünk és ti hallgattok?!! ... Mi küzdünk a szabadságért és ti fasisztának mondtok bennünket?!!...” A megcsonkított ország népének csodálatos forradalmával kapcsolatban — magyar—csehszlovák relációban — minden adatot igyekszünk számontartani. Emlékezünk és emlékeztetünk ...!