Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6. szám
6. oldal «ITtVAKflkt 1971. június hó Homonnay János: Új emigrációé politikát akarunk ... E lapnak májusi számábon vázolt világméretű manipulációk egyik szüleménye, a mi kis magyar nemzeti emigrációnk is. Elvileg a nemzeti Magyarország megmaradt képviselőjének a szerepét kellett volna, hogy betöltse ez az emigráció. Amint az elmúlt huszonöt év bebizonyította, emigrációnkat két csoportra lehet osztani. Az egyik csoport kizárólag a saját egyéni dolgaival törődik és minden fellelhető eszközt megragad egyéni érvényesülésének az elérésére. Ezek az emberek nem politikai emigránsok, ezek kivándorlók, akik függetlenül a Magyarországon uralmon levő politikai helyzettől, mindaddig kivándoroltak volna Magyarországról, és a világnak abban a sarkában telepedtek volna le, ahol a legjobban tudnak érvényesülni. Ezeket az embereket Magyarország sorsa kizárólag annyiból érdekli, hogy ott mennyit és milyen valutával fizetnek. Amíg a külföldi helyzethez viszonyítva a magyarországi értékmérője mínuszt mutat, addig külföldön marad, függetlenül a politikai helyzettől, és esetleg hazalátogat, hogy megmutassa az otthonmaradottaknak, hogy mire ment gazdaságilag külföldön. Ezek egy kis csoportja, mert más területen magának érvényesülési alapot teremteni nem tudott, eladja magát a mindenkori befogadóország érdekeinek védelmezőjévé, természetesen a magyar nemzeti érdekek rovására is. A magyar az egyike a legjobb bevándorló anyagnak. Új hazájában szorgalmasan dolgozik, nem sokat törődik befogadó hazája belső életével, különösen annak politikájával és igyekszik békében meghúzódni abban a reményben, hogy esetleg szülőhazájába egyszer majd visszatér. Minden ország igyekszik a bevándorlókat mielőbb beolvasztani, a saját céljainak megfelelően átformálni, igyekszik minden eszközzel elfelejtetni az újonnan jöttél eredeti nemzetiségét, és elvárja, hogy volt hazáját teljes mértékben törülje ki emlékezetéből minél hamarabb. Ez természetes követelménye a befogadónak, ami az ő saját szempontjából helyes és érthető is. A baj ott kezdődik, hogy ezeknek az államoknak a szolgálatába állott magyarjaink viszont a "jó magyart” színlelve, "emigráns politikust” játszva, ezt a beolvasztási folyamatot elősegítik, és még a politikai emigránsokból is bevándorlót formálnak. Maradt még egy kis csoportunk, mely valóban politikai emigráns. Minden gondolata állandóan Magyarországon jár, minden figyelme a hazai élet alakulására koncentrálódik, önzetlenül áldoz minden magyar megmozdulásra. Számtalanszor félrevezetik, becsapják, megcsalják — de csökönyösen kitart álláspontja mellett és, a befogadóországban csak átmeneti jelleggel él. Lehet, hogy a befogadóország temeti el, de életére és tevékenységére ez az átmeneti állapot a jellemző. Kizárólag hazájának, népének sorsa foglalkoztatja, és még a lehetetlennek látszó elgondolásokat is támogatja abban a reményben, hogy népének segít, hazája, népe felszabadulásának napját egy perccel előbbrehozza. Sajnos ez a csoport kicsi és egyre fogy. Helyükbe kevesen lépnek. Mindamellett, ha kellő hozzáértéssel, őszinte és igaz szándékkal megszerveznék őket, akkor ezzel az összefogott erővel csodákat lehetne művelni. Ez a csoport lenne hivatott arra, hogy valóban emigrációs nemzeti politikát folytasson. De ennek a mi kis magyar emigrációnknak az elmúlt negyedszázad alatt semmiféle egységes, nemzeti érdekű politikai vezérfonala, eszmei irányelve nem volt. Ha lett volna, annak ma, huszonöt év után, valamilyen kézzelfogható eredményének kellene lenni. Hol van ma valamelyik világfórum vagy kormány előtt olyan magyar nemzeti érdekképviseletünk, mely tolmácsolni tudná az elnyomott magyar nemzet óhaját? Hol van olyan politikai vagy diplomáciai emigráns képviseletünk, mely magyar vonatkozásban befolyásolni tudná a világ politikusainak a közvéleményét. Van-e egy olyan központilag irányított emigráns politikai vagy diplomáciai érdekképviseletünk, mély nemcsak a nyugat de kelet országaiban is egységes magyar nemzeti álláspontot tudna a különböző kormányoknál érvényesíteni a magyar jövő kialakításának érdekében, ugyanakkor hivatkozhatna az egész emigráció egységes támogatására? Nincs. A befogadóországokban, ahol élünk, hány követet vagy konzult nyertünk meg a magyar ügynek? Az Egyesült Nemzetek kölönböző albizottságaiban, politikai, kulturális és gazdasági szervezeteiben milyen emigráns képviseletünk van, mely központi irányítás mellett képviselné a magyar nemzeti érdekeket? Az elmúlt huszonöt év alatt milyen emigráns diplomáciai eredményt tudunk felmutatni, ahol képviselőinket, mint a magyar nemzeti ellenállás képviselőjét ismerték volna el, és aképp tárgyaltak volna vele? Azt hiszem megegyezhetünk abban, hogy ilyen eredményeink nincsenek. A legdöntőbb kérdést sem szabad kihagynunk: számtalan emigráns sajtó kiadvánnyal rendelkezünk, magyar nyelven, de ezek mellett menynyi idegen nyelvű sajtó vagy propaganda terméket tudunk felmutatni az elmúlt huszonöt év alatt? Ha lett volna emigráns politikánk, akkor annak első ténykedése kellett volna legyen az idegen nyelvű sajtó és propaganda anyag előállítása, mert magyarul egyetlen politikust vagy diplomatát sem tudunk meggyőzni a magunk igazáról. Van-e a nemzetközi politikai vagy diplomáciai arénákban olyan kiemelkedő emigráns egyéniségünk, akinek szavára bármely ország kormánya hallgatna, vagy véleményét kikérné magyar vonatkozású ügyekben? Tudunk-e felmutatni egy olyan nemzetközileg is elismert, egyetlen befogadóország érdekeinek el nem kötelezett emigráns magyar politikust, aki kizárólag a magyar nemzeti érdekek önzetlen védelmében és képviseletében szerzett magának nemzetközi elismerést, és élvezi emigrációnk teljes bizalmát, támogatását? Huszonöt év alatt ilyet sem tudtunk produkálni. Van-e legalább olyan emigráns vezetőnk, aki mindenfajta egyének vagy volt osztályok érdekeinek érvényesítése nélkül tudna emelvényre állni az egységes nemzeti érdekek védelmében? Sajnos ilyen politikusaink sincsenek, legalábbis az elmúlt huszonöt év alatt keveset láttunk belőlük. Emigrációs szempontból igen súlyos hibákat követtünk el az elmúlt huszonöt év alatt. Legnagyobb bűnünk talán az, hogy az otthon élőkben azt a hamis reményt tápláltuk, hogy mi vagyunk azok, akik megfogjuk alapozni a magyar jövőt, mi vagyunk azok, akik az elszakított területek magyarságát vissza fogjuk hozni a magyar nemzet családi körébe. Mi vallottuk magunkénak azt a hivatást, hogy mi fogjuk és csakis mi tudjuk a magyarság nemzeti létének jövőjét biztosítani, holott valljuk meg őszintén, hogy az otthon született és velünk együtt külföldre jött gyermekeinket sem tudtuk megtartani magyarnak. Emigráns politikánkat kialakítani nem tudtuk. Egységes nemzeti álláspont képviseletére egységet teremteni nem tudtunk. Az elmúlt negyedszázad alatt nem a nemzeti létért folytatott harcba, de osztályharcba vetettük az energiánkat. A kommunizmustól való félelem annyira elvakította emigrációnkat, mely valójában mint kommunizmus nem is létezik, hogy a fától nem láttuk az erdőt. Valójában nem ismerte fel emigrációnk azt a nemzetközi manipulációt, melynek áldozatául estünk Yaltában és Potsdamban. Nemzeti létünket igyekeztek megsemmisíteni idegen imperialista hatalmak, és az orrunk elé tartottak egy mumust, melyet úgy hívnak, hogy kommunizmus. Mindazok, akik azt hirdetik, hogy az Egyesült Államok az "egyetlen megmentünk” még ma sem látják, hogy épp az Egyesült Államoknak köszönhetjük elsősorban, hogy Magyarország szovjet megszállás alá került. Nem akarják megérteni és nem képesek meglátni azt, hogy az Egyesült Államoknak egy szabad független Magyarország nemhogy érdeke, de valójában hátrányára van. Az elmúlt huszonöt év alatt az Egyesült Államok nemcsak elismerte az európai status quo-t, de azt minden igyekezetével meg is tartotta. Ennek ellenére egyesek a State Department körül antikommunistának mutatva magukat “harcolnak” a magyar érdekekért. "Antikommunistát” játszanak akkor, amikor az 1956-ban reánk erőszakolt Kádár rezsimet a nyugati államok közül az Egyesült Államok ismerte el elsőnek, és realizálta diplomáciai viszonyát a “kommunista Magyarországgal”. Nem bűnösen rövidlátók-e ezek az emberek, amikor minden energiájukkal az amerikaiakat szolgálják ki, és nemcsak az emigráció de az otthon élő magyarság előtt is az Egyesült Államokat, mint a magyarság és az emberiség megmentőjét igyekeznek feltűntetni. Amikor új emigrációs politikáról beszélünk, azt kell értsük alatta, hogy elég volt huszonöt év tehetetlen gyámoltalanságából, és végre ki kell alakítsunk valóban egységes emigrációs nemzeti politikát. A maguk puszta valóságában fel kell mérjük az elmúlt ötven év világeseményeit. Korlátok közé szorított, utópisztikus elképzeléseinket, valóságnak elképzelt reménykedéseinket felhagyva, fel kell mérjük az abszolút valóságot, és reális alapokra fektetett politikába kell fognunk. Vannak, akik ma reálpolitikát hirdetve gyorsan felcsaptak a szovjet rezsim szekértolójának, épp az emigrációban. Ezt az álláspontot el kell vetni, mert ez öngyilkosság. Akik a "szocialista Magyarország” eredméményeire hivatkoznak, elfelejtik azt a reális tényt, hogy az nem a rezsim eredménye és érdeme, hogy a háború által teljesen elpusztított és huszonöt év óta szívós következetességgel kirabolt országban ma olyan állapotok vannak amit úgy hirdetnek, hogy a "népi Magyarország” eredményei, mert azok a magyar nép törhetetlen élniakarásának, páratlan alkotóképességének, hallatlan szorgalmának az eredményei, melyhez az idegen megszállóknak és helyi csatlósainak vajmi kevés köze van. Az új emigrációs politikában egyedül a magyar nemzet egységes osztatlan érdekvédelme kell, hogy érvényesüljön. Magyarország magyar gyermekének otthont és bőséget tud juttatni, osztály- és származási megkülönböztetés nélkül, ha vezetői magyarok és nem elnyomói, hanem önzetlen szolgái a nemzetnek. Ennek az irányelvnek kell érvényesülni az új emigrációs politikában, melynek megvalósítására még ma sincs késő. Huszonöt év tanulságait levonva, valóban politikus és diplomata fejjel kell hozzálátnunk a munkához, mert a legreménytelenebbnek látszó helyzetben is találhatók megoldások, ha azt őszintén, önzetlenül keressük és akarjuk szemelőtt tartva azt a tényt, hogy csak az veszett el, amiről mi magunk is lemondtunk. Nem az ellenségünk ereje, szellemi fölénye semmisít meg bennünket, de saját tunyaságunk, gyámoltalanságunk, nemzetünkhöz, hazánkhoz való hűtlenségünk! Ez a Turul Szövetség álláspontja. Ennek a felfogásnak értelmében igyekszünk dolgozni a jobb magyar jövő, s addig is egy valóban nemzeti emigrációs politikának a megvalósítása érdekében. A hazalátogatók szíves figyelmébe! Otthon újabb “háborús bűnösök" felett ítélkezett a "Legfelsőbb Bíróság”. 1944-ben Munkács mellől, Felsőkerepec községből indították a frontra a 78/3 tüzérüteget. Az üteg parancsnoka Kovács Sándor főhadnagy, fogatostisztje Ujfaludy Gyula zászlós volt. Munkács—Rahó—Körösmező— Havasalja—Tatárhágó útvonalon az üteg szerelvényét partizánok támadták meg. Nyikoljuk Vászil Jurievics partizánjait az üteg megsemmisítette. Ezért a kommunista bíróság: a 78/3 tüzérüteg tisztjei, tisztesei és közkatonái közül dr. Ujfaludy Gyulát 12, Kovács Sándort 10, Vadon Ferencet 6, Molnár Józsefet 5 évi, Dankos Gábort 3 év 6 hónapi, Szabó Antalt és Rácz Istvánt 3 évi, Kovács Lászlót és Orosz Illést 2 évi 6 hónapi, Trencsényi Józsefet, Czifra Jánost és Lamos Jánost 2 évi szabadságvesztésre ítélte. Az ENSz emberi jogok bizottságának a "háborús bűnök elévülhetetlenségéről” 1970 novemberében életbe lépett nemzetközi megállapodása szerint Ózdi Gyula csendőrszázados ellen pedig, aki résztvett a rahói partizánok felszámolásában, széleskörű nyomozást indítottak a kommunista embervadászok. A KERESZT ÉS KARD MOZGALOM HANGJA Kiadja a mozgalom központja XIII. évfolyam 6. szám — 1971. június hó Levelezési cím: Kereszt és Kard Mozgalom c/o Vasvári Zoltán, 256 Dayton Ave., Clifton, N.J. 07011
