Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6. szám
1956 OKTÓBER 23: Szocializmust - de magyar módra! 1971. JÜNIUS HÓ X. ÉVFOLYAM 6. SZÁM-ARA 35 CENT-tfITTVAKÖfcT i * A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA PÉCSI KORNÉL DR.: Trianon és a reálpolitika Struccpolitika lenne nem elismernünk, hogy a múlt év őszén aláírt Bonn—Varsó-egyezmény revíziós törekvéseinkre és azon óhajunkra, hogy Moszkva nyomása enyhüljön a keleteurópai térségben, — súlyos csapást mért. (Ugyanez vonatkozik a Moszkva—Bonn-szerződésnek a határok sérthetetlenségét illető pontjára — minden langyos német kibeszélés mellett is!) W. Brandt mindkét diplomáciai akciója meglehetős hullámverést támasztott annak idején, azután felülkerekedett az angolszász elmej órásra jellemző "wait and see” politikája, amit viszont Bonn is, de még inkább Moszkva siet jóváhagyó beleegyezésként elkönyvelni. A napokban egy amerikai ismerősöm, akit elfogultsággal éppen nem vádolhatok, nekem szegezte a kérdést: — Nos és maguk most mit csinálhatnak? S mindjárt, feleletet sem várva, hozzáfűzte: — Talán okos lenne, ha maguk is követnék Brandt reálpolitikáját... Ki kell egyezni... Vélekedése nem lepett meg. Gyakran találkoztam hasonlókkal nyugati diplomáciai körökben a két világháború között revíziós igényeinket tárgyalva. A kisentente propagandájától elhódított "illetékesek” csaknem általános meggyőződése az volt, hogy békétlenek, “örök forradalmárok”(!), békebontók vagyunk, amikor nem akarjuk elismerni a trianoni status quo-t. Amerikai ismerősömnek sikerült megmagyaráznom, hogy az igazi reálpolitika egyik főjellemzője az, hogy háromdimenziós: a múlt tapasztalatai nyomán mérlegeli a jelent és így építi a jövőt. A Bonn—Varsó egyezkedésre pedig még megjegyeztem, hogy a Vatikán sem sietett arra áldást adni, jóllehet annak is van, de még milyen régóta! "Ostpolitik”-ja... Amerikaim megértette, hogy neki sem kell sietnie az áldással. * * * Visszatekintve ezekre a tapasztalatokra, megállapíthattam, hogy revíziós törekvéseink általában két sziklán szenvedtek hajótörést. Az egyik az volt, hogy voltaképpen mindenütt érzéketlenül mentek el a kisebbségi sérelmek mellett, csúnyán megfeledkezve tehát a “népi önrendelkezési jogról”! A másik, hogy nem vették eléggé komolyan azt a gazdasági khaoszt, ami pedig hamarosan jelentkezett a Párizs-környéki békediktátumok elkerülhetetlen következményeként nemcsak Európában, hanem széles e világon. Mind a kisebbségi-, mind a gazdasági-kérdés nem volt egyedülálló magyar jelenség s mindkettő az egész európai légkört megmérgezte. (Népi vagy kisebbségi problémák egész sorozatát említhetjük: a Ruhr-vidék, a danzigi-korridor, a horvátok, macedónok, szudéta németek, stb.) Túlságosan egyoldalú és még annál is rosszindulatúbb tehát az a beállítás, amely a Kárpát-medence népei problémáját kizárólag és így "csak” magyar kérdésként akarja kezelni. Amikor leírjuk ezt a szót: Kárpátmedence, egy olyan földrajzi egység körvonalai rajzolódnak elénk, amit nem lehet — látjuk — büntetlenül megbontani. E csodálatos természeti alkotásnak sajátos törvényei vannak. Aki vagy akik azt megszegik, súlyos következményekkel kell számolniuk. A két világháborút követő események e térségben elegendőképp nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar tragédia túlnő ennek a nemzetnek a keretein, hiszen az egész Európa bizonytalansága, ziláltsága, sőt mindez világviszonylatban is, elválaszthatatlan attól a "rendezéstől”, amely az ezeréves Magyarországot ötfelé darabolta. (Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Szovjetunió, Jugoszlávia.) A Csonkaországot és Fiúmét is beleértve, hétfelé! Következésképp leszögezhetjük, hogy aki Trianon és Yalta ellen küzd, az a világ békéjéért munkálkodik. * * * Az újabb kutatások nyomán kiderült, hogy az Európa ellen szövetkezett okkult erők az Európa kulcsterületét képező Kárpát-medence s abban az egyetlen államalkotó elem: a magyarság jelentőségével sokkal inkább tisztában voltak és vannak, mint — sajnos — sajátmagunk. Ezért van az, hogy csak újabban történt részünkről egy-egy próbálkozás a magyar kérdés európai kapcsolatainak a bemutatására. írhatnánk, jobb későn, mint soha... A kutatások során feltárult, hogy Európa politikai egységének megbuktatói és akadályozói éppen a Trianon-i békediktátummal tették föl romboló munkájukra a koronát. A trianoni kérdés imént vázolt múltjának és jelenének ismeretében fordítsuk most figyelmünket a jövő feladatai felé. Szögezzük le, hogy a békediktátum is jogi aktus. Esetünkben a magyarság elítélése hazug vádak, rágalmak alapján. (Más, “alaki” hiányosságraira a legjellemzőbb leírás Harold Nicolson: Quand on faisait la paix [Paris 1926, Plon] c. művében olvasható, H. Pozzi: Les coupables és mások idevágó feljegyzései mellett.) Ha belenyugszunk az ítéletbe, helytállóknak ismerjük el az ellennünk felhozott vádakat, ami még gyávaságnál is utálatosabb magatartás lenne! — Egyetlen ítélet sem megfellebbezhetetlen, még akkor sem, ha ugyanazon Európa-ellenes erők Yaltában, Potsdamban stb. megismételték a Trianon-i szörnytettet. Viszont éppen az 1920 és 1945 után történtek nem hagynak kétséget afelől, hogy a minket elítélő bűnszövetkezet nem az a fórum, ahová fellebbeznünk kell. Náluk zárt ajtókra, süket fülekre találunk. Jeremiádok sem célravezetők, ezért megoldási javaslatokkal kell fellépnünk. A fellebbezéskor kár lenne elmulasztanunk hivatkozni arra, hogy Európában ezeréves állami létre s azzal kapcsolatos zömmel tartós területi egységre csak három nemzet tekinthet vissza: a magyar, a lengyel és a francia. Minden más jelenlegi állam a XIX. vagy csak a XX. században született. Ugyanígy mulasztás lenne, ha nem vázolnánk, miért és hogyan vált a nemzetiségek közösségévé Magyarország különösen a XVIII. sz. óta. Kétségtelen, hogy ellenfeleink, pontosabban: ellenségeink még mindig a "semmit vissza!” maximális politikájánál tartanak, ami feljogosít minket a "mindent vissza!” maximális politikájának folytatására. E két "szélsőséges politika" azonban utat nyit az alkudozásra, amelynek során elérkezünk a "mindent össze!" egyedül ész- és célszerű pontjára. Mindezt jó megjegyeznünk még akkor is, ha pillanatnyilag egyenlőtlenek és bénítottak is a tárgyalófelek erőviszonyai. S azt is, hogy alulmarad az alkudozásban az, aki nem becsüli nagyra portékáját! (A "mindent öszsze!” politikumra ld. dr. d. Farkas L.: Egyesült Európa és a Kárpátmedence c. tanulmányát, ÉF. 434. sz. Sajtótájékoztató, 1960. jún. 4.) Fellebbezési javaslatunk ellenzői szeretnek azzal érvelni, hogy a társemigrációkkal való antibolsevista együttműködésünket az országcsonkító békediktátum revíziójának követelése veszélyezteti. Aki ezt elhiszi és állítja, attól kérdezzük meg: hogyan állíthatja magáról egy cseh, egy román vagy egy szerb emigráns azt, hogy ő antibolsevista, amikor az Európa egységének legfőbb megakadályozó j át és állandó veszélyeztetettségét jelentő Super-Trianon-i és Yalta-i stb. "rendezések” legmegátalkodottabb őre éppen a Szovjetunió! Szovjet-ellenes politikát csak az folytat, aki a békediktátumok igazságtalanságai ellen küzd. Az is lényeges, hogy amilyen példa nélkül áll a világtörténelemben Magyarország földarabolása, (még Lengyelország egykori felosztása sem hasonlítható 'hozzá!) ugyanolyan példátlan lenne a tiltakozás elmulasztása! Időszerűtlennek tartani azt, amit jogunk és kötelességünk napirenden tartanunk mindaddig, amíg jóvátételt nem kapunk a velünk szemben elkövetett igazságtalanságokért, — kettős járomba taszított testvéreink elárulása is lenne. FIGYELŐ Hazatérés idegenből — idegenbe A Bonn—Moszkva szerződés még ratifikálásra vár, de a vele kapcsolatos kormánymegállapodás következtében sokan hazatérnek a Szovjetunióból Nyugatnémetországba. A német TV úgy is emlegeti őket, hogy "későn hazatérők”. Ez a kifejezés elsősorban is felveti a kérdést: mi van a "korán hazatértek” dolgával, és voltak-e egyáltalán korábban hazatérő nagy csoportok? Miért sikkadt el ez az ügy egészen? Mikor fogja a német sajtó annyira függetleníteni magát, hogy statisztikai adatokkal teregesse ki a modem rabszolgaság legszőrnyübb arculatát? Százezreket, talán milliókat hurcolt el 1945-ben a szovjet hadsereg. Még 1946-ban is tízezrével a mérnök és technikus németeket. Egvidőben csináltak valami szenzációt abból, hogy milyen rettenetes állapotban érkeztek haza a már használhatatlan német hadifoglyok. De ezek a híradások is úgy néztek ki, mintha direkt a megfélemlítés célját szolgálnák: vigyázzatok németek, így járhattok valamennyien! Az elhurcoltak hatalmas tömegével nem történt elszámolás soha! Ami a mostani hazatérők ügyét illeti, legszőrnyűbb benne az, hogy a korábbi borzalmak következményeit löki az élet síkjára. A "későn hazatérők” mintha nem is hazaérkeznének, s egészen idegenek! Sokan közülük nem tudnak már németül sem, de mindnyájan hozzá vannak ragadva a múlthoz, mely a kommunizmus és a nemzetiszocializmus ellentéteit élezte ki. Ügy nyilatkoznak, hogy az ő személyes életük “jóvátétel” lett a bolsevizmus javára annak a népi közösségnek a részéről, mely annakidején a nemzetiszocializmust tette életszerkezetévé. Ügy érzik, hogy ezért kárpótlás jár nekik. A nyugatnémet társadalom azonban nem fogadja őket belátással. Éreztetik velük, hogy idegenek az ő új életükben. Az eltelt negyedszázad ellentétes életszemléletet és világnézetet érlelt ki mind a két oldalon. A hazaiak a hazaérkezőknek szegezik a kérdést, hogy miért jöttek haza? ... Hát egyetlen nemzedékváltás alatt elfelejtették a németek, hogy az elhurcoltak nem saját elhatározásból mentek Szibériába, és nem passzióból maradtak ott 26 évig? Ebből is az mutatkozik, hogy a második világháborút lezáró győzelemnek legszőrnyűbb eredménye a lélekhasadás, mely a feldúlt népeket éppúgy megfertőzte, mint az érintetleneket, s elindította a generációs ellentéteket. Ez pedig máris belesodorta a világot az Embernek sajátmagával való meghasonlásába!
