Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-04-01 / 4. szám
«ItTVAKÖfcT 1971. április hó KANNIBÁLOK ÁLDOZATAI LETTETEK! Igen tisztelt Szerkesztő Űr! Kitűnő lapjának 1971 februárjában megjelent számában őszinte csodálkozással olvastam Hollódi Lajos: “Magyarok idegenek között” című cikkében egy Kanadában élő magyarnak a csehekre vonatkozó megjegyzését, amely szerint: “A csehekre ugyanis sokmindent lehet rámondani, csak azt nem, hogy barbár nép”. Meg vagyok róla győződve, hogy az önök lapjának olvasói közül azok, akik annyi idősek mint én (azaz ötvenen felül vannak), és átéltek egynéhány dolgot mint én, ugyanúgy megdöbbenve olvasták a r sorokat, mint én, és ugyanolyan szörnyű emlékek elevenedtek fel bennük, mint bennem. Köztudomás szerint, talán a világnak (de Európának feltétlenül) a legbestiálisabb, legkegyetlenebb népe a cseh. Aki a cseh történelmet tanulmányozza és megtanulja, utána nyugodtan elmehet a gyávaság és kegyetlenség tanszékére egyetemi tanárnak. Igen sok olyan magyar él itt az Egyesült Államokban, akik ma- ■ guk is átéltek, vagy szemtanúi voltak olyan vérengzésnek, mint amilyent én most néhány szóban, a jóízlés határain belül önökkel közlök. m 1945 tavaszán történt. Mint lábadozó sebesültek, egy sebesültszállító vonattal haladtunk Csehországon át. A vonatot mélyen szálló gépek szétbombázták és tönkrelőtték, rengeteg halottat és haldoklót m hagyván a felrobbantott vagonok és szétroncsolt sínek között. Magam n két társammal egy külvárosba kerültem vándorlásaim során, s a kisváros főterén egy kötelekkel összekötözött, szénné vált “szoborcso- n portot” találtunk. Irtózatos látvány volt. Vagy 35—40 ember törpe szénné égve, rettenetes szagot terjesztve. Továbbmentünkben egy nő szólított meg bennünket. Egyenruhánkat meglátván, magyarul és ezt mondta: “az Isten szerelmére, vigyenek el innen”. Félőrültnek látszott, bár lehet, hogy egészen elvesztette — legalább egy időre — az eszét szegény, a látottaktól. Zokogástól meg-megszakítva mesélte el, hogy a téren levő megszenesedett “szoborcsoport” magyar katonaiskolások csoportja volt, akiket a helyi lakosság, főként nők, a németek kivonulása után elfogtak, összekötöztek, élve, benzinnel leöntve meggyújtották őket és táncolva, kacagva, ölelkezve, csókolózva ünnepelték a “felszabadulást”, a halálhörgő, sikoltozó, elevenen égő magyar gyermekekből rakott örömtűz körül. . . Igen sokan vannak itt Amerikában, akik személyesen látták, amit én csak fényképen láttam, hogy hogyan bántak el a “kosár-emberekkel” a csehek. Mint önök bizonyosan tudják, azokat a katonákat nevezték kosár-embereknek, akiknek az orosz fronton mindkét kezük és mindkét lábuk lefagyott, úgy hogy amputálni kellett mind a négy végtagjukat és kosárban éltek tovább. A németek kivonulása után a csehek ezeket a kosár-embereket egyenkint halálra verték, botokkal, baltákkal, féltéglákkal. Személyesen ismerek nem egy olyan magyart, aki áldozata, illetve részvevője volt olyan cseh “kultúr’’-foglalkozásnak, mint például a Dunán ajtókon, gerendákon, teknőkben a magyar part felé úszva menekülő emberek, asszonyok és gyermekek legéppuskázása. Hasonló, leírhatatlan és elképzelhetetlen kegyetlenkedéseiknek oly nagy volt a hatása, hogy még olyan viharedzett baloldali kiválóságok, mint Juhász Vilmos (aki akkor a pesti vörös kormány “kultúr-diplomatája” volt Csehszlovákiában) sem tudták gyomorral elviselni a történteket, és inkább az átkozott kapitalista nyugatot választották, mintsem hogy ott maradjanak. Remélem, hogy Szerkesztő Űr helyet fog adni lapjában soraimnak, és meg vagyok győződve róla, hogy más olvasók is hozzá fognak szólni ehhez a kérdéshez. Magyar köszöntéssel: Sz. L. Gyors-válasz Igen tisztelt Uram! íme kiemelt helyen közöljük levelét, és rögtön hozzá kell tennem, hogy személyileg is lesújtó megdöbbenéssel a benne talált tudósítás miatt. Nem kaphattam volna az élettől keserűbb választ arra, hogy mi lett a sorsa az én katonabajtársaimnak. Az ön leveléből most megkaptam. . . Huszonhat év után is úgy érint a hír, mintha ma és itt, a a clevelandi utcákon menetelve lőtték volna ki mellőlem a Sátán partizánjai az — édestestvéreimet. Katonák voltunk, emberek maradtunk, s nem gondoltuk, hogy kannibálok közt is vándoroltunk. . . Hadapródiskolás voltam. Tizennégy—tizenhat éves fejjel kerültünk nagy csatározásba a háború végefelé. Iskolatársaimmal együtt ott ismertük meg a katonasorsot, melyben szépség és kegyetlenség percenkint váltogatva kergetik egymást, de felemelő benne az érzés, hogy: élni vagy halni a Hazáért — egyremegy. Szovjet hadifogságba estünk, annak minden gyötrelmével. Aztán szétszórtak — s csak annyit tudtunk, hogy Csehországon keresztül hajszolnak nyugat felől kelet felé. Tavasszal indultunk, és . . . . . . tavasz volt, amikor szabadultam. Most huszonöt éve ennek, s én huszonöt évig azon igyekeztem, hogy felkutassam—megtaláljam kadétiskolás bajtársaimat. Tizenegy év alatt otthon egyetlenegyet sem sikerült viszontlátni, egyetlenegynek sem hírét hallani, újabb tizennégy esztendő alatt sem, pedig azóta az egész világ nyitva előttem. Ma tudom csak, hogy . . . miért! S ma érzem, milyen reményteljes a bizonytalanság és mennyire kegyetlen a bizonyosság. Ezután már nem Őket fogom keresni, hanem az alkalmat arra. hogy névszerint is aranybetűkkel véshessük be a cseh őrjöngés füzében elégett hadapródiskolás bajtársaim nevét a magyar katonatörténelembe. (Alkalomadtán pedig részletesebben is beszámolok a hadapródiskolások háborús sorsáról.) Köszönöm önnek ezt az új életfeladatot. a SZERKESZTŐ (U. i.) Nevét, címét megőrzőm, mert ahogy látszik, véresen komoly szükség lehet még arra, — de szíves engedelmével nem írom ki a nyilvánosság számára. . . . Nem tudhatjuk, nem járunk-e manapság p is — kannibálok között. . . (Folytatás a 3. oldalról) indás népbe. Szellemi hagyatékuk így őrződött meg 1500 éven át. ézzük most a Szent László legendát. jí*| a Székelyföldön, a Szepességben, 8 ” a Mura mentén, s ltt-ott az ország belsejében is (nemrégen találtak egy sorozatot Nógrád megyében, ismeretes töredéke Ócsáról stb.). A falfestmény-sorozat a cserhalmi csata néven ismert legendát mutatja be, a magyar leány elrablását, a kun üldözését, a leány megmentését. A legenda jóval régebbi kell legyen, mint a csata és Szent László, mert képei majdnem mind megtalálhatók a szkíta művészetben, s később is, a népvándorlás korában. A magyar középkorban feltehetőleg elsősorban szőnyegben élt, s erről került a falra. A legenda egyik jelenete a lováról száUt szent királynak és a kunnak a küzdelme, voltaképpen a „világosság és sötétség erőinek” kozmikus harcát szemlélteti. Más a király viselete és lova (világos—fehér), s más a kuné (veres—sötét). Nos, a lováról szállt két harcos ábrázolását megint csak nem Árpád magyarjainak hagyatékában találjuk, hanem az avarokéban. Poroson (a mai Jugoszláviában) talált avar csontkarcon két más hajviseletű harcos áll egymással szemben, egyik szőrén ülte tarpán lovát, a másik nyeregben ülte taki fajta lovát. A Szent László legenda előzményei is avar környezetbe vezetnek minket. Vegyük most elő nemzeti eredet-mondánkat, a csodaszarvas mondát. Ennek is hiába keressük ábrázolását Árpád magyarjainál, eUenben szinte tüntető módon viselték övükön a kései avar nemzetségfők! Az ábrázolás természetesen a jelképek nyelvén szól hozzánk: a két üldöző vadásztestvér itt ragadozó állat (griff), az üldözött meg szarvasünő, vagy más patás áUat. Jól tudjuk, hogy ebben a társadalomban az áUatvilág körül alakul ki jelképrendszer, ami megint csak érdekes következtetésekre ad alkalmat. Gyó'rffy György barátom, a páratlan képességű történész felismerte, hogy a középkori magyar családi címerekben levő áUatok ugyanúgy áUat ősök jelképei, mint a csodaszarvas mondában, vagy a turul mondában. Ennek következtében várható lenne, hogy Árpád magyarjainak művészetében az állatos ábrázolás uralkodik. Ezzel szemben — szinte törvényszerű már a válasz — ott hiányzik, de haUatlan bőséggel megvan az első magyar honfoglalóknál, akiket korábban „kései avaroknak” neveztünk. A lényege az elmondottaknak, ismét csak egy mondatban, hogy ősi mitológiánk emlékei az első magyar honfoglalókhoz vezetnek, míg a második huUám — Árpád magyarjainak honfoglalása — inkább az iszlám kultúráját hozta hazánkba. Meg kell említenem, hogy több érdemes magyar kutató már a századforduló táján eljutott a kettős honfoglalás felismeréséhez, s azután is fel-felbukkant ez a gondolat a régészeknél, történészeknél. Ezzel végére értem nagy felelősséggel járó, de — természetesen — változatos beszámolómnak. Az olvasó láthatta, hogy feltevésemmel — mert feltevés ez még, nem bizonyosság! — sok kérdésre szinte önmagától adódik válasz. Ebben a megvilágításban szinte természetesnek tűnik a sokat vitatott székely kérdés megoldása, a hun hagyomány, a göcsejiek eredetmondája, s más olyan jelenség, amely a magyarságnak Árpád honfoglalása előtti ittlétéről vaU. Sok még a tennivaló, de a kutatás a bizonytalan és bizonyos dolgok kusza szövevényét lassan felfejti. ÉRTESÍTÉS ÉS TUDNIVALÓK Jobb későn, mint soha! A magyar iskola itt idegenben mindig időszerű. Az érdeklődés nem nagy, mert nem bízunk egymásban, vagy talán a kedves szülők nem tudják elképzelni, hogyan lehet ezt megoldani levelezés útján. Remélem, ez az értesítés megadja a tudnivalókat, és megnyugtatja a kedves szülőket. Sajnos, sokat vállaltam magamra, amikor az első négy osztályra hirdettem meg a levelező iskolát. Egyelőre csak első és második osztállyal indulunk. A tanulási anyag öt részből fog állni. Első: a könyv, amelyet a szülők laponként fognak megkapni. — Második: eljárásmód a szülőknek. Ad egy formát szóról-szóra, hogy hogyan haladjanak előre. — Harmadik: az anyag átírása, szintén szóról-szóra, amit a tanuló csinál egyedül. Természetesen a szülők segítenek, különösen az elején. Ez egy előre elkészített lapon fog érkezni (Letraset), melyet a szülő, javítás végett minden hónapban visszaküld a címemre. Erről bővebbet az iskola kezdetén. — Negyedik: írásbeli feladatok, amelyeket szintén vissza kell küldeni. — ötödik rész: szorgalmi munka; versek, bibliai történetek, magyar történelem dióhéjban, földrajzi ismeretek évenként osztályonként bővülő anyaggal. Minden hétre lesz egy lecke. A szülőkre hárul a nagy feladat, hogy következetesen járjanak el és kitartóan végezzék el a feladatot, megszerettessék gyermekeikkel az órákat. A siker nagyban ettől függ. Az elvégzett feladatok visszaküldése — javítás, kiértékelés, ellenőrzés végett — szintén nagyon fontos. A tananyag minden hónapban fog érkezni. Negyven lecke tíz hónapra elosztva. — Az anyagi részről egyelőre még nem tudok pontosat írni. Körülbelül 2-3 dollár lesz leckénkint. (Könyv, posta, nyomda, papír, stb.) Az iskola jövő szeptemberben kezdődik. A szervezés időt igényel. Kérem azokat a szülőket, akik szívesek voltak érdeklődni, hogy terjeszszék az eszmét magyar ismerőseik körében. A beiratási díj családonként 5 dollár, melyet csak májusban kell fizetni, akkorra tudni fogjuk, hogy megindul-e a magyar iskola. Remélem, ez az értesítés elegendő arra, hogy a kedves szülők lássák, hogyan akarjuk megszervezni ezt a viszonylagosan olcsó magyar tanítási problémát, s hogy a siker érdekében kölcsönös bizalommal fogjunk ehhez a nemzetmentő munkához. Jelentkezés egyelőre minden fizetési kötelezettség nélkül. Maradok magyaros tisztelettel Krisztusban testvérük: Kiss atya Bellflower, 1971 március hó. (Cím: Rev. Emeric Kish, 13640 S. Bellflower Blvd., Bellflower, Calif.90706)
