Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-12-01 / 12. szám
2. oldal ffltmmt 1971. december hó Van-e Nixon-doktrina? kai üzletkötés, de természetesen úgy, hogy a pesti kommunista pártkormányzat és a moszkvai kommunista központ kerül ki, magától érthetődően Magyarország történelmi és nemzetjogi kárára. írásom célja ennek a politikai sakkhúzásnak a felvetése és nyíltan, őszintén, magyarosan feltenni a kérdést a Republikánus Párt keretébe beépített “etnikcsoport” vezetőjéhez, hogy mit tett a Magyar Szent Korona védelmében? Kérdés, hogy az “etnik-group"-nak milyen politikai “mozgási" lehetősége van? Szabad-e pl. ebben az esetben a Magyar Szent Korona perében “tanácsadóként” fellépnie, s van-e olyan súlya az "etnik-group" vezetőjének, hogy hallathatja-e tiltakozását akár a State Department, akár pedig a Fehér Ház perdöntő vezetői előtt? Igen fontos kérdés megint, hogy az Etnik-Group milyen szerepet tölt be, van-e szava a Republikánus Pártban olyan kérdések megvitatásában, ami éppen az “Etnik Group” egykori hazájára vonatkozik? Tudomásul vette-e a Republikánus Párt Országos Szervezete, hogy a Nemzetiségek bizonyos tekintetben döntőleg megbillenthetik a mindenkori választás serpenyőjét? Hiszem, hogy ennek tudatában van a Republikánus Párt és éppen ebből a tényből kiindulva szervezte meg keretei között az ún. ‘Heritage Groups’-okát? Mivel kész tények előtt állunk, azaz formát öltött a Republikánus Pártban a nemzetiségek csoportja, kérdem tisztelettel, hogy feladata talán csak abban merülhet ki, hogy a "nemzetiségek" anyanyelvén propaganda-hadjáratot folytathat a Párt szándéka és célja érdekében, s ugyanakkor a nemzetiségeket az urna elé sodorhatja "tetszetős” kortesigék kíséretében? Ha csak ez a szerep osztatott ki, akkor kérdem mit ér "politikai” részvétünk egy olyan organizációban, ami csupán csak a nemzetiségek voksaira aspirál, de közben a nemzetiségek hangját nem veszik figyelembe, sem a State Departmentben, sem a Fehér Ház ban! Azzal a magyar kérdést nem oldották meg, hogy "titulusokat” osztogatnak közöttünk, de jajunkat és kiáltásunkat nem akarják felfogni és meghallgatni. Gondolom, hogy amiket elmondtam az etnik-grouppal kapcsolatban, világosan ráeszméltette az illetékeseket, hogy pl. mi magyarok mindig mélyen és őszintén lojálisként "tapadtunk" minden idegszálunkkal az Egyesült Államokhoz és aggódva tekintünk a Fehér Ház felé is, amikor a józanul gondolkozó, és kiváló patrióta Elnökünket a reászakadt belpolitikai és külpolitikai helyzetben támadják, és jóhiszemű cselekedeteiben pedig elgáncsolják. Mi Nixon elnökben, mindig az antikommunista amerikai hazafit akarjuk látni és aki 1956-ban az osztrák határra sietett, hogy a menekülőket meghallgassa és első-kézből meggyőződhessen a Szovjetunió véres aggressziójáról, de ugyanilyen "antikommunista” szellemben sarokba szorította annak idején Hruscsov vörös diktátort is — és most nem merjük hinni, hogy a Hídépítők tanácsát pontosan úgy fogadja meg, ahogy azok szeretnék ráerőszakolni "mosolygó és ölelkező politikájukat”. Mi még mindig hiszünk Elnökünkben. A fenti gondolatsorok előtt a "harmadik” inzultusról szóltam. Most pedig mondjuk ki nyíltan, milyen támadás van kialakulóban Magyarország ellen. Az USA kiváló képviselői, szenátorai nyíltan feltárták a State Department és a Fehér Ház szándékát, hogy a Magyar Szent Koronát 26 éves ittléte után újból a kommunista pártkormány kezei közé akarják juttatni, abból a politikai és gazdasági célból, hogy az USA és a kommunista Párt kormányzat között a kapcsolatok “normalizálódjanak" és egyben Moszkva felé — még a vizitelés előtt — “kollaboráció" gesztusa legyen! A kongresszusban elhangzott interpellációk két szempontból értékesek, először is, az interpellálok valamenynyien elítélik a Szent Korona visszaadását, és megnevezik a “szugeráló” személyét, mégpedig Dr. Henry Kissingerben. Senki nem vonta kétségbe Dr. Kissinger úrnak szakértői véleményadását, sem pedig a politikatudományban való jártasságát, de ebben a kérdésben meg kell kérdőjelezni mindennemű koncepcióját és akcióját is. A Szent Korona történelmi, erkölcsi, nemzetjogi, egyetemes-európai, szellemtörténeti és nemzetvédelmi, stb. értékéről, számokban ki nem fejezhető jelentőségéről ebben a cikkben nem foglalkozhatom, csupán csak pár kérdést kívánok megkockáztatni a Magyar Szent Korona viszszaadási akciójával kapcsolatban. Első kérdésem: tudják-e a State Department és a Fehér Ház illetékesei, hogy miért menekítette 1944-ben a Magyar Királyi Kormány el az előretörő kommunista szovjet haderő elől az ezeréves történelmet egybefogó és reprezentáló Szent Koronát? Második kérdésünk: miért vették át Nyugat-Németországban a magyar királyi koronaőr ezredestől a Magyar Szent Koronát, és az átvétel után rövidesen az Egyesült Államok földjére hozták, hogy “biztonságban" legyen mindaddig, amíg Magyarországnak szabad, független és nemzeti kormánya lesz! E két kérdésre a következőket kell felelnünk: Az 1944-es orosz invázió nem múlt el, sőt 1945. április 4-ével, majd az 1947-es békeszerződéssel megerősödött a Szovjetunió magyarországi pozíciója, a hatalmat a Szovjet által patronált pártkormány gyakorolja, tehát a kommunizmus veszélye nem múlt el, sőt a magyarságot is megfosztotta mindennemű emberi és polgári szabadságtól. Ezek a sorok szóról szóra igazak! Aki ellenkezőjét mondja, az vagy nem ismeri Magyarország 1945 utáni helyzetét, vagy pedig feltétlen híve a Szovjetunió által hirdetett "szabadságnak és nemzeti függetlenségnek”... Tudott dolog, hogy a pesti pártkormány számtalanszor "interveniált” a "Korona" ügyében — vigyázat nem a “Szent Korona", hanem, csak a “Koronázási ékszerek” érdekében, és valamennyiszer Washingtonban diplomatikus elutasításra talált. Most, miért annyira égetően fontos, és most miért nem állanak fenn azok az érvek, amik eddig kategorikusan lerögzítették az Egyesült Államok határozott álláspontját. Mindkét kérdéshez hozzáfűzöm: hogy sem a kommunista uralom nem szűnt meg Magyarországon, sem pedig nem szüntetheti meg és nem másíthatja meg az Egyesült Államok sem eddigi, gerinces, bátor, ésszerű álláspontját a Szent Korona jelenlegi státusával kapcsolatban. Erről is szólnom kell, hogy a Szent Korona visszazsuppoltatása valóban megoldana Kelet és Nyugat között: minden eszmei, ideológiai, társadalmi, katonai, stb. "ellentétet”? Nem! Ellentétben, az Egyesült Államokra feltekintő rabnemzetek csak azt olvashatnák ki az egész “Korona-akcióból", hogy Amerika cserben hagyta a 130 millió embert, akiket karámbazárt Moszkva ... 15 milliónyi magyar hittel, reménnyel, bizakodással tekint a Fehér Ház urára, és reménykedik még mindig, hogy a Szent Korona nem lesz semminemű politikai és gazdasági hídverés alkutárgya ... Hisszük, hogy a "heritage groups” is velünk van a küzdelemben ... Brezsnyev divatba hozta a dokrinát. Az úgynevezett szocialista rendszer "védelmében” ridegen, a cári imperializmusra és a totalitárius diktátorokra jellemző magabiztossággal, ellentmondást nem tűrően kijelentette: Moszkvának joga van a II. világháborút záró rendezések folytán az USSR igájába kényszerített népeknemzetek belügyeibe beavatkoznia. E beavatkozás az úgynevezett felszabadítással már kétséget kizárólag megkezdődött s csak érdekelt, meg struccpolitikusok nem akarták tudomásul venni, hogy e beavatkozás a legraffináltabb eszközöktől a legdurvábbakig való szemérmetlen alkalmazásával elhatott a szóbanforgó népeknemzetek egyénei életének is minden sejtjére. A Brezsnyev-doktrina a múlt és jelen tényei ismerőinek semmi újat nem jelent, hiszen csupán dogmatikus megerősítése a szovjet—pánszláv politika eddig is követett gyakorlatának. — Röviden ez egyenlő azzal a ténnyel, hogy Moszkva jottányit sem enged az 1945 után kialakított status quo-ból. S mivel e doktrína a demokráciák részére méltó elutasításra nem talált, sőt különösen az 1956-os hősi magyar erőfeszítés, majd a szerencsétlen prágai próbálkozás feledésbe merítése után a nyugat-német külpolitikának a Szovjet igényeivel szembeni fokozódó engedékenysége a tény, — mindez Moszkvának a status quo megszilárdítására irányuló törekvéseit végzetesen támogatja. Hogy az adott esetben milyen súllyal essenek latba Bonnban és Moszkvában gazdasági előnyszerzést célzó meggondolások, azt most nem kutatjuk. Elegendő, ha figyelmeztetünk reájuk, hozzáfűzve Lenin híres és mégis állandóan elfelejtett cinikus próféciáját: a kapitalisták fogják nekünk szállítani azt a kötelet, amire majd felakasztjuk őket... — S mivel washingtoni áldás nélkül ma sincs bonni "politika”, félő, hogy az áldásosztó "politikája” számítási hiba következtében Európát igen veszélyes helyzetbe sodorhatja! Következésképp az egész szabadnak nevezett világot ... De hol van ma az USA attól a szerepétől, amit éppen 20 esztendeje Cronin még így fogalmazott meg: "Like it or not, America had become the leader of the world, the champion of freedom and of right.” (Reader’s Digest, Dec. 1951, p. 99.) — 1945 után a szabadság és a jog, tehát Amerika, annyi veszteséget szenvedett, ami eszünkbe juttatja Sheridan találó válaszát W. Pitt-nek az angol parlamentet megnyugtató kijelentésére, hogy a francia forradalom menekültjeinek quiberoni partraszállásakor angol vér nem folyt. "Nem — mondta Sheridan —, de az angol becsület minden pórusán át!” De ha már Pittnél tartunk, hadd említsem, ő szögezte le, hogy a "német csatatereken hódította meg Anglia egykor az amerikai földrészt.” Ebből mindenki megértheti, hogy amíg Közép-Európa kivédte a Keletről jövő támadásokat, Anglia s általában a Nyugat biztonságban terjeszkedhetett és fejlődhetett. Logikusan következik ebből, hogyha Amerika határai a II. világháború idején Roosevelt szerint a Rajnánál voltak, ma — amint már többször hangsúlyoztam — legalább is valahol a Visztulánál volnának! Roosevelt? Igen, ő távira tozta Churchillnek 1942. október 27-én ezt: "Megállapítottam, hogy az oroszok részére a szavaknak nincs ugyanolyan jelentősége, mint nekünk, ezért válaszaik vagy inkább a válaszok mellőzése, engem nem nagyon izgat.” (Sherwood; R. E.: Le mémorial de Roosevelt... II. 179. — A szerző ezt megismétli a 455. 1-on is, nem vonva le persze a szükséges következtetést!) — Amikor egy világhatalom vezetője és hozzátehetjük: vezetősége ilyen hallatlan könnyelműséggel kezeli népe és a világ népei sorsát, megértjük, miért jutott olyan tragikus sors e nemzedék osztályrészéül. — Kinek-kinek a fantáziájára bízhatjuk, miért a meglepő engedékenység olyan ellenféllel szemben, akinek jelleméből, erkölcseiből, életfelfogásából, életformájából csak gyűlölet, rombolás és pusztításvágy árad. A múltnak a jelenben sokszor több a súlya, mint a jövőnek, a fenntiek a Nixonnak tulajdonított külpolitika megértéséhez bizonyára támpontul szolgálnak. — A múlt katasztrofális örökséggel terhelte meg az USA jelenét. Elegendő, ha csak az indokínai háború folytán elszenvedett óriási erkölcsi, anyagi veszteségeire gondolunk. Ezek a veszteségek mind az országon belül, mind azon kívül az Államokba vetett bizalmat végzetesen megrendítették. Bizonyíték erre a természetesen nagy port fölvert, a nemzet érdekeit súlyosan veszélyeztető titkos íratok csalárd úton való nyilvánosságra hozatala. Külországok és Amerika viszonylatában annak a főleg Moszkvából szított propagandának a sikere, amely Amerikát állította oda minden szegénység, nyomor és kizsákmányolás bűnbakjául. Amikor pedig most kiderült, hogy Amerika túlköltekezett és túladakozva magát, voltaképp az államcsőd szélén tántorog, már a tőkés országok sem látják értelmét, hogy segítségére siessenek. Ha a fuldokló még a szalmaszálba is belekapaszkodik, olyan nagy gerendát, mint amekkora Kína, nem hagyhat figyelmen kívül. — Az Egyesült Államok diplomáciájának rövid és nem sok fényes lappal tündöklő története így — kétségtelen — új fejezethez érkezett. A vázolt elemek azonban új dokrinát nem engedélyeznek homlokára írni. Olyat semmiesetre sem amely előnyös változást hozna Európára, közelebbről a magyarságot nézve. Nem hozhat, mert ha akkor nem tette, amikor erre módja volt, most még kevesebb a lehetősége. (Ld. e tragikus tény megállapítására többek közt Welles, S.: Seven Decisions that Shaped History, N. Y. 1951, Harper 199—207. 1-on írottakat.) Egyébként a sok találgatásnak végét veti s újabb elképzeléseknek elejét veszi két fontos közlemény. — Elsőnek említem Peking bemutatkozó beszédét az UN-ben. Behatóbb elemzés nélkül is világos lehet mindenki előtt, hogy Vörös-Kína a fennálló nemzetközi rend ellen nyilatkozik, különösen védelembe véve a kis, az elnyomott és így elmaradt népeket-nemzeteket. Akár tetszik, akár nem, ez a nemzeti függetlenségi törekvések elismerése és támogatása. Ideig-óráig még elfojthatok, de miért felejtenénk a “sok lúd — disznót győz” igazságát?! S akkor ki ne látná mégis reménykedve a status quo napjának leáldozását? Azon status quo-ét, amely mellett hitet tett éppen kelet-európai vonatkozásban 1970-ben Nixon elnök a Kongresszushoz intézett külpolitikai üzenetében! Igen, Washington politikai credojában ugyancsak régóta szerepel a népek önrendelkezési joga tiszteletbentartásának hittétele. — De — és ez a nagy kérdőjel: vajon az egyre inkább kirajzolódó hármasszövetség: Washington—Peking—Moszkva hajlandó-e végre megvalósítani a népek békéjét, szabad fejlődését biztosító elveket, avagy csupán az egymás nukleáris fegyverzetétől rettegő hatalmak ideiglenes egyességéről van szó? (Dr. P. K.)
