Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-01-01 / 1. szám
1970. január hó SZITTYAKÜRT 5. oldal Kereszt és Kard Mozgalom — TÁJÉKOZTATÓ — Csak önzetlen emberek önzetlen munkája viszi előre a magyar ügyei! Kiadja a Mozgalom központja XII. évfolyam, 1. szám — 1970. január hó A magyar hőstettek babérkoszorújából■.. Vezércikkünk — Ambrus József haditudósító riportja — 1943. február 15-én jelent meg az Egyedül vagyunk c. újságban Hősköltemény a magyar testőrzászlóaljról címszó alatt. A magyar hőstettek babérkoszorújából való ez a több mint negyed évszázaddal ezelőtt megjelent írás is. Visszakalauzol bennünket a magyar nemzet vérrel írott történelmének abba az időszakába, amikor a második világháború folyamán fegyveres harcban álltunk a bolsevizmussal. A M. Kir. Honvédség hivatása magaslatán állt a nemzet önvédelmi harcában! Honvédségünk erkölcsi szellemét, kiképzési fokát, parancsnoki állományának minőségét csak a kommunista hadtörténelem ócsárolja. A sok hamisítás pedig végzetes rombolást végezhet a nemzeti és faji öntudat mezején. Hősi véráldozat a bolsevizmus ellen küzdő magyarság történelmi útja! A jelölt vagy jeltelen sírokról — ahol a harcosok nyugszanak — a rabmagyar életben csak a családi tradíciók légkörében fejlődhetett ki az elmúlt huszonöt év alatt a reájuk való emlékezés. A zsarnokság a becstelenségnek, a gyávaságnak és a hazaárulásnak emeltet Soprontól Sátoraljaújhelyig piramisokat. Emigrációs életünkben pedig a gyászmagyarok szolgalelkű elfogódottságával a honvédeskű megszegését szeretné tisztára mosni. • Meg kell ismernünk jobban nemzeti hadseregünk küzdelmeit! E sorok írója a Hungária Szabadságharcos Mozgalom megbízásából résztvett egy szabadságharcos találkozón, ahol — sajnálatos módon ismert szabadságharcos vezetőkkel— azon kellett vitáznia, hogy egy második világháborús antibolsevista harcos, személyében tagja lehet-e egy 1956-os szabadságharcosokból alakult "nemzet-képviseleti” szervnek. Az elutasítás és a meg nem értés megtorpedózott minden összefogási kísérletet. Reméljük, hogy Ambrus József haditudósításának gondos áttanulmányozása után revideálja egykét szabadságharcos vezető konok elzárkózását a II. világháború antibolsevista harcosaitól. • A hazaszeretet, a személyes bátorság és példaadás, az igazi vezetőkészség és képesség nem likvidálható a bolsevizmus ellen vállalt harcban — történelmi évszámokkal. A nagy magyar igazság felé vivő nehéz utunkon nekünk szabadságharcosoknak legyen továbbra is Tóth Ilonák és Várhelyi Hubák mellett példaképünk a Honvédség hősi küzdelme ... Major Tibor HÖSKÖLTEMÉNY A MAGYAR. TESTÖRZÁSZLÖALJRÖL (Keleti arcvonal.) Ahol a Don merész kanyart vett, 3—4 kilométerre elszaladt keletre, majd visszakanyarodott alig 150—200 méterre az előbbi merész elhajlásától, ott állomásoztak ők az ősszel. Mély zsákot fogott itt közre a folyó, melynek nyitott szája felénk nézett. Ez volt a “csizma”, így ismerte azt minden magyar, aki ezen a részen valaha is megfordult. A zászlóaljparancsnokság gerendákból összeácsolt falán egy kiszögezett, éles, pontos repülőfelvételen láthattuk a “csizma” kicsinyített rajzát. A csizma területét sűrű, mocsaras füzeserdő borította és ezen a süppedékes területen mintegy két zászlóaljnyi orosz vert tanyát. Utánpótlásukat a vízen keresztül szállítoták vígan, hiszen a víz tükrét a sűrű erdő miatt egyáltalán nem láthattuk. Még harckocsikat is áthoztak kompokon és a mocsaras erdőben egész éjszaka csattogott a fűrész, amint ledöntőtték az évszázados fatörzseket, hogy aztán az ingoványos részeken átfektessék őket. Így aztán nem süllyedtek el a 25—30 tonnás acélszörnyek az ingoványbán, mikor a hajnali szürkületben támadásra indultak. Ezen a terepen foglalt védelmi állást az egyik zászlóaljunk, vagy ahogy az arcvonalon általában ismerték, az úgynevezett testőrzászlóalj. Ez az elnevezés onnan ered, hogy a zászlóalj mindenkori parancsnoka, több tisztje és altisztje a Legfelsőbb Hadúr pompás testőrségéből került ki. Ennek a zászlóaljnak csodálatos és hősi küzdelmeiből elevenítek ma fel néhány képet. Történeteiket jól ismerem, sokszor jártam bomlasztó-rajómmal arcvonalukon. A rekkenő nyárban éppen úgy, mint ősszel és télen. Láttam őket kemény harcban és láttam őket pihenőben. • JULIUS végén foglalták el veszélyes arcvonalszakaszukat. Már a bevonulásuk is drámai volt. Első parancsnokukat, P. K. testőrőrnagyot, már ezen a napon súlyos tüdőlövéssel szállították hátra. Egy mély szakadékon belopakodó bolsevista géppisztolyos rohamjárőr rajtaütött a parancsnokságon, ahová alig érkezett meg a zászlóaljtörzs. A körülzárt épületben fegyvert ragad a parancsnok, Molnár József hadnagy segédtiszt, Kalotás Antal dr. karpaszományos őrmester és néhány főből álló zászlóaljtörzs szembeszáll a túlnyomó számbeli fölényben lévő támadóval. Több órás tűzharc keletkezik, de végül is legyőzik támadóikat. Aki azok közül nem hever holtan a domboldalon, megadja magát. Ez volt a tűzkeresztség. Ettől a pillanattól kezdve a zászlóalj soha nem lankadó hősiességgel vívja kemény harcait. AUGUSZTUS 16-án hajnalban a Donból felszálló tejfehér köd védelme alatt másfél zászlóaljnyi vörös indult rohamra a “csizma” szájából. Ennek a rohamnak a súlyát, a harmadik század, Vasvári Zoltán főhadnagy százada fogja fel. A ködben méterekre is alig lehet látni, s a tüzérségi tűz sem tudja megakadályozni a tömegrohamot, óriási küzdelem fejlődik ki. órákon keresztül tombol a harc, a benyomuló vörösök áthatolnak az egyik szakasz arcvonalán, feljutnak a dombokra, de itt oldalba kapja őket a század másik két szakasza. Elreteszelik a betörés helyét, majd lendületes ellentámadásra indul a század a hatalmas, túlsúlyban levő ellenség ellen. Délután 2 órakor fejvesztetten menekül már át a vízen a támadók megmaradt része. De ideát hagynak több mint 300 halottat s mintegy 70 foglyot. Fél háromkor már csendes a csatatér s ekkor megdördül odaát a híres Sztalinorgona. Olyan ez, mintha egy megőrült, sípoló, zakatoló gyorsvonat vágtatna át a levegőn. Százával robbannak a Sztalinorgona-lövedékek, de ez már a jól rejtőző században nem tesz kárt. A mi veszteségünk ebben a harcban 11 hősi halott és 20 sebesült. Elenyésző szám ez a vörösök hatalmas veszteségéhez viszonyítva. De a halottak sorában ott fekszik a megtámadott század mindhárom szakaszának parancsnoka is. Kedves, régi barátok és bajtársak. Elszorul a torkunk, ha rájuk gondolunk. Együtt gyászoljuk őket az egész zászlóaljjal, az egész legénységgel, akik könnyes szemekkel készítik el és tűzik fejükhöz az egyszerű fakereszteket. Itt nyugszik: Ivánka Zsigmond hadnagy, Henézy Géza és Mikes Tibor zászlósok. • VAN ennek az augusztus 16-iki csatának néhány olyan jelenete, mely éles megvüágításba helyezi a küzdő honvéd bátorságát és leleményességét. A támadó vörösök egyik csoportja — talán egy századnyi erő — egy bokros erdő védelmében már túljutott az első magyar arcvonalon. A lankás domboldalon foglalt tüzelőállást Peténké Emil zászlós — polgári életében kárpátaljai tanító —, tőle oldalt húsz méterre Szabó József hadapródörmester, az aknavetöszakasz parancsnoka egy emberével, az aknavető figyelőállásban. Egyik raja vagy 100 méterrel hátrább két aknavetővel állt készenlétben. Alapos pusztítást végeztek a vörösök soraiban, míg távolabb voltak, de azok mégis elérték a Petenkó előtt húzódó és harcálláspontjuknál mélyebben fekvő erdőt. Itt már nem akadályozhatták meg előnyomulásukat s így csak akkor lőhették őket ismét, amikor mintegy 60 méterre tőlük kibukkantak az erdő bokrai közül. Petenkó zászlós azonban nem lövetett. Ehelyett fegyverte^niil kimászott a géppuskafészek földhányárára és az oroszokra rákiáltott: sztoj! A vörösök már 40 méterre közelítették meg Petenkó állását. Most nagy félkörben megálltak és a hátuljövők is kíváncsian előre siettek, hogy mit akar tőlük ez a fegyvertelen, kormosarcú magyar tiszt. Petenkó zászlós pedig ékes orosz nyelven szónokolni kezdett. Elmondotta, hogy innen senki nem szabadulhat élve, mert a géppuskák csöve rájuk van irányítva. Adják meg tehát magukat. Nem igaz az, hogy a magyarok megölik a foglyaikat. Szavainak igazolására a földhányás mögül előhúzott egy orosz foglyot — egyikét a néhány órával ezelőtt elfogott négytagú orostz járőrnek — és biztatta, hogy az is erősítse meg az általa mondottakat. Az orosz azonban rémült suttogásba kezdett. — Pán! — az ott a szélen, az a géppisztolyos egy hadnagy. Ott hátul pedig egy poliktruk van. Lőjjétek le őket, mert mig azok élnek, nem meri megadni magát egyik sem és engem is megölnek. Petenkó zászlós most már a tisztekhez intézi szavait, de eredmény nélkül. A drámai gyorsasággal pergő eseményeknek még egy hőse van. Szabó József hadapródőrmester is elhagyja figyelőárkát és széles mozdulatokkal igyekszik megadásra bírni a mindsűrübben gyülekező bolsevistákat. Sőt egész közel megy hozzájuk, karjaival mutatva, hogy adják meg magukat. De őt aztán félreértik. Azt hiszik, hogy meg akarja magát adni, azért tartja fel a karjait. öten is indulnak feléje, s midőn az első elér hozzá, Szabó Jóska barátságosan kezetráz vele, de elveszi tőle a puskát, betuszkolja a figyelőállásba legényének karjai közé, egyiket a másik után. Már az ötödiknél tart és a pillanatok alatt lejátszódó események hatása alól most ocsúdnak fel a meglepett vörösök. — Hajde! Sztrilaj! Sztrilaj! — Előre! Lőjj! Löjj! Az orosz hadnagy kezében pattog a géppisztoly s ez a sorozat Szabó Jóska utolsó foglyának hátába vágódik, akit védöpajzzsul tart maga elé. Megrogygyanó térdekkel nehezedik el Szabó kezeiben az orosz, de neki más sikerült visszaugrania a földhányás mögé. Petenkó Emil is bent van már a maga fészkében és most két géppuska kezdi ontani megsemmisítő tüzét a nyilt terepen álló vörösökre. Szörnyű vérfürdő keletkezik pillanatok alatt. Aki tud, az menekül vissza az erdőbe. Szabó Jóska két aknavetőjének csöve csaknem merőlegesen áll és ontja tüzét az oroszok közé. Istenkísértés így lőni. Az aknák 40—50 méterre robbannak saját állásaik előtt. A hatás azonban megsemmisítő. 72 halott borítja a domboldalt s köztük a politruk és a hadnagy is. VASVÁRI Zoltán főhadnagy egy roggyant szalmatetös viskóból irányítja ezt a védelmi harcot, melynek teljes súlya az ő századát éri. A viskót egy tüzérségi lövedék szétvágja és felgyújtja. A telefont ki-
