Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-07-01 / 7-8. szám
1970. július—augusztus hó SZITT Y AKÜRT 9. oldal Interpelláció vízügyben Ha képviselő lennék, s éppen ülésezne az országgyűlés, akkor okvetlenül elmondanám az alábbiakat, méghozzá eléggé ingerülten: Ma felhívtam a 182—847-et (Vízművek Igazgatósága — közp. irodák, vízszolg. zavarok bejelentése): — Kérem, azt szeretném bejelenteni, hogy Kőbányán ... — Majd kapcsolom, akihez Kőbá nya tartozik. Kapcsolás, majd egy végtelenül türelmes és kedves női hang jelentkezik. Most látom, hogy a fenti mondat bármelyik napilapunk kenetteljes riportjába beleillenék. Tudniillik megkerüli a lényeget, sőt, alattomosan éppen ellenkező irányba vezet, mint amerre a lényeg lenne található. Ugyanis a szóban forgó ügy lényegét tekintve egészen mellékes, hogy a Vízművek Igazgatóságának szegény kis beosztottja kedvesen vagy kedvetlenül közli-e a tőle nem függő tényeket. — Kérem, azt szertném bejelenteni, hogy Kőbányán... — Pontosan hol? — Harmat utcai lakótelep. Nincs víz. — Igen, kérem, tudjuk, sajnos, egész Kőbányán nincs víz. — Akkor mért volt fontos, hogy pontosan hol? — Csak úgy, mégis tudnunk kell. Egyébként ma maga a kilencvenedik bejelentő. — Már nyár óta akadozik a vízellátás, de két hónap óta már nincs akadozás — általában nincs víz. A legfurcsább, hogy ezelőtt körülbelül egy hónappal a Vízművek igazgatója nyilatkozott a sajtóban, a rádióban és a tévében, hogy az új kutak üzembe helyezésével most már megszűnnek Budapest vízügyi gondjai. — Igen, nyilatkozott. — És azóta még sokkal rosszabb a helyzet. Akkor még reggelente volt egy kis ideig víz, úgy körülbelül fél kilencig, aztán délben tizenkettőtől fél egyig, egyik, s este tíz körül megint egy-két óráig. Tehát a nap huszonnégy órájából három-négy óra hosszat általában volt víz. A nyilatkozat előtt. — Igen, így valahogy. — A nyilatkozat után egy-két hétig a kulcsidőpontok még megmaradtak, de a vízszolgáltatás tartalma egyre rövidült. Ha valaki nekikezdett a mosásnak, az öblítést már nem tudta befejezni, s beszappanozott emberek rázták dühükben a hirtelen elapadó tusrózsát. Vártak egy ideig, s aztán rohanhattak a második vagy a harmadik műszakra, úgy szappanos testre felrántott cuccokban ... Maga nevet? — Elképzeltem. Hát tényleg. — Hát tényleg! Ha valakinek egykétszer az orrára vagy a feje búbjára csöppen a víz, az tényleg nevetséges. De ha ez hosszú hetekig tart, abba bele lehet dilizni. — Alacsony a Duna, 107 centiméter és a tartályaink is mind ki van nak merülve. Különben nincs is elég víztárolónk. — Várjunk csak, 107 centiméter! Látja, arra határozottan emlékszem, hogy mikor az igazgatójuk vagy vezérigazgatójuk a nyilatkozatot tette, a Duna 100 centi alatt volt. És mért nincs elég víztárolójuk? — Azt én nem tudom. — Itt volt Kőbányán egy víztorony, azt ha jól emlékszem, éppen múlt nyáron robbantották fel, gondolom, rontotta a városképet. De nem tudok róla, hogy bármilyen más tárolót építettek volna helyette. — Én sem tudok róla. — Most csak a két utolsó napot mondom el. Tegnap, azaz 1970. január 8-án sem délben sem este nem indult meg a víz. Néztem a tévét, éppen a nők helyzetének megkönynyítéséről folyt a vita, s fél füllel figyeltem, mikor indul meg a víz. Nem indult meg. Éjjel kettőig vártam és füleltem, nem indult meg. írni próbáltam, olvasni próbáltam, de egyik se ment, egyre csak azon vettem magam észre, hogy csakis a víz megindulására figyelek. Pedig az én helyzetem nem tragikus, éppen egyedül voltam a lakásban. Csak éppen ki akartam mosni egy inget, zoknit, csak éppen meg akartam inni egy pohár vizet, csak éppen meg akartam mosakodni és volt időm várni, mert nincs kötött munkaidőm. De nagyon jól el tudom képzelni azokat az asszonyoknak a helyzetét, akiknek reggel, délben vagy este dudál a gyár, s az otthon töltött rövidke időben két, három vagy még löbb kisgyerekről kell gondoskodniuk. Magamnak azt mondom: nyugalom, már megpróbáltam egyet s mást az életben, de mit mond egy asszony a gyerekeinek? Az idegeinek? Tisztelt Országgyűlés! — Hogy halló, mi történt magával? Maga képviselő? — Bocsánat, dehogy. Legalábbis hivatalosan nem. Ne haragudjon, egy kissé már becsavarodtam... És mondja, kisasszony, mit lehet várni? — Semmi jót, semmi biztatót nem tudok mondani. Tisztelt Országgyűlés! — mondom tehát képletesen. — Először is szeretném emlékezetükbe idézni az utóbbi években oly gyakran elhangzott szólamot. Így hangzik: Szegény kis ország vagyunk, nagyon is korlátozott lehetőségekkel. Ha a péksüteményekben nincs elég választék, ha drágulnak a cipők, ha a szétrozsdált gázcsövekből kiszivárgó gáz némelykor családokat öl meg, ha évtizedek hosszat nem lehet kapni a keresett szeget, lakatot, zárat és kulcsot, a válasz egy: Szegény kis ország vagyunk, nagyon is korlátozott lehetőségekkel. Üsse kő. Ha valaki császárzsemle helyett kiflit eszik, nem történik semmi baja, laffogó cipőtalppal is lehet közlekedni. De a víz, az valami más. A levegő és a víz. Óriási szerencse, hogy a levegőt nem valamiféle vállalat vagy Levegőmű juttatja el csöveken a budapesti lakásokba, mert akkor már rég halott város lennénk. Szegény kis halott város, akkor már igazán egészen korlátozott lehetőségekkel. Túlságosan pesszimista feltételezés? Nem hiszem. Az adott és semmibe kerülő levegő legfőbb megrontójának kitelepítését (egyetlen vállalatról van szó!!) egész Budapest lakóssága kérte, követelte, könyörögte, majd másfél évtized hoszszat. Hiába. Az a bűzontó vállalat jelenleg is ott és ugyanúgy ontja bűzeit, mint korábban. De hát levegő van, ha bűzös, akkor is. Víz viszont nincs. Mai napi helyzet (1970. január 9-e, péntek) a Harmat utcai lakótelepen. Kora reggel egy rövid ideig volt víz, s azóta semmi. Jelenleg éjjel fél tizenkettő. Általában többgyerekes családok laknak errefelé, munkások, pedagógusok, kalauzok, rendőrök, tehát úgynevezett kisemberek. És azt is elmondom, hogy a Duna Európának a Volga után második legnagyobb folyója. És ha akármilyen alacsony is a vízállása, egész Budapestet naponta el lehetne árasztani vele. Nálunk — gondolom — semmi nem lehet fontosabb, mint — és most hadd használjam ezt a némelykor fellengzősnek tűnő, de most mindenképp helyén levő szót — a nép elsőrendű szükségleteink mindenáron való kielégítése. A levegő után, ami adott, a víz a legelsőbbrendű szükséglet, tehát még egy szegény kis, korlátozott lehetőségű országnak is mindent el kell követnie, hogy akár a legalacsonyabb vízállásnál se lehessen hónapos vízhiány. Milyen áron? Hát mondjuk olyan áron, hogy a Baross téri aluljáró építkezése helyett még tíz kutat vagy még húsz kutat építettünk volna, s csak azután kezdtük volna az aluljáró építésébe. Vagy olyan áron, hogy a kétségkívül dekoratív és képeslapokon vitán felül jól mutató hengeralakú Budapest-száiló megépítését szintén elhalasztottuk volna addig, amíg az árán Egyszer majdnem megbúboztak azért, mert leírtuk, hogy a hajdani jobbágy megélhetése biztonságosabb volt, mint az órabérért dolgozó mai proletáré. Most a Szovjet élelmiszergazdálkodásról olvasunk statisztikai kommentárt, és ez bizony bennünket igazol. A Szovjetben a "mezőgazdasági dolgozó” ma is — jobbágy. Oda van kötve a kis földjéhez, amit kolhozon kívül vagy belül hagytak neki. Nem a cári földesurak kötelékei maradtak meg, s nem is a Kremlin urai kötözték oda, hanem a paraszti lélek. A "szovjetember”-nek is ez a természethez-kötöttség a mentsvára, a parasztnak a kommunista társközösségben is a föld az egyetlen társa. Szövetségese. Azon valamenynyire a maga ura. Megtermeli rajta ami kell neki — nem a gyarapodáshoz, hanem, hogy legalább jóllakjék a családja. Amit ezen felül termel, azt leveszik tőle, hát nemigen igyekszik többet termelni. Ezért olyan aggasztóan hiányos a Szovjetben az élelmiszerpiac. A lakosságnak majdnem a fele — jobbágy. De a nagyobbik felének nem juttat eleget a kényszergazdálkodás. Minőségben, változatosságban pedig majdnem semmit. A fogyasztásra kerülő állatok tenyésztése jóval a múlt század mértéke alá esett. Haszonállatok tenyésztése még ennél is elmaradót tabb, főleg minőségben. A nagyüzemi tenyésztés módszerei nem pótolják az emberi gondoskodást, amit az állat természete annyira megkíván. öt-hat víztárolót építünk szerte a városban. Vagy olyan áron, hogy a Váci utcai, táncteremhez hasonló, kitudja hány millió forintba kerülő Ofotértcsamok létesítésével (ahol többek között 18 000 forintos látcsövet vásárolhatnak a dolgozók) vártunk volna addig, amíg Budapest vízellátása nincs megnyugtatóan megoldva. Vagy olyan áron, hogy a földalatti várócsarnokait csak műkővel és nem márvánnyal borítjuk. Kérdezzék meg akármelyik munkásnőt, mi fontosabb neki: hogy a Baross téren alul mehet át, hogy rácsodálkozhat a Budapest Szállóra (ha ugyan rácsodálkozik), vagy az, hogy folyjon a víz a csapból, ha hazamegy. Hogy hajszolt életéből ne kelljen órákat, félnapokat a vízre várva, a vízért küzdve átvirrasztania, átátkoznia. Hogy Kőbányán lakó ápolónőknek (csak például) ne kelljen a városban, többszöri átszállással végigcipelniük a távoli budai kórházban levő munkahelyükre a saját és gyerekeik szennyesét. Hogy ebben az országban, ahol csak a munka termelékenysége pótolhatja a nemlétező aranybányákat — ne kialvatlanul, ne agyongyötörtén, feldúlían kezdjenek a munkások dologhoz, már a műszak első percében. A fontossági sorrendet, ha eddig nem is, de a jövőben végre már el kellene dönteni, még ha akár az asztalra csapva is, mert hiszen valóban szegény kis ország vagyunk, korlátozott lehetőségekkel. (Az Élet és Irodalom c. újságból) A Szovjetnek nincs élelmiszertar taléka. Ezért húzódik a nagyobb háborútól. De ha belesodródik, az élelemhiány végzetesebb ránézve, mintha nem volnának fegyverei. Pedig az van — rengeteg. Érdekes, hogyha a technika és az ipar, különösen a nehézipar súlya elnyomja a mezőgazdálkodást, megbénul az ország. A bolsevizmus saját magának lehet a gyilkosa. Az éhes proletár inkább jobbágy akar lenni. Jobban szeret jóllakni, mint uralkodni. Az Amerikai Magyar Lövész Egyesület felvonulása a Rabnemzetek betén. A KERESZT ÉS KARD MOZGALOM HANGJA Kiadja a mozgalom központja XII. évf. 6.—7. szám — 1970 július—augusztus hó Levelezési cím: Kereszt és Kard Mozgalom c/o Vasvári Zoltán, 256 Dayton Ave., Clifton, N.J. 07011 PROLETÁR JOBBÁGYOK
