Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-06-01 / 6-7. szám
10. oldal SZITTYAKÜ RT 1970. június—július hó. Búcsúzóul... Halottakról a szebb-jobb-igazabb lelki arcélükkel illendő emlékezni, de még kevesebb sérelem éri a tárgyilagos emlékezést, ha ezt az értékesebb arcéit maga a halott mutatta meg írásos vallomásban, s mi csak bemutatjuk itt — nekrológ helyett. Szűkreszabott hitű magyaroknak szóljon főleg VERES PÉTERnek ez az alábbi írása, tanúságul arra, hogy nagy tévedések sem teszik elveszetté az embert, ha — magyar. HAZA ÉS NÉP (Naplómból) Azt hiszem,jól tapintom: engem itt elég sokan “narodnyiknak”, sőt — ne köntörfalazzunk — nacionalistának tartanak. Vitairat helyett: megfigyelte vagy legalább észrevette-e már valaki, hogy én az írásaimban és beszédeimben a haza, hazafiság, sőt még a hazaszeretet szót is igen ritkán használom? Nem a tagadás okán, nem, nem, hanem egyrészt eredendő rideg paraszti és írói Ízlésből: ezeket a fogalmakat az én ifjúkoromban az ellenfeleink, az uralkodó osztályok csatlósai, íródeákjai, hitetlen és cinikus újságírók és nagy pipájú kevés dohányú bankettpolitikusok, a “hazaffyak” kisajátították és az élősdiek hazug hangszerelésével, mielöttünk, szegény faluszéli magyarok előtt, lejáratták. Nem lett belőle se föld, se munka, se kenyér. Még csak “jog” se ... ! Másrészt — s ez még fontosabb — én mint gondolkodásban és ízlésben kollektivista lélek, már kezdettől fogva mélyebbre törekedtem: a haza mint földterület csak a néppel, mint közösséggel lesz országgá és nemzetté. Hiszen a mi őseinknek “haza” volt már a Volga menti Magna Hungária is, “Dentu-Mogeria” is, sőt, ha csak rövid ideig, Etelköz is, haza lett a Duna—Tisza melléke is (de így van ez a világ legtöbb népénél is), mi tartott hát meg bennünket, amikor egy-egy hazát el kellett hagyni? A nép mint közösség, egy sajátos politikai, szellemi-lelki és “sorskohézió”. Beleértve a mindenkori politikai hatalmi akaratot is: az Árpádét, Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd a Rákócziét és Kossuthét! Hiszen volt úgy, hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a magyarság mint közösség mégis megmaradt. Mint ahogy megmaradtak sokszázados szolgaságban is a szomszédaink, csehek, szlovákok, románok, szerbek, bolgárok, görögök, albánok! így a nemzetfogalom is nemcsak történelmi, hanem szükségképpen közösségi realitás is. Az osztály nélküli szocialista társadalomban is. Hogy a messze jövőben hogy s mint lesz, hogy a “megmaradás” és “átalakulás” örök (dialektikus) törvényei miként érvényesülnek a népek életében, az maradjon nyüt kérdés: most “ez van”! A szocialista Közép- Európában egy Magyarország és egy magyar nemzet is van. És úgy kell róla gondolkoznunk, hogy legyen is... Máskülönben miért építenénk benne szocializmust? Újra és újra hallom és olvasom: a nemzeti államok csak a 19. században, a francia forradalom után alakultak ki. A feudális Európára, úgy látszik, mintha ez valóban érvényes volna. Igen, de mit szóljunk a régi görögök nemzeti-közösségi érzéseiről, mit szóljunk Marathonról és Thermopilairól? Hová tesszük Homéroszt és Aiszkhülosz, Szofoklész, Euripidész közösségi drámáit és tragédiáit? És Rómát a korait, az impériummá növekedés előtt? Vagy az íreket, akik 1600 éve harcolnak azért, hogy a “zöld sziget” valóban az írek országa legyen? Mi ez? De gondolhatunk akár az ezer év előtti magyarokra is? Amikor idejöttek, a magyarság már népi-nemzeti közösség volt, ha ugor-türk keveredésben is. Olvassuk el Kézai Simont, de akár Anonymust, ezek már nemcsak a nemzet krónikásai, hanem “apologétái” is! Hogy hadakozik Kézai a német Orosius állítása ellen, mely szerint a magyarok a gót Alarik seregéből kivetett kóbor tábori ringyóktól és fajtalan gonosz lelkektől származtak volna! Sőt: Kézainál már ez a kifejezés is megvan: “Isten szava és magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben pontosan megjelenjék.” A feudalizmus csak elhalványította és ahol lehetett, elfojtotta a népi közösségek nemzeti összetartozás-érzését, mert keresztül-kasul dinasztikus és családi birtokokra szabdalta Európát, de íme mihelyst a feudalizmus meggyengült, majd megbukott, Európában s tovább az egész földön nemzeti államok keletkeztek és keletkeznek ma is. Miért? Persze van erre válasz, de én itt most csak a kérdést teszem fel. Az válaszoljon, akinek kétségei vannak! Egy mellékmegjegyzés. Nagyon érdekes, de ugyanakkor nagyon elgondolkoztató jelenség, hogy ugyanazok-Viszi a Nagy Kaszás az embereket ötventől felfelé csaknem nap, mint nap. És legtöbször mi az ok? A gyakori eset miatt már megszokottá lett ez a szó: szívroham. Egy sóhajtás, legyintünk fölötte, orvosilag nincs segítség. Legfeljebb szigorúan tiltakozunk a hozzátartozóink előtt: ha bennünket is elér, ne engedjetek rajtunk kísérletezni, hagyjatok meghalni inkább rögtön, mint napi ötven injekciózással, vérátömlesztéssel, okszigénlégzéssel húzatni — nem az életet, hanem a kínlódást, sokszor hetekig is. Most igen biztató és érdekes könyv került a kezünkbe. Magyar kiadás, itt Ohióban. V. Szentirmay János írta le benne húszéves tapasztalatait, és azoknak a vallomásait, akik sikeresen követik az ő egészség-megóvó tanácsait. Elemzés és statisztikai adatfelvétel szerint a szívroham amolyan végállomás. Néha még eldöcög az első után az élet, de a harmadik után már csak a temető felé döcög a holtest. Nehéz Ferenc válogatott elbeszélései, égszínkék kötésben, aranybetűs címmel: CSABAGYÖNGYE — ez az emigráns magyar irodalom legújabb kiadása. Remekmű. A magyar lelkivilág, a magyaros gondolkodásmód, a sima egyszerűségében írásba bugygyant magyar nyelv ékes igazgyöngye. Az ember szíve tele lesz felemelő szorongással, a lelke mosolygó könnycseppektől duzzad, ha olvassa, és formátlanul, megfogalmazás nélkül az a vélemény szakad ki belőle, hogy ennél az igazgyöngynél nem kell, nem is szabad a magyar írónak mélyebbre hatolni, mert ami betűkbe sorakozott ebben a könyvben, az maga a magyar megtartóerő. Ott van benne az ősök tisztelete, a szülők szeretete, a testvér és a hitves szívhezszorítása, s az ellenség is megkapja belőle, ami megilleti: a felebaráti szeretetet. Mi más ez összenyalábolva, mint Krisztus magyar arca? Mi más, mint a Magyar Megváltás? Olyan egyszerűen, olyan példázóan, ahogy' a Mester jött erre a ban a tömegekben, amelyek a köznapi életben úgyszólván semmit sem tudnak országuk, nemzetük történelméről, nem ismerik nagy embereit és nagy szellemeit, se költészetét, se művészetét, és ilyen igény mintha nem is volna bennük (hogy elkeseríti ez a nacionalista politikusokat!), mégis időnként kitör rajtuk — vagy a nagy győzelem, vagy a nagy vereség hozza ki — valamiféle “futballnacionalizmus”. Lehet azon vitatkozni, hogy mi ez, s hogy jó-e vagy rossz-e ez, de egy dolog bizonyos: ez a jelenség a “mi”, vagyis a kollektivizmus fogalomkörébe tartozik. Mert ugyanez a jelenség apokaliptikus — vészteljes vagy remény séges — időkben (felkelés, forradalom, szabadságharc) az ország és a nemzet létkérdéseiben is megjelenik. Vannak “höbörgések”, amelyek a forradalmat szolgálják, egy új rend megszületését segítik elő, ha jó kézben van a forradalom vezetése. De a nép akkor is nép, ha nem tudja hol a feje . . . Nemcsak mint természeti valóság, mint emberi tenyészet, hanem mint szellemi-lelki kohézió, mint együttható, befelé gravitáló erő is. A politika dolga, s persze az irodalomé és a művészeté is, hogy ennek értelme, célt, perspektívát adjon és a természetes egyéni vágyakat és indulatokat közakarattá szervezze a kor és a hely adottságai és lehetőségei szerint. Ugyanígy a többi népeknél is. Mindegyiknek joga van élni és megmaradni, ha akar . . . Mik az előbi állomások? Álmatlanság, kövesedések, magas vérnyomás, állandósult és időnkénti idegesség, rheumatizmus, arthritis, astma, néha kisebb agyvérzések. Alacsony vérnyomás esetén zsibbadás, kisebb bénulások, trombózis, szívelgyengülés. A sorozatból látható, hogy fokozatosan, szinte lépcsőzetesen ér el az ember a végzetes szívrohamig. Ebből világosan következik, hogy a “lépcsőket” kell elkerülni, vagy ha jelentkeznek, mintegy “elmasszírozni”. Ez persze képletes kifejezés, de a módját meg lehet tanulni attól, aki él vele és sikeresen tanácsolja. Mindenesetre a könyv többet mond, mint a legolcsóbb orvos egyetlen vizit alkalmával, így nagyonis megéri az árát, az öt dollárt. Legjobb, ha az érdeklődök közvetlenül a szerzőhöz fordulnak: “Mr. John Szentirmay, 1633 Midland Ave., Youngstown, Ohio, 44509, USA” címen. világra, rátámasztani az égi birodalomba vezető létrát. Ez a létra a föld színén, a rögökön, a sziklákon támaszkodik. Alsó fokán még az ösztönök dúlnak, a fizikai létben való megmaradás ösztönei. Talán a második fokon ébred valami metafizikai sejtelem, s hittel fonódik össze a ráció — fanatizmussá. Még kardot formál, ágyút önt, — üt, vág, harap, öl — ellenséget és önmagát. Egy fokkal feljebb az értelem vív csatát: dönget, érvel, bizonygatja a magáét, s igazság-betonnal próbálja bevakolni az életösztön légvárát. Mégfeljebb politikával rugkapál, logikával csatázik, harcol a filozófia, a tudomány, a statisztika fegyvereivel, s lázában észre sem veszi azt a picurka magot, melyből az élet fakad, a nemzedékek sarjadnak, s melynek génjei örökítik át az anyagot-szellemet annak a rögökre támaszkodott létrának a tetejére, ahol a kezdet és vég találkoznak a küldetés égi fényében. Magyar fiatalság az emigrációbanI BUTASÁG Ha csak arasznyi, egye fene, — de úgy látszik már 6000 kilóméteres a hatósugara. Európába is elért dr. Pogány András egynémely nevetséges megnyilatkozása, és legutóbb a HÍDFŐ csapta agyon, igen frappánsan, Voltaire szavaival: “a hosszantartó gyűlölet előbb-utóbb butasággá válik”. Sulyánszky Jenőnek jelent meg Párizsban, az ÚJ HONFOGLALÁS-ban egy kitűnő cikke, mire a NEMZETŐR is megjelentette Pogány atyafi nyilatkozatát. Eszerint a Szabadságharcos Világszövetség politikai bizottsága “egyhangúan” ítélte el a Sulyánszkycikket. Ezt nyilatkoztatta ki “ex catedra”, mint a Római Pápa — a Pogány. Persze hogy egyhangúan, amikor a nagyképű politikai bizottság maga ez a pogány-fej és pogány-száj, és pogányságának megfelelően tagad minden magyar tradíciót. Ezért is lő bakot minden megnyilatkozásával. (Emlékezzünk csak a Dubcek-idők végén Kádár Jánoshoz intézett “intelmeire”!) A HÍDFŐ megírja, hogy “dr. Pogány András az otthoni elvtársak egyoldolú sajtócenzúráját veszi mintaképül, és diktatórikusán iparkodik belefojtani a szót azokba, akiknek bizonyos kérdésekben más a véleményük, mint őneki.” Itt Amerikában különben rég ismert, hogy honnan szedi a “véleményeit”. Aki belenéz a Free Europe Co. csündörgéseibe, nyomban felismeri az azonosságot... És tovább a HÍDFŐ: “Aki negyedszázad után is úgy ítél 1944 október 15-éről, mint ahogyan Pogány tette, abból az emberből nemcsak a szeretet, de a történelmi horizont is hiányzik.” Talán egyben téved félig-meddig a HÍDFŐ: az ilyen hosszantartó gyűlöletből fakadó butaság nem kortünet. Ez egyesek személyes kór-tünete, meg legfeljebb sábeszeket tartó hitközségeké. (Vagy úgy kell érteni a megjegyzést, hogy manapság általában is az ilyen hitközségi kór korszakát éljük? Akkor helyes!) A vasfüggöny lebontását időnkint szóbahozza a sajtó. Most az Ausztriával fejlesztendő kapcsolatok miatt megint szőnyegre került a kérdés. Ausztria kevesli a vasfüggöny “korszerűsítését”, — lebontást követel. Amíg meg nem történik, húzza-halasztja a tárgyalásokat, nem hajlandó komolyabban barátkozni — függönyön át. Furcsa is vasfüggönyt "korszerűsíteni" ebben a pőrére vetkőzött korszerű világban. Hagyd faképnél a félműveltséget, olvasd Nehéz Ferkó vallomásait, tudásod brilliáns fegyvereivel az igazgyöngyök kalárisát övezd, s magyar maradsz az idegenben is. Hű őseidhez, testvéreidhez, a Hazához, ahhoz a magyarsághoz, mely elpusztíthatatlan, mert ott lépked a létrán, egyre magasabban, a maga hivatásának örökké megtartó erejében. Mi kell több ennél? S most Hozzád még egy szót — Nehéz Ferenc. Szedd össze régi írásaidat mind, írj újakat, sokat-sokat és juttasd el minden magyar olvasóhoz ... Csak — feledd el, hogy emigráns vagy! Szállj vissza oda Mocsra, a Duna partjára, a Gerecse oldalára, ahol a Csabagyöngye terem. Mert a magyar határon túl, salzburgi emlékeidben, kaliforniai képeidben nem feszül olyan pattanásig a magyar reménység, mint a magyar tájakon. ... Pedig ott él a népünk s ott van nagyobb szükség — reményen túl — megtartó magyar erőre! És idekinn is csak ennek iszákjából meríthetünk ... —sk— NEM LESZ TÖBBÉ SZÍVROHAM? FERENC GYÖNGYE
