Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)

1969-08-01 / 8. szám

1969. augusztus hó SZITTYAKÜRT 7. oldal MAGYAR FELSZABADULÁSI EMLÉKNAP A mohácsi csatavesztéssel, ahol a nemzet színe-java elpusztult, százöt­ven évre idegen uralom alá került Ma­gyarország. A pusztulás közepette is folytonos felszabadítási harcok jellem­zik ezt a korszakot. I. Incze pápa élet­céljának, saját szívügyének tekintette Magyarország felszabadítását. Nagy pénzáldozatokkal igyekezett azt elő­segíteni az európai hatalmak összefo­gása révén. Ezek a nagy veszedelem­re csak akkor kezdettek felfigyelni, amikor az ellenség már magát Bé­cset vette hatalmas sereggel ostrom alá. A Sobienski Jan és Lotharingiai Károly vezérlete alatt álló európai se­regek, közöttük rengeteg magyar, mentették meg a császárvárost a Bu­dáéhoz hasonló sorstól. A csatában maga Kara-Musztafa szultán is elesett. Buda felszabadításának ügyét mindez nagyban elősegítette. Hosszú ostrom után 1686. szeptember 2-án, ősi falai közé elsőnek a bátor magyar hajdú­sereg tört be és tűzte ki az északi bástyára a régi (hétsávos) magyar nemzeti zászlót,, melynek mását ké­sőbb a Magyar Hadimúzeumban őriz­tek és tűztek ki minden évben a fel­­szabadulás évfordulóján az északi bás­tyára az erre a célra állított örfára. Székesfővárosi (budai) cserkészek ál­­’ottak alatta őrséget egész napon át. Határtalan örömmel fogadta I. In­­:ze pápa Buda és vele az egész ország felszabadulásának hírét. Ünnepélyes 'tullában rendelte el, hogy a felszaba­­iulás napja az egész keresztény világ­­tan mindenütt és minden évben ‘‘ad lerpetuam memoriam" ünnepeltessék neg. Ugyanakkor erre a napra rendel­­e el megtartani Szent István kirá­­yunk ünnepét is. Addig ui. csak Ma­­[yarországon volt Szent István király­iak elismert ünnepe, amit még annak dején: felemeltetésekor és szentté ’.vatásakor (1083. aug. 20: anniversa­­ium elevations et beatificationis) nég Szent László királyunk rendelt 'olt el, ami azonban csak Magyaror­­zágon bírt érvénnyel. Most azonban pápa már az egész világra kitérjesz­­ette Szent István király hagyományos innepének megtartási kötelezettségét, sszekötvén azt a szeptember 2-i fel­­zabadulási évfordulóval. Ez a nap yen módon nagyjelentőségű kettős egyházi és nemzeti) ünneppé vált. Ez Z ünnep (festum sancti Stephani re­is in memoriam liberationis budae ungariae) mindenképpen bizonyítja világraszóló esemény fontosságát és Z európai hatalmak összefogásának ilentőségét. A felszabadulás gondolá­it így kötötte tehát a pápa össze zent István kultuszával, amelynek lapjait Szent László fektette le, ami­­or elődjét 1083. augusztus 20-án zenité avatta. Sajnos mindez hama­­osan feledésbe került, miglen Mária erézia fel nem újította azt a Szent stván és Szent László jogán az apos­­)li királyi cím elnyeréséért folytatott iplomáciai harcának sikere érdeké­én. Egyes német íróknak azon állítása, lintha magyarok nem vették volna i részüket kellőképpen az ország fel­­:abadításában, teljesen alaptalan, zek elfelejtik, elhamarkodott ítéle­­ikkel, hogy az ország területe már osszú idő óta hadszíntér volt, a vele író nyomorral és szenvedéssel. A fel­­.abadító európai hadak eltartásáért ■éjét messze felülmúló áldozatokat zllett hoznia. Az idegen katonaság íült a vármegyék nyakára, rekvirált, arolt és fosztogatott. Amíg Ausztriá­in a porció három fontban volt meg­lapítva, addig Magyarországon hat <nt volt. Mindehhez járult a hadbiz­­'sok elképesztő sikkasztása. Sokan dőkben, lápokban elbújva éltek, ál­­íz sorban. Ezért nevezte a magyar nép a Buda felszabadulásával beállott szabadulást “szabad-dúlás"nak. Két nagy nemzeti felkelésben (osztrák és orosz írók szerint lázadásban és for­radalomban) is igyekezett igazi sza­badságát és függetlenségét kiharcolni. Ehhez az aranybulla határozmányai szerint ősi jussa volt: még a királlyal szemben is fegyverrel kiharcolni azt. Szabadságáért harcolni ősi joga a ma­gyarságnak, nincs szüksége a törvény­telen lázadásra vagy a gyalázatos for­radalomra. A két szabadságharcban Rákóczi Ferenc (1703—1711) és Kos­suth Lajos (1848—1849) a magyar nép kimutatta a világ népei előtt nagy szabadságszeretetét és függetlenségi vágyát. Sajnos, csak az 1867. évi "ki­egyezés” (Ausgleich) hozta meg, ha csak részben is, majd — tragikus kö­rülmények között hatalmas árért — egészében az 1920. évi szomorú emlé­kezetű "Trianoni békeszerződés" — az ilyen módon már csaknem kétes ér­tékűvé vált magyar szabadságot és függetlenséget, mely a nemzet egy ré­szére újabb kettős rabságot jelentett. A tűrhetetlen idegen uralom alól való felsza.badulás Magyarországnak és akkori fővárosának: Budának — 1686. szeptember 2-án — mindazonál­tal örök emlékezetűvé vált nemcsak az egész világ hívőinek tudatában, ha­nem kiváltképpen a mostani magyar­ság, különösen pedig a külföldre sza­kadt magyarságnak immáron legjelen­tősebb emléknapja: a Boldogasszony felkent vitéze, a felszabadító lovag és király Szent László hagyományos — június 27-i — ünnepe mellett, a szep­tember 2-i Magyar Felszabadulási Em­léknap és egyben Szent István király hagyományos ünnepe (amely napon az iskolai oktatás is kezdetét veszi) ilyen módon egyik legfontosabb em­léknapjává vált, amelyet mindenütt az egész világon hálás emlékezéssel és bi­zakodó reménységgel kell megünne­pelnünk, különösen pedig a mostani években, Szent István királyunk szü­letésének ezredik évfordulója alkal­mából. (A Szent László Társaság köz­leményéből) B ‘ACHT’ jelzésű szintetikus hormont kísérleteztek ki otthon, mely a gyó­gyászatban nemcsak egyenértékű az eddig alkalmazott állati hormonokkal, hanem felülmúlja azokat, mert nincs káros melléhatása. Egy svéd orvos először önmagán, majd betegein pró­bálta ki. A kőbányai gyógyszergyár megkezdte a gyártását injekció-formá­ban. Adagja fél milligramm, a világ­igény kb. 10 kg belőle évente, de egye­lőre csak Magyarországon állítják elő. B A magyar himnusz megzenésítve, 125 évvel ezelőtt (július 2-án) hangzott el először a nyilvánosság előtt a Nem­zeti Színházban. fl Szilveszter éjféli állapot alapulvé­telével általános népszámlálás lesz ja­nuárban Magyarországon. “CSAK AZÉRT SZERETEM A ZENÉT, A TE KÉT CSODASZÉP SZEMEDÉRT ...” Erdélyországból tizenkilenc éves korában elindult egy szép magyar leányzó az Élet felé, s most Cleve­­landben beért a Halál kapujába. A pálya, amit megfutott, nemcsak női teljesítménynek kivételes. Bolt­ívei alatt mintha egy életre szövet­kezett asszony és férfiú összeforrt küzdelme tartaná az oszlopokat. Pe­dig Löte Lajosné, Zilahi Farnos Esz­ter egész fiatalon vette fel az özve­gyi fátylat, s két kicsi fiúkája egye­dül feléje nyújtotta segítségért mind a két kezét, a mindennapnak minden órájában. Feléje, aki maga is támasz nél­kül maradt. Orvos volt a férje, kar­rierje épp csak ívelni kezdett, s utána se nyugdíj, se semmi más ... amiből özvegyek élnek és gyerme­keket nevelnek. Budapest aszfaltos utcáin, bérházrengetegei között egy fiatalasszony kézenfogva vezeti fiait édesapjuk frissen hantolt sírja mel­lől az otthonukba, melyben ez a temetés árvasággá kezdte dermesz­­teni az életet... És mégsem dermedt azzá! Előke­rült egy gazdag stafírung, amit Zi­lahi Farnos Eszter a lelkében ho­zott magával a kis családi kúriá­ból, amikor férjhezment. Szellemi kincseket könnyű tékozolni, pláne fiatalon, de ő kamatoztatni kezdte gondoktól nehezen, s közben még meg is érlelte úgy, hogy nyolcvan évig virágoztak! Először kis zongoratanítványok nyitogatták délutánonként lakásá­nak ajtaját. Aztán ablakaiból ver­sek röppentek ki, és jó fogadtatás­ra találtak a különben zord szer­kesztőségekben. Az ifjú Eszter-asz­­szony, miután csengő hangján al­tatódallal cirógatta kicsinyeit, éjje­li lámpa mellett íróasztalánál foly­tatta a dúdolást. Dalszövegek szár­nyaltak föl belőle. De nemcsak köl­tői véna nyiladozott benne. Új me­lódiák bújtak elő újjai alól a zon­gora klaviatúráján. Egyre-másra je­lentek meg dalai, s közülük nem egyben neves költők szövegei köré fonódtak a Zilahi-Farnos dallamok. Csurrant-csöppent a megélhetés­re belőlük, meg a növekvő diákok tandíjára. Az impozáns megjelenésű fiatal mama nem finnyáskodott, ha többre volt szükség. Magyarorszá­gon először az ő rímekbe szedett és megzenésített hirdetéseit lehe­tett hallani színi- vagy mozielőadá­sok szüneteiben, durva reklám-ká­­rogás helyett. Egyre több újság, folyóirat hoz­ta írásait is. Neve lett. Versei költő rangjára emelték. Prózáinak szub­jektív stílusa mindig nemes, sok­szor egészen mély gondolatot ölelt körül, és az olvasó leikébe véste azokat. Színházi kritikáiból Shakes­­peare-méltatások magasodtak ki. Zilahi Farnos Eszter irodalmi mű­veltsége széltében-magasában kivé­telesre nőtt. Zenei összhangosítás­­ban befutott szerzők felett győzött. Nem egy dalával, hanglemezével ki­robbanó sikert ért el. Az Erdélyi­induló is az ő szerzeménye volt. Művei vaskos köteteket töltenének meg csak a javából is. De fiait nem nevével, hanem száz helyről össze­kapart szerény tiszteletdíjaival se­gítette akadémiai és egyetemi vég­zettséghez. Közben, nem ismerve határt az önképzésben, diplomák fölibe művelte — önmagát. ... És épp, amikor már egyik fia a honvédség vezérkarában, másik közgazdasági pályán delelőig jutott, Zilahi Farnos Eszter életét újra csapás érte. Megint temetnie kel­lett. De ... Magyarország temeté­séről már nem özvegyi otthonába, hanem számkivetésbe tért — egye­dül ... Talpon maradt itt is. Két fia he­lyett most magyar testvéreit vezet­gette hazafias írásaival... zavaros hullámok fölé. Az emigrációs sajtó­ban ismertebb lett a neve, mint otthon volt. De itt már nem kraj­cárokért küzdött, hanem hogy leg­alább hitében maradjon magyar a magyar, ha már hazátlanságba ju tott. Hitt és hitet adott. "Mérkőzés" című nagyszerű költeményét a krisztusi lélek vissza-visszacsengő próféciájával foglalta befejező rig­musba: "Legmagasabb hegynek legmagasabb csúcsán meginog, s lefelé támolyog a Sátán ..." • Verseskötetét tíz évvel ezelőtt úgy címezte Észter-Nagyasszony, hogy "Zeng még a dal"... ... Igen. Dalai, versei, prózái te­metése után is továbbzengenek. S a szobor, amit magáról formált, nem hamvad el vele. Hirdeti mind­végig, hogy egy kincses lélek egy­magában is tud nö-és-férfi, anya-és­­apa lenni, s mellette még árva né­pének dalnoka. Nem önmagát fejezte ki egyik legbájosabb keringő-dalával, hanem csak a szerelmes fiatalság nyelvén szólt ékesen. Nemcsak fiainak két szép szeméért szerette a zenét, ha­nem a világot betöltő Életért. Köl­tészete is erről tanúskodik. Művész volt. Virágzó művészetek és művészi virágzások szerelmese. (—sk—) FRANCO KIJELÖLTE AZ UTÓDJÁT A spanyol államfő a nemzetgyűlésen néhai XIII. Alfonz volt király unoká­ját: Juan Carlos de Bourbont jelölte utódául. Alfonz király fia, aki még csak 56 éves, előzőleg lemondott a trónigényéről. A beiktatás már meg is történt. A nemzetgyűlés később dönt arról, hogy a király-unoka kirá­lya lesz-e Spanyolországnak, vagy ál­lamfője, mint harminchat év óta ge­neralissimo Francisco Franco. Akármilyen lesz a döntés, a spanyol sors emelkedése nem ettől függ. Fran­cot ugyan diktátornak mondják, de úgy néz ki, hogy a spanyol nép nagy többsége olyan államformát akar ki­alakítani Ibérián, mely nem király­ság, de mégkevésbé liberális köztár­saság. Inkább böjtöt, mintsem hogy történelmi sorsát rövid virágzás út­ján, hagyományok és ideálok nélkül, harminc ezüst ellenében kitegye a mo­dem enyészetnek. A királyság vagy köztársaság merev alternatívája már nem felel meg az idők követelményeinek. A népek meg­felelőbb államformára szomjaznak, jó félszázada már, hogy ennek jelét ad­ták, és adják ma is. De a hagyomá­nyos közjogi formák bénítják a nem­zeti akarat kristályosodását, hogy az ki is tudja fejezni közjogi nyelven azt, amit akar. Helyette inkább a kon­­jonkturális politika ügynökei gyúrják át a királyság államformáját is torz­királysággá, és a köztársaságét is torz­köztársasággá. Ügylehet, most Franco Spanyolor­szága ezen a téren is tesz egy lépést előre, amit majd megköszönhet az utókor.

Next

/
Oldalképek
Tartalom