Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-05-01 / 5. szám
1969. május hó SZITTYAKÜRT 3. oldal Igazsággal szemben nincs ellenigazság! "... Én is így gondoltam, s mégse így gondoltam..." — Ez a mottó, s körülötte vagy tíz strófás remek vers járta gyűrt papíron 1945-ben, Németországban ugyanazt az utat, minden ösvényt és sikátort, melyben a kinnszorult magyar — az emigráns! — baktatott tétován, mint akit fejbeütöttek. Legördült mögötte a vasfüggöny, pedig arrafelé lett volna az útja egyedül. A gyűrt papír nem árulta el, hogy ki szól róla, de amit mondott, az úgy hasított az ember szívébe, mint ahogy’ felhőt tör át hirtelen a napsugár, vagy ahogyan kusza hiedelmekkel megrakott lélekbe harsona hangján betör az igazság. A vers egyetlen körmölt példánya hamarvást többre szaporodott, mint ahány magyar volt akkor hontalan: mindenki lemásolta magának. Sokan övéi, barátai számára is. Egy hang suttogott mellette. Költő nevét suttogta: talán,... talán Mécs László írta. Talán. És a vad bizonygatásoknak, melyek azért vadultak, mert letört róluk és feneketlen szakadékba zuhant a lehetőség, ami a jövőt rejtegeti, — lassan átalakult a mottója. A szuggesztív vers politikai hitvallást igazított a kinnrekedt magyarban: én is így gondoltam, csak mégse így gondoltam ... Nem olyan volt ez a hitvallás, ami az ellen-igazságok ingoványán ágaskodik vagy huppan, hanem acélozott. Ami türelemmel várja, amíg fúrója áttör viharon, posványon, ha kell: hosszú évek föltúrt rétegén, s ott kapaszkodik szilárd talajba. Mert ott találja a történelem lerakódását, korunk egyetlen igazságát, az időállóvá keményedéit nemzeti életet. A szocializmus még csak ellenigazságok ütközeteiben rágódik. Igazságát még vagy nem találta meg, vagy nem tálalta föl senki. De ha megtalálta volna, nem kellene-e akkor is rejtegető őrizetben tartania? Mindaddig, amíg csak nem csillapul ennek a kornak az az ádáz krízise, melyben az áligazságokkal támogatott és szervezett ellenérdekek lehazudnak, kigúnyolnak, agyonrágalmaznak, — pénzzel, sajtóval és fegyverrel tipornak el minden gondolatban megcsillanó Igazságot. ♦ Van-e még idegenben magyar, aki erre gondol, emlékezik és újraeszmél? Aki nem gyatrult el a várakozásban magyartalan tájakon, és nem vált idegenné, álmodozóvá, vagy ha haza tekint: ostobán reakcióssá? A zászló, mely alatt menekült, életformák megújúlását hirdette a régiek helyébe, az ősi gyökereken új hajtásokat, mert ezt diktálja az évenként megújúló Természet, és parancsolja azt legalább koronként a közösségi élet törvénye. Ez a zászló még alig lehetett több, mint vágya a nemzetnek, terv és elindulás a kor parancsának az útján. Emlékszik-e még erre a magyar? Eszmébe? Mert ha igen, ebben és csakis ebben találkozik az örök magyarsággal, a nemzetével, a Hazával! Ebben találkozik az otthoniakkal, akik 1945-ben elnémultak. És azokkal, akik másfelé hangoskodtak, más formákban hittek — de csalódtak és már ők is ébredeznek. És már szólnak. Nem mifelénk, hanem a maguk bensője felé és azoknak, akiket tévedéseikkel félrevezettek, megrontottak. Tanultak, és egyre többször, egyre hangosabban igazat szólnak. Már lehet velük találkozni abban a Gondolatban, melyhez csak magyaroknak van köze. Érdemes volt kitartani és nem felejteni és nem világpolgárrá vagy világproletárrá torzulni. Érdemes volt emigránssá válni és megmaradni emigránsnak. És amíg bírjuk szuszszál, érdemes kitartani tovább, amíg nemcsak találkozhatunk a Gondolatban, hanem ölelkezhetünk is a mi hagyományainkkal, nemzeti társadalommá magasztosuló népünkkel, melyből egyenként véttettünk. Érdemes kitartani, amíg összeborulhatunk utódaink s magyarságunk jövendőjével. Mert enélkül pár év múlva csak biokémiai fölosztás lenne az emigráció a hantok alatt vagy krematórium tüzében. Ma pedig nem több, mint otromba "nyet”, amit magyarul sem-SZABÓ PÁL: A szocialista társadalomba való indulásunk kezdetén azt hittük, hogy mindaz, ami sok-sok keserves idők és tragédiák alatt lerakodott és hagyományos szokássá lett a nép életében, hát kitörülendő. Tűnjön el minden, ami a múlt. Majd mi adunk egészen újat, és a mához illőt helyette. Azt hittük, hogy csak úgy lehet “végképp eltemetni a múltat”, ha a nép tegnapi érzelmi világát is eltemetjük. A régi vágyait elérte, az övé lett végre az ország, és “magának építi". Ezek után másmilyen vágyai lesznek, és új vágyak merőben új érzelmi életet szülnek. Arra nem gondoltunk, hogy az ember legbensőbb érzete, az emberrélevés legősibb törvénye alaptételeiben soha, semmilyen körülmények között nem változhatik meg. Nagy skála lenne ez, de... próbáljuk csak a lehető legrövidebben kifejezni. Jó ideig például le sem írtuk, ki sem ejtettük azt, hogy: lélek. Még abban a népi megfogalmazásban sem, hogy: “lélek, lélek, hát én miből élek?” Nem gondoltunk arra sem, hogy az emberi társadalom eddigi történelmében a legnagyobb zűrzavarban, sőt tragédiában az íratlan törvények voltak a megtartó, sőt a bajból kivezető erők. Azt hittük: a szocialista fejlődés úgyis kisöpri az útból ezt is, amazt is, miért ne siettetnénk? Legyünk túl rajta. Ne töltsük vele később az időt. Én személy szerint is így hittem mindezt? “Eredeti munkák gyarapítják a tudományokat, csinosítják a nemzetet és emelik fel a nagy nemzetek sorába ..." A nyugati műveltségű, európai látókörű, az Uránia folyóiratot megindító és szerkesztő Kármán József nevét a magyar irodalom első lélektani regénye, a "Fanni hagyományai” őrzi. Losonc városa, a losonci járás magyarsága nagyhatású, háromnapos ünnepségen emlékezett meg a felvilágosodás-kori magyar irodalom és nemzeti újraébredés korán elhunyt jeles egyénisége, a losonci születésű Kármán József születésének kétszázadik évfordulójáról. A CSEMADOK és a mellette működő Kármán József Kör rendezte ünnepségeket március 21-én járási szavalóverseny vezette be. Majd az üldöztetés éveiben eltávolított, most helyreállított Kármán-emlékmü leleplezésére vonult az ünneplő közönség. Az ünnepi beszédet Dobos László, a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője, a jelenlegi szlovák kormány nemzetimire becsülünk. Egyikben sincs benne a nemzet java. Ha kitartással keressük azt, ami vörösre pingált Hazánkban is magyar, eljön az idő, hogy emigráns magatartásunknak sem kell többé csak makacs "nyet”-nek lenni, s aztán a semmibe hamvadni. Lehet magyar lelket találni a Hazában, szín-magyart, sőt majdnem csak azt. Itt a bíztató példa rá alább, Szabó Pál írásában is, mely nem a "hazacsalogató újság”-ban jelent meg, hanem otthon, az "Élet és Irodalom” 68 december 21-i számában. Rabnemzetünk színe előtt. (dr. Szhikár László) így hittem. De hát természetes, hogy valamit éreztem, valami olyast, mintha hitem mögött valami egészen elképesztő mélyben fájdalmas, szomorú sírás zokogna, egyáltalán nem emberek, sorsok, hanem csak a sírás sír maga... De olyasmit is éreztem, hogy nem lehet nekem igazam már csak azért sem, mert igazsággal szemben nem lehet ellenigazság. Mint ahogy az se létezhetik, hogy új igazságot legyőzzön, eltüntessen a régi igazság. • De hát persze az is világos, hogy a különböző égöveknek, évszakoknak, éghajlatoknak megvan a külön-külön törvénye-igazsága: ami törvény itt, nem lehet törvény amott, és így tovább. Annyit természetesen, fenntartás nélkül hittem, hogy a merőben új helyzetben és lehetőségben nem tudhattunk azonnal mindent; tandíj is van egyelőre (de tán mindörökre) a világon. Annyit persze tanulás nélkül is tudtunk, hogy ha kiseperjük a múltat a jelenből, valamit mégis adni kell helyette. De valami olyant, ami merőben újszerű, és egyáltalán semmi köze a tegnapok áporodott levegőjéhez. S adtunk. Igazabban: csináltunk ilyesmit. Van, aminek mára se híre, se hamva. Ilyen volt például a “csasztuska”. Ha béhunyom a szemem, még ma is látom, amint egy vidéki városban, a főtéren felállított könyvsátor előtt nyolc vagy tíz szoknya karikára penderült, amint dedikálásra megállottám ottan az autóval. De bizony, ez is hamarosan kifakult, elfáradt, elmúlt. Mint ahogy ségi ügyekkel megbízott minisztere mondotta. Délután négy órakor "Kár mán József dokumentációs kiállítás” nyílt meg a losonci magyar tannyelvű kilencéves iskola nagytermében, s könyvárusítással egybekötött könyvkiállítás a Madách Könyvkiadó termékeiből. Ünnepi esttel zárult a Kármán-emlékezések első napja, amelyet Ocsovay Imre ny. tanító, a Kármán József Kör elnöke nyitott meg. Az ünnepi emlékezést dr. Turczel Lajos, a szlovák kormány iskolaügyi miniszterhelyettese, a jeles felvidéki magyar szellemtörténész tartotta. A második napon, március 22-én egész napos poharazgató társalgást rendeztek, dr. Lóska Lajos losonci tanár vezetésével. Közben dr. Kozocsa Sándor bibliográfus, irodalomtörténész. dr. Kókay György sajtótörténész Budapestről, a komáromi Gáspár Tibor tanár, dr. Csanda Sándor pozsonyi irodalomtörténész tartottak előadást. Este a CSEMADOK losonci színjátszócsoportja Kármán József— másmilyen próbálkozásból is vannak, amik eltűntek, elkoptak. Nem tudtak fészket rakni a társadalom szívében. Sem az értelmében. • De nemcsak ez, tehát, hanem az összes, csak felülről megszövegezett próbálkozások kiégtek hamarosan. Elfáradtak, vagy elkojtorogtak. De milyen érdekes: a fejlődés társadalomban és anyagiakban egyre gyorsabb tempóban ívelt felfelé, és mégis, aligalig hogy beállott az érzelmi életben a csend. És ebben a csendben egyszerre csak felvillant a bizonyosság, hogy az anyagi mód és környezeti kényelem nem elég. Mert ha bármennyire örülök is annak, ami van, az autóm, családi házam, fürdőszobám és minden más anyagi felhalmozódásom körül teljesen bezárul a világ. Nincs tovább. És nem is kell, hogy legyen. Szocializmus? Új társadalmi rend? Ennél többet úgyse adhat már. Bankbetétemet nem veszem ki egyelőre, de ami biztos, az biztos. Majd meglátom, hogy mibe fektetem, de... Szóval, valami hiányzik itten, valami kimaradt az életünkből. De mi? Nem sok. De ez nagyon lényeges: a hit a holnapból, a soha meg nem torpanó, hanem örökkön nemesedő, fejlődő szocializmusban. Viszont ahhoz, hogy ingat hatatlan, és sírig tartó hitem legyen, ahoz az kell, hogy nagyon tudjam szeretni az embert és az egész életen keresztül mindazt, ami egy kicsit is hozzá tud adni valamit ahhoz, hogy mindég és mindég kerekebb és szebb legyen a világ. Nem olyan könnyű ide eljutni. Magam, egyedül nem is tudok. Szükségem van valakire, barátra, élettársra, családra, ilyen vagy amolyan közösségre. Amely lehet csak és kizárólag érzelemre épült közösség is, de lehet kettős is. Érzelmi és anyagi. Mert csak anyagi közösség teljes érzelemnélküliségre fel nem épülhet. (Még akkor sem, ha néhány tőkéstárs fogja meg egymás kezét bő kamatra, jó vállalatra; már együtt is érez! Az érdek is fűti az érzelmet.) Sokat is locsogok én itten összevissza? Igen, sokat locsogok. De még többet kellene. A történelem órája hamarosan elveri a tizenkettőt, elkésni tehát nem szabad. És még van időnk, hogy akkorra elvégezzük dolgainkat. Szabó Magda "Fanni hagyományai” c. színművét mutatták be. Az ünnepségek harmadik napján, március 23-án a losonci református temetőben ünnepélyesen megkoszorúzták Kármán József, Sükey Károly és Ráday Pál sírjait. Itt Ferenc Ferdinánd, a Kármán József Kör titkára mondotta az emlékbeszédet. A losonci háromnapos Kármán-ünnepségeket matiné zárta, amelyen Gaál Gabriella és Béres Ferenc budapesti dalénekesek, Harsádi Lilla zongoraművésznő, Béres János furulyaművész működtek közre. Felléptek a losonci “Korunk” Ifjúsági Klub irodalmi színpada és a járási szavalóverseny győztesei. • A losonci Kármán-emlékünnepség a magyar hagyományőrzés, hűség és ön tudat idáighangzó dokumentációja volt. Önmagunkhoz vagyunk hűek, ha köszöntjük Losoncot, az egyetemes, oszthatatlan magyar szellemiség és a felbonthatatlan testvéri közösség jegyében! HAGYOMÁNY, JÖVENDŐ A Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya tájékoztató szolgálatának közleménye: NAGYHATÁSÚ “KARMÁN JÓZSEF EMLÉKÜNNEPSÉGEK” LOSONCON
