Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-10-01 / 10. szám
I 1968. október hó SZITTYAKÜRT 5. oldal A I KERESZT ÉS TÁJÉKOZTATÓJA J CSAK ÖNZETLEN EMSEK EK ÖNZETLEN MUNKÁJA VISZI ELŐRE A MAGYAR ÜGYET I Kiadja: A MOZGALOM KÖZPONTJA Kiadásért felelős: VASVÁRI ZOLTÁN $ X. ÉVF. 10. SZÁM — 1968. OKTÓBER HÓ U ELCSENDESEDTEK A HÍDÉPÍTŐK E-U-R-O-P-A-I JEGYZETEK Az elmúlt években, még ez év elején is, egyebet sem hallottunk, mint azt, hogy a kommunizmus megszelídült. Nagyhangon hirdették, hogy ideje lenne már normális diplomáciai kapcsolatokat venni fel a kommunista országokkal, izonnali gazdasági kapcsolatok kiépítését sürgették, sőt megsegítésüket követelték. Igen rossznéven vették, amikor szavunkat felemeltük ez ellen, mondván, hogy mi milyen rossz fiúk vagyunk, nem értünk a haladó politikához.. • igen haladnunk kell és nem szabad bezárkózni. Ezt valljuk mi is, de nem t kommunizmus fellegvárait akarjuk erősíteni a haladó szellemmel. Az új ?rők összefogásával a magyar nép és nemzetiségei köré hurkolt kommunista '■endszert szeretnénk összezúzni! Kik voltak a hídépítés túlzott hangoskodói? A jól fésült kommunista ügynökök, akikre a rendszer a legtöbb pénzt áldozta, hogy kiképzésük tökéletes legyen. Feladatuk volt, hogy síma modorukat kihasználva férkőzzenek be az álmodozó nyugati szellem világába, főleg a művészek és a tanárok közé. Ez volt az első lépcső. Következő ütem volt beszivárogni az egyházakba, hogy a lelkeket mételyezzék. A pénz és a gazdasági világba való betörésüknél igen könnyű dolguk volt. mert a kapitalista szellem sohasem volt válogatós, ha üzletről volt szó. Ezért emeltük fel tiltakozó szavunkat idejében. Egy olyan rendszer, amelyben az erkölcs, a becsület nem szerepel a politikai szótárban, az adott szó szentsége, vagy írásban rögzített szerződés betartása hivatalból nem kötelező, azzal nekünk kapcsolatot keresni igen veszélyes. A gyakorlat eddig azt mutatta, hogy arra csak mi fizethetünk rá. A cél mindig az, hogy mivel tudnak előbbre jutni világhódító terveikben. Ez év augusztusában a moszkvai boszorkánykonyhában hibát követtek el, mert rejtett céljaikat hirtelen kivitték a nagy nyilvánosság elé azzal, hogy a cseheket lerohanták. A fegyver, mely a Nyugat tarkójának volt szegezve a hídépítés leple alatt, mint sok esetben, úgy most is visszafelé sült el. A kommunisták nagy igyekezetükben, hogy teljes sikert érjenek el Nyugaton, lazítottak a leigázott népek féken tartó gyeplőjén. A lazítás viszont az agyongyötört népek szívében felébresztette a szabadság utáni vágyat. Ügyannyira, mint a cseh eset is bizonyítja, hogy maguk a kommunisták is függetlenségre törekedtek Moszkvától. Régi jelszavunkat újra használatba kell vegyük: “Az elnyomott népek szabadság utáni vágya erősebb minden atombombánál!” Csak fokozni kell és szabadulásuk útját minden erővel segíteni. De nem úgy, mint 1956 októberében és 1968 augusztusában tette Nyugat! Ezért a kipattant hibáért valószínűen fejek fognak hullani, elsősorban a kis kommunista országok vezetői közül, de könnyen lehetséges, hogy magában a Szovjetben is változást fog előidézni ez a kudarc. Most milyen csendben vannak a nemrégen még hangoskodó hídépítők! Az időpont most nem alkalmas a kínálatra. A nagy zajra sok alvó is felébredt, és éberen figyelnek, hogy mi is történt körülöttük. Elérkezett újra az a pillanat, amikor az emgirációnak össze kellene szednie az erejét és céltudatosan munkálkodni azon, hogy mindenütt népszerűtlen legyen a kommunista mezbe bújtatott pánszláv imperializmus. Ezeknek a gondolatoknak jegyében vesz részt a Kereszt és Kard Mozgalom Montreálban, a novemberben rendezendő Szabadságharcos Szellemi Konferencián. Vasvári Zoltán Kapitány Ferenc löv. rajvez. az Amerikai Magyar Lövész Egyesület ejtőernyős osztagának tagja földreérés után. Nem mi vagyunk az elsők, évek óta ezer és ezer magyar megy innen Amerikából haza, s mi még csak nem is akarjuk átlépni a magyar határt... Mégis, amikor 16 évi várakozás után levegőbe lendül a hatalmas jet masina, hogy Európáig meg se álljon, valamilyen megfoghatatlan ünnepélyes hangulat száll ránk. Érzem minden idegszálammal, hogy nem idegen kontinenst látogatok. Nagy áldozattal megteremtett európai ütünk az éltető oxigén, vérfrissítés, hogy egész emberségünk megmaradjon. 250 ember ül a gépben, kicsit kényelmetlen. A többieknek legnagyobb kérdése, hogy a négy órás késés miatt csak éjjel érnek Pestre, mi lesz velük? ... Jaj, de kár, hogy nekem nem ez a problémám ... Írország zöldelő területére leszáll a gép. Olcsó amerikai cigarettát lehet venni, vámmentesen. Miért nem mosolyognak itt rám az emberek? Hát nem tudják, hogy tizenhat év óta először lépek európai földre? .. . Frankfurt, München, Linz után a Duna csíkja villan fel, s nem tudom visszatartani könnyeimet. Bécsnél viharfelhő fogad, és esőben szállunk le Schwechatban. Minden simán megy, ellenőrzés, vámvizsgálat, hiszen mind dollárt hozunk. Hamiskás mosoly csillog az osztrák arcokon ... Apám és bátyám vár a sorompónál. Tizennyolc éve nem láttam őket. Valahogyan nem az én találkozásom ez az én szeretteimmel, — két világrész ölelkezik most. Nem mondunk semmit, pedig de sok volna. A kis Pegeaut átszeli a külvárost. Már a Ringen járunk. A Maria Hilfen Strassen megállunk kávézni. Alig van mondanivaló, mert túl sok, amit mondani akarunk. De nagyszerű a bécsi kávé... Bécstől kocsival megyünk Münchenen keresztül Franciaországba. A kéthárom évtizede épült modem Autobahn ma már elöregedettnek számít. Az utat 70—80 kilométeres sebességre számították, ma pedig Európában az átlagos utazósebesség 130—140 km között van. Az amerikai utak méltóságos, s most látom mennyire fegyelmezett folyama helyett odaát a kis és kisebb kocsik hajmeresztő sebességgel és lélegzetállító összevisszasággal kavarognak. Ausztriából Salzburgnál lépünk Németországba, onnan Franciaországba és Svájcba. Sokat változott minden. A határok nem többek, mint a Kanada—USA határ, fenn Niagara Fallsnál: nincs sorompó, a helyieknek útlevél sem kell, az utasokat alig nézik meg. (A legnagyobb probléma, hogy csak benzinért ugorjának át a ohyg csak benzinért ugorjának át a szomszédok, mert az Franciaországban lényegesen drágább, mint Németországban.) Európa összébb tolódott. A francia határövezetben, Elszászban az öregek németül beszélnek, a fiatalok franciául. A slágereket franciául éneklik, a vidék vidám dalai meg ma is németek. A határ szinte nem jelent a lakosság között válaszvonalat, a francia szót Münchenben, a német szót Párizsban szívesen fogadják. Ügy tűnik, mintha mindkét országban a lakosság fele a túristákból élne. Az angol nyelvvel már máshogyan van. Amerikai útlevelem, mindkét nyelven átcsillanó angol hangsúlyom elárul, pedig németül is, franciául is sokkal előbb beszéltem, mint angolul. Az emberek egy fokkal udvariasabbak lesznek, de ez érezhetően már a dolláros túristának szól, akitől nyugodtan másfélszeres árakat lehet kérni. A kontinens népei közelebb kerültek egymáshoz, de az angoloknak nem lesz könnyű ehhez a közeledéshez alkalmazkodni. A francia szeret politizálni. Néhány udvarias mondat után kedves témájánál van: szidja de Gaulle-t. Legalább három viccet elmond, amiért az amerikai sajtó sokat fizetne. Ha érzi, hogy mint idegen, egyetértesz vele, azonnal fordul a kép, — tovább szidja de Gaulle-t, de minden politikai lépését kézzel-lábbal védi, legyen az a NATO, az oroszok, az angolok vagy a németek kérdése. Belpolitikailag nem tud felmelegedni de Gaulle iránt, de megmondja egyenesen, hogy holnap megint rá fog szavazni, mert ő a Legnagyobb Európai. A német és az osztrák nem politikáról beszél. Alig ismeri saját politikusait. Külpolitikáról szívesebben beszélnek. Amerikát csodálják és természetesnek veszik a mai nagybácsiszerepét Európában. Ez lényeges és könnyen felfedezhető különbség Párizs és München között. Talán nem csak az amerikai útlevelemnek szól? A visszaúton mindenki magyar élményeivel van eltelve. Az utasok megoszlanak, sokan csak szépet láttak, többnek minden szomorú és szürke otthon. Lehet vitatkozni napestig. Egyöntetűen mondják, hogy pár mondat után felfedezik azt, aki külföldről jött, s azt is, hogy mikor hagyta el az országot. Azt mondják, hogy énekelünk ... mint a Rombach utcaiak. Feleségemmel csendben ülünk; mi csak Nyugat-Európában voltunk ... Azon tépelődöm, hogy most csak elrepülünk innen Európából, vagy haza megyünk Amerikába?... Andreánszky Károly • • Huszonkét nagy művészünk szobra áll a Margitszigetnek egy nagyon szépen kiképzett útján, amit “művészek sétányáénak neveznek. Legújabb terv szerint még 16—20 szobrot fognak ott elhelyezni, köztük Kodály Zoltánét is.
