Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
§ EBREDJ MAGYAR! VOL. VI. ÉVFOLYAM — NO. 3. SZÁM A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1967 MÁRCIUS HÓ MÁRCIUSI FÉNYBEN Leng a zászlónk! Gyászlobogó is felszökött melléje, és vígalomra nem mutatkozik mód: a magyar sors hullámainak mélyére kerültünk . . . De vajon lehetséges-e az, hogy nekünk semmi se jusson huszonkét kikeletből, tavaszok sorozatos érkezéséből, rügyek fakadásából, — a dermesztő tél kárpitján évenkint megnyíló márciusi fényből? Lehetetlen! A fekete zászló ott fenn a Magyar Árbocon, más anyagból van szőve. Csak egyesek elmúlását gyászolja, — Nagyokét vagy kicsi emberekét. A nemzeti lobogó azonban örök, kophatatlan, mert éppen a halandók halhatatlan sorát fűzi egy nép életfolyamába. 1848-at 1944-be, 1956-ba, meg egy elkövetkezendő magasra-lendülésbe! Ez a titok — kifejtésre szomjazik, ha egy-két sejtelem kemény héjánál többet nem is bírunk még feltörni belőle ma, amikor úgy égetnek-még nemzetünk sebei, s oly élesen sajog még a magyar fájdalom. Egy német országgyűlési képviselő — Karl Theodor von Guttenberg, — a Magyar Szabadságharc tizedik évfordulóján, kemény és reális politikai fejtegetés közben, ezt kiáltotta bele a világba: . . 1956 októberében, egy elnyomott nép összetörhetetlen szabadságvágyát bizonyította be, s vele annak a történelmi erőnek a létezését, mely ha nem volna: Kelet-Európának semmi reménye nem lehetne ahhoz, hogy a szovjet-kommunizmus igáját valaha is lerázhassa magáról!” Valóban: történelmi erő lakozik a magyar lélekben. És nemcsak egy vagy két kimagasló magyar egyéniségben, mint ez történelmünk folyamán annyiszor, s oly nagy nevekben mutatkozott meg. Hanem mélyen benn, magában a népben, a lélek és szárnyalás televényében, mely fényes és gyászos korszakok halhatatlan halandóinak sorsát fűzi a nemzeti lét végeláthatatlan folyamába. (Folytatás a második oldalon) ÜJ LÉGKÖR EURÓPÁBAN Adenauer kormányzása és az 1920-30-as évek bethleni konszolidációja között mindig is észre kellett venni valami hasonlóságot. Mostanában, hogy mindkettő a múlté már, még szembeszökőbb ez. Persze, Bethlen nem járt olyan széles dimenziók között, s bár Magyarországot csaknem ravatalra hurcolták akkor is, Európa fölött nem volt még annyira mérgezett a levegő, mint negyedszázaddal később. Az adenaueri konszolidáció sok tekintetben káprázatos képet mutatott: a németségnek, Morgenthau sterilizációs és kecskepásztorkodó bosszúvágy álmától, csaknem ellenkezőjére fordult a sorsa. A német konszolidáció ténylegesen azonban csak abban remekelt, hogy egy egész világ ellenhatásával szemben kellett állni a gáton, s a megharmadolt Németország törekvéseit legfeljebb önző politikai dugsegélyek támogatták kívülről. A konszolidáció tehát sikerült, de ezzel meg is áporodott. Ez a megáporodottság elsősorban az európai politikában jelentkezett vészes tünetként. Élesen megmutatkozott, hogy Európából hiányzik egy aktív történelmi erő, mely hatást és ellenhatást kiváltó hullámaival fölfelé ívelést hozhatna létre Európa értékének és rangjának irányában. Már-már el kellett hinni, hogy a pesszimistáknak van igazuk, és Európa mélyen a saját szintje alá bukott. Amerika és Ázsia hatalmi csúcsa között valóban lebukottnak látszott. Most kezd kiderülni, hogy erőtlensége csak a relatív érzékcsalódás tükrének a jelensége. Pedig még nem történt más mint annyi, hogy az ázsiai hatalmi csúcs alatt megrepedt a föld, Amerika pedig kénytelen lett megmutatni nyersebb hatalmi arculatát, mert kimerülőben van a dollárimperializmus ereje. A német erő nélküli Európa a szó szoros értelmében saját maga alá temetkezett. Nagyon különös, hogy elvakultságukban ezt nem a győztes hatalmak vették észre, hanem az éber német szem. Az európai hatalmak, beleértve az eddigi német konszolidációs politikát is, a háború óta kamasz-politikát űztek. Meglehetősen alacsony szintről diktált elvekhez ragaszkodtak makacsul. Képteleneknek mutatkoztak kiemelkedni saját zárt érdekkörük szemléletéből. Még De Gaulle Franciaországa is úgy képzelte, hogy Nyugat- Európa Kelet-Európa nélkül is felerősödhet Európa értékére és rangjára. Huszonkét év óta minden lépés zsákutcába jutott. Kurt Kiesingernek a kancellári székbe kerülésével igen erős forgószél keletkezett, persze elsősorban a belpolitikában. Bizonyos nemzetközi aspirációk és tőkék azt szeretnék, ha a német politika időtlen időkig a belső konszolidációval pepecselne. így lehet legkönnyebben Németországot marokban és sarokban tartani. így lehet minden német teljesítményt megfejni, és politikai erejét elmetszeni. De a konszolidáció ideje lejárt, és Kiesinger nagy meglepetésre azonnal Európa-politikába kezdett. De Gaulle, miután Amerikát nyíltan elejtette, merészen (s bizonyos nagyképűséggel) Ázsiába zarándokolt. Tehát az európai hatalom közvetlen és szomszédos nagyhatalmi letiprójához. Ez kétségtelenül nagystílű lépés, de praktikusan annál inkább kétes értékű. Gáláns tét csak, melyen ugyanannyi eséllyel lehet nyerni, mint veszteni. Kiesiniger csak egy követségi titkárt küldött Bukarestbe, egy európai kishatalomhoz. A román külügyminiszter már alá is írta Bonnban a nyugatnémet-román diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló okmányt. A kancelláriából kiszivárgott hírek szerint soron következik Magyarország, Bulgária és Jugoszlávia, — sőt Csehszlovákia. Már Lengyelországról is szó esik. Elvek felrúgása ez? Legfeljebb kamasz-elveké, melyeknek huszonkét éves érvényesítése egy lépéssel sem vitte előre Európa sorsát. A szovjetcsatlós kishatalmak európai országok. Részei, még pedig szerves részei annak, s legfőbb természetes vágyuk, hogy életük európai élet legyen. Ez a szerves Európához-tartozás sokkal nagyobb érték, mintsem hogy érdekében ne lehetne vállalni a kamaszelvek politikai átformálásának manővereit, akár a legcsavargósabb labirintusokon keresztül. Európa országai együttesen egy nagyhatalom kritériumait jelentik, sőt könnyen a legnagyobb hatalomét. Németország Európa-politikába kezdett, s ez szószerint azt jelenti, hogy két évtizedes stagnálás után megmozdult az Európa-politika, amit az Egyesült Európa-terv “parlamentáris” úton eddig hiába hajszolt. Gazdasági alapjai már le vannak fektetve a Közös Piacban. A soknemzetes Európa-politikának első követelménye, hogy tettek konkretizálják a részek külön érdekeinek lazítását. És Németország a Hallstein-doktrina praktikus félretételével most ezt csinálta meg. Egyszerre magasszíntüvé vált a politika, mert az egésznek — Európának — az érdekeiből indul ki. Most már nem is az a sorsdöntő, hogy az Európán kívüli viszonyok kedvező alakulása mennyire tudja siettetni ezt az Európa-politikát. Még a francia-német összefogás politikai súlya sem annyira kulcskérdés már. A siker azon múlik, hogy a Közös Piac kibővítését meg tudják-e csinálni úgy, hogy az eddigi tagállamok kipróbált alkotmány-rendszere továbbra is megmaradhasson benne. Anglia vizsga előtt áll, s a tétel az, hogy európai ország-e vagy sem. Az ellenség csak rajta keresztül tud beleköpni a közös tálba, s félős, hogy Anglia akkor is rosszul vizsgázik, amikor Európa két nagy ellensége a saját ügyeivel van lekötve. Vajon felmerül-e olyan átmentő és kísérleti megoldás, hogy a Közös Piac eddigi alkotmányának megmentése érdekében, ne új tagállamokkal hígítsák föl a Közös Piac szervezetét, hanem létesítsenek inkább egy második közös piacot, mely a maga egészében indul versenytársként, s szintén egészében csatlakozhat majd az elsőhöz, ha kiállta a próbát, és érdemes társnak bizonyul. Törjenek utat azok is, akik eddig önzésüknek éltek, s ne akarjanak az áldozatosak kitaposott útján kényelmeskedni, sőt egyszerre szótöbbséggel dirigálni, meg — bomlasztani. Mert ha a Közös Piac alkotmányába beengedik a szavazattöbbség alapján való döntést, aminek politikai változatával századokkal ezelőtt Anglia kezdte mérgezni Európa levegőjét, akkor Európa gazdasági ereje előtt is ugyanaz a csőd nyílik meg, mint amibe politikai ereje bukott bele. Pedig a Történelem nem olcsón kínálja az alkalmat a sikeres Európa-politikához most, amikor két ellensége fölé húzódott az atmoszféra nyomása. Kiesinger startja jónak látszik, s a levegő máris egészségesebb Európában. AZ IDEI HÚSVÉTON rendíthetetlen hittel kívánunk Olvasóinknak, Barátainknak és Minden Magyaroknak új reményekkel teli ünnepi érzést, s a hosszú, gyászos magyar nagypéntek után, verőfényes magyar Feltámadást!
