Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-10-01 / 10. szám
MÁSODIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1967 OKTÓBER HÓ MUNKÁBÓL FAKAD A SZABADSÁG! (Folytatás az első oldalról) a maga útját, akár így, akár amúgy állnak keresztben előtte az akadályok. A föld alatt tör tovább, ha kell. Az életünk forrása magyar munkára vár, s ezt a munkát bizony csákánnyal kellene végezni, ha lehet, — de körömmel kell, ha másképp nem megy. A munka csak a dologtalan ábrándozónak jelent megalkuvást. A munka: szent, akár könnyű és tiszta, akár nehéz és szennyes. És ha a kard fényesebb is a láncnál, a munka az, ami fényesebb a kardnál. A politika koronkint más és más formákat eszel ki a hatalom érvényesítésére, vagy egyszerűen csak más formák előtt találja magát. Olykor eldorbézolja a nép munkaeredményét. De a nemzetek nem politikából élnek, hanem a nép munkálkodásából. Ha a magyar politika idegen kezekben van, s a magyar munka bérének a fele rabtartó zsebét dagasztja, még mindig a mienk a másik fele, s ez még mindig bővebb forrása az életnek, mint a szabaddá tett politika, aminek szabaddá tételére erőnk fecsérlődik. Otthon ösztönösen vagy tudatosan ezt végzi népünk. Hogy emberi életét fenntartsa, ezt a nemzetet tartó, magyart emelő munkát. Amikor otthon voltunk, mi is ezt cselekedtük. Ha otthon lennénk, akkor is ezt tennénk. Csak szabadságharcunk zökkentett ki belőle. Most, hogy kialvóban van a fénye, meg kellene találnunk a módját, hogy valahogyan visszazökkenjünk abba. Legalább úgy, ahogyan a Haza határain túlról is részt lehet venni benne. Hiszen bárhol vagyunk, magyarságunkért már csak szájjal harcolunk, de egyéni munkánkkal idegeneknek, sőt ellenségeknek építünk! Pedig ez ugyanezt jelenti, mintha szabadságharcunk ágyúcsöveit visszafelé fordítottuk volna ötvenhatban. Meg kellene találnunk a módját, hogy ne így legyen ! De akár találhatnánk rá gyakorlati módot, akár nem: meg kellene már gondolnunk, hogy nem érdemtelen és nem oktalan dolog-e szavakkal hadonászva vívni tovább a csatánkat? Mikor egy kicsit mindnyájan tudjuk, hogy csak a munka tart életben, az erősít, a munka emel föl oda, ahol igazán és legyőzhetetlenül szabadok lehetünk. Pontosan, előrelátóan át kellene gondolnunk, hogy egyéni munkálkodásunkkal milyen nemzeti munkát láthatnánk el, ha most szabadok volnánk. Ennek kellene élni, amennyire csak lehet, amíg rabok vagyunk. Mert egész népet rabságban tarthat egy erősebb, de az egyén, a nemzet építőmunkása egy kissé legalább mindig szabad. A nemzet rabsága csak a huzalkodónak, a lustának, a szószátyárnak ürügy a semmitevésre. A nemzeti szabadság koncepció, de gyakorlatilag abból áll, amit szabad fiai az ő szabadság-morzsáikból összedolgoznak nemzetük számára. Ez a forrása, ez a valósága a nemzeti szabadság koncepciójának, s ez a forrás a munka. Mindenki pattant és ment valamikor régen, ha a vezér riadót fúvatott. Ma hányán mennének? Vége azoknak az időknek, amikor vonzást és legnagyobb erőt a becsület, a szív, a kötelességtudat, a lelkesedés jelentett, vagy a szablyát suhogtató kar. Ma az agyvelőben az erő és az eredményben, amit közösen művelünk és egyenkint megdolgozunk. Negyvennyolcban még talpra állt a magyar, Petőfi versére, még ötvenhatban is nyíltan felkelt vagy százezer. Ma hiába Molnár Sándor nyilatkozata a Horvátországi Magyar Kultúrközösség megalakulása alkalmából Molnár Sándor, Délmagyarország Felszabadító Tanácsának alelnöke, az 1939-ben megalakult Horvátországi Magyar Közművelődési Közösség volt elnöke, a Horvátországi Magyarok Szövetsége megalakulása alkalmából az alábbi nyilatkozatot tette: “A katolikus Magyarok Vasárnapja 1967 szeptember 3-i számában megjelent híradás a Horvátországi Magyarok Szövetsége megalakulásáról számomra, mint az 1939-ben megalakult Horvátországi Magyar Közművelődési Közösség első elnöke részére, különös örömet jelentett. Elsősorban azért, mert úgy látom, hogy a horvátországi magyarság ma éppúgy megragadta az első adandó alkalmat, mint tettük mi ezt 1939-ben, hogy a zömében szórványban élő horvátországi magyarság megmentésére, nyelvének megtartására s ősi kultúrájának ápolására szervezetbe tömörüljön. Ennek szükségessége ma bizonyára még égetőbb, mint volt annakidején 1939-ben. Annakidején mi is minden energiánkat e magyarmentő kultúrális munka szolgálatába állítottuk. így sikerült elérnünk, hogy 1939-40 tanévben, 1918 óta először, nyolc község, illetve város magyar tagozatú iskolát kapott, köztük Csáktornya is. Hogy ezt elérhettük, köszönettel tartozunk Dr. Vlatko Macseknek, a Horvát Parasztpárt akkori elnökének. Szervezetünk megalakulása után ugyanis Macsek dr. utasította Subasics horvát bánt, hogy kezelje megértéssel a magyar iskola-kérdést. Amikor Subasics horvát bán e tárgyban fogadott engem, erre ígéretet is tett, mert mint mondotta, szívesebben engedélyez számunkra nyolc iskolát, mint a németek számára négyet. Munkánkban annakidején nagy segítségünkre volt a zágrábi magyar diákság, vagy az egyetemről éppen kikerült fiatalság. így különös köszönettel tartozunk a később vértanúhalált halt Dr. Dudás Tibor orvosnak, Dr. Lengyel Ferencnek, Dr. Vilma Mátyásnak, nemkevésbbé Dr. Nagy Ivánnak, aki később, a Délvidék visszacsatolása után Újvidék képviselője lett a magyar országgyűlésen. Igaz, mi nagyobbrészt a Horvát Parasztpárt tagjai is voltunk, így a horvát népet támogattuk Belgrád elleni küzdelmében.” Horvátország területén a magyarság zöme szórványokban él. Kivéve Eszék és környékét, ahol az ősi magyar települések magyarságának sikerült fenntartania magát. Hogy a Horvátországi Magyarok Szövetsége éppen Eszéken alakult meg, tehát nem véletlen. Annakidején nekünk is itt volt a legerősebb vidéki csoportunk. De sok magyar élt még a Száva déli partján is, az akkori Észak-Boszniában, ahová zömük még a század elején a Bácskából és Bánátból települt, át. Falukutató fiataljaink sok-sok magyar családot találtak ott is és szerte Horvátországban. Valamennyiüket nyilvántartásba vettük s mozgó kölcsönkönyvtárak, valamint vándortanítók beszervezésével siettünk segítségükre magyarságuk megtartásában. A magyar nyelv, a magyar kultúra szolgálata létkérdése a horvátországi magyarságnak. Éppen ezért együttérzek horvátországi magyar testvéreimmel és jó munkát kívánok nekik. 1967. szeptember 15. MOLNÁR SÁNDOR a Horvátországi Magyar Közművelődési Közösség volt elnöke Délmagyarország Felszabadító Tanácsa alelnöke. Délmagyarország Felszabadító Tanácsának nyilatkozata a Horvátországi Magyarok Szövetsége megalakulása alkalmából A zágrábi Magyar Képes Újság 1967 július 1-i száma nyomán a Katolikus Magyarok Vasárnapja 1967 szeptember 3-i számában részletesen beszámolt a Horvátországi Magyarok Szövetsége megalakulásáról. Délmagyarország Felszabadító Tanácsa ezzel kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot tette: “Délmagyarország Felszabadító Tanácsának elnöksége magyar testvéri szeretettel üdvözli a horvátországi magyarság azon elhatározását, hogy kultúrális érdekeinek védelmére, magyar anyanyelvének és magyar kultúrájának ápolására megalakítja a Horvátországi Magyarok Szövetségét. Ezzel a döntésével a horvátországi magyarság bizonyságot tett népi öntudatáról és szilárd elhatározásáról, hogy az utolsó két évtized oly sok megpróbáltatása ellenére is magyarságát, magyar nyelvét és magyar kultúráját meg kívánja tartani. Miként 1939-ben, a horvátországi magyarság most is megelőzte e lépésével Bács-Temes-vidék jóval nagyobb számú, zömében egy tömbben élő magyarságát. Ennek okát akkor is s bizonyára most is elsősorban abban kell keresnünk, hogy a horvát nép, maga is Belgrád jármában, több megértést tanúsít a vele nyolc évszázadon át sorsközösségben élő magyarság iránt, mint Jugoszlávia valamennyi népét és nemzetét elnyomó és kizsákmányoló szerbség, mely a délvidéki magyarság megtizedelésével és a délvidéki németség felszámolásával és mintegy félmilliónyi balkáni szláv elem betelepítésével az úgynevezett vajdasági autonóm tartományban, a délvidéki magyarság ősi földjén is megszerezte az abszolút többséget. Éppen ezért a Horvátországi Magyarok Szövetsége megalakulásának jelentősége túlnő Horvátország keretein, a magyar-horvát sorsközösség egy újabb bizonysága, a magyar-horvát összefogásra épülő jövendő bíztató záloga. Délmagyarország Felszabadító Tanácsa testvéri szeretettel üdvözli a horvátországi magyarság ez új szervezetét s munkásságához sok sikert, Isten áldását kéri. Cleveland, 1967. szeptember 25.” szavalnánk, s ez az idők jele! Akkor még megrettent tőle az ellen is, ma kinevet és tovább tipor. Ez is az idők jele, amit észre kellene vennünk! De egy-két nemzedéknek, rabsorsban is híven végzett nemzetépítő munkája, még megdolgozhat a magyarnak is újabb, szabad ezredévet! MOLNÁR SÁNDOR NAGYIVÁNYI ÖDÖN SZÓRÁD FERENC alelnökök LOVÁSZY RÖZSA kultúrális titkár Dr. LELBACH ANTAL elnök TITELI JÓZSEF főtitkár HOMONNAY ELEMÉR közp. munkatörzs vezetője Dr. SZENTENDREY GYULA (— sk —) pénztáros
