Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-02-01 / 2. szám
1966 FEBRUÁR HÓ SZITTYAKÜRT ÖTÖDIK OLDAL Nem áruljuk ki örökségünket Nem adtuk el atyáink örökét! Ez a tény ugyan mindenkor a magyar gondolatvilág fókuszába illő, de különösen odaillő most, amikor február tizediké, ez a szuper-trianonos Párizs, évfordulójával jelentkezik a magyar emlékezésben. Mi magyarok — nem adtuk el atyáink örökét, melyre egy évezred viharzó történelmével, magyar vérrel-verejtékkel együtt örök igények és örök jogok rakódtak. Ha majd a mi korunk felett is ítél a Történelem, ehhez a történelmi igényhez, ehhez az örök jusshoz való rendíthetetlen ragaszkodás szabja meg elsősorban a mutató állását a Magyar Becsület mérlegén. Harcban legyőzetni más, mint országot veszejteni. Csonkán-kiraboltan őrizni a történelmi Magyarország eszméjét és eszményképét, szintén más, mint lemondani és politikai aprópénzért árulgatni azt, ami nem egy-két vesztes nemzedéké, mégkevésbbé egypár élrejutott politikusé, és semmiesetre sem bér-politrukoké, — hanem azoké a magyar nemzedékeké, melyek a múlt és a jövő népi és nemzeti életfolytonosságában egyaránt örök történelmi tulajdonosok. Egypár idiótává torzult roncs-magyaron és gyászmagyaron kívül negyvennyolc év alatt nem is akadt közöttünk senki, aki lemondott volna az ősi örökségről, vagy árulgatta volna azt kicsinyben-nagyban. Magyarország és Csonkamagyarország kérdésében egy volt a nemzet gazdagtól koldusig, zsellértől hercegig, — s a revízió szellemében küzdő országvezetésnek nem volt ellenzéke. A lemondás és az aprópénzért való árulgatás szellemében acsargó mai országvezetésnek azonban — otthon és idegenben — annál inkább ellenzéke az, aki magyar. Az utóbbi években egymásután jelennek meg otthon a trianoni korszak politikai történelmét ismertető könyvek. Közöttük jóegypár kötet kiemdkea5."Etsö-~ osztályú tipográfia, hiteles dokumentáció, részletes adatszolgáltatás és pontos szerkesztés jellemzi ezeket. Forrásanyaguk nemcsak hazai, hanem nemzetközi hivatalos és titkos irattárakból került ki. Az idősebb nemzedék, mely annakidején fokozott érdeklődéssel figyelte a közeseményeket meg azoknak eredőit és indítékait, szinte megfiatalodik amikor olvassa. Háromnégy-öt évtizeddel ezelőtti világ kél életre az emlékezésben. Az az érzése támad, hogy semmi sem történt titokban, hiszen még a legtitkosabb irattárak adatai is közeli ismerősként hatnak. A titkos diplomácia sakkhúzásairól tehát vagy minden zár ellenére is értesülni lehetett, vagy pedig a titkok letéteményeseinek magatartásából rövidesen kiderültek azok. Ez a generáció tehát élő hitet tehet ennek a történelempolitikai anyagnak tárgyi igaza mellett. A tárgyi igaza mellett! De ez a még élő generáció, a közvetlen átélés bizonyságával fordul szembe azzal a tendenciával, mely a hófehér papírlapokon és fekete betűkön a tárgyi igazság tömkelegére rá van kenve. Két szellemiség ütközik egymással ezekben a müvekben. Az egyik kutat, munkálkodik és produkál, — ez az alkotó magyar szellem. A másik — sugalmaz. De nem a nemzet lelkét sugalmazza. Még csak nem is ennek a két vesztes nemzedéknek szorongó, meggyötört és összezavart lelkiségét. Idegenek ajnároznak benne idegeneknek, — politikai aprópénzért. Trianonra is ráütötték annakidején az okirat nemzetközi pecsétjét. De a nemzetnek és az akkori uralkodó osztálynak lelke egyaránt kitört alóla. Jól szolgálta-e ez a kitörés a revízió célját vagy nem, — az nem ide tartozik. De a revízió célját szolgálta és rendületlenül szolgálta! Párizs megduplázta a trianoni okmány pecsétjét. Azonban az újonnan uralkodó és a magyarságtól annyira távolálló osztály ezt arra használja föl, hogy jófiú lehessen az internacionális gengszterek szemében. Tekintet nélkül a nemzet meggyőződésére és a csonka-ország helyett Magyarországba vetett hitére. Az idegen sugalmazás lefojtja ezt a hitet és letiltja annak megvallását. Egyben száraz tények fölhalmozása mögött egy idegeneket szolgáló klikk véleményével hamisítja meg a magyar becsületet, mely pedig a történelmi ítélet mérlegén elsősorban szabja meg a mutató állását. Ez a jófiúskodó és sugalmazó szellem a komoly történelempolitikai munkák kritikai szemszögét arra állíttatja be, hogy a magyar országvezetést és a magyar sorsot a revízió hajszolása sodorta a háborúba és az elbukásba. Mintha ezer más tényező és százágú összefüggés nem is lett volna. S mintha nem a revízió lett volna az egyetlen politikai programpont, melyben kivétel nélkül az egész nép egyetértett. Mégis a történelempolitikai irodalom java közé kell sorolnunk ezeket a müveket, mert felbecsülhetetlen értékű magyar munka fekszik bennük. Nem a mindig ideiglenes jelen, hanem a múltra mindig szomjas jövő számára. Nem kivetnivalók hát, hanem kiegészítésre várnak. A rabsors fél-munkái, melyeket szabad sorsban majd be kell fejezni. A sugalmazott kritikai szemszög könnyen leválasztható a szövegezésről, mert az a tényékhez fűzött ferde-logika csupán. A nagy problémákat túlságosan egyszerű úgy oldani meg mint a mesemondók, akik röpke élet jelenetekre aggatják rá a tanulságot. A kivonatolva is sok-sok kötetre terjedő, igen értékes dokumentációs anyagot azonban még disztingvált kommentárral is kár volt felhígítani. Azzal az amúgy is lecsurgó lével, mely a Rákosi-korszak judeo-kommunista verklizését annyira jellemezte, s mely az “ellenállók” fércmunkáiban ma is éppoly undorító. Tulajdonképpen ez a hígítás teszi ezeket a komoly műveket félmunkákká, mert történelmi tények tudományos elvi kiértékelésre érdemesek, azokat nem válaszolják meg mese-tanulságok. Ahol az ilyen sugalmazás elítéli a revíziós külpolitikát, ott a mélyen szemlélődőben nem ítélet fejlődik ki a sugalmazott irányban, hanem ür marad nyitva. Mert ez a sugalmazó szándék nem volt képes arra, hogy akár egyetlen ellenbizonyítékot is fölépítsen. Nem lehetett képes, mert Szovjetoroszországra kell a fényszórót vetítenie, — Szovjetoroszországot pedig a két világháború között fényszóróval sem lehetett külpolitikai értéknek találni. Még csak süldő támasztéknak sem. Az angol-amerikai orientáció értékét pedig ez a sugalmazás maga is lerontani igyekszik, az angolszász világ kapitalista, tehát lényegében szovjetellenes beállítottsága miatt. Azon a szemetszúró tényen pedig, hogy a Szovjetet ez a zsidó érdekek vakvágányára vezetett nyugat tette győztessé majd nagyhatalommá, — a sugalmazás kivétel nélkül és nagyon következetesen átsiklik. Ám éppen ezen a ponton tűnik ki a sugalmazott kritikai szemszög bornírt következetlensége! A Bethlen-korszak külügyi vonalvezetésének kritikájánál a tárgyilagosságra való törekvés még inkább úgy hat, mintha hűvös helyeslés volna. A helyeslés hűvösen is az angolszászok felé való tapogatózásnak szól, szemben a németek felé való tapogatózással. 1939-1941 között azonban a Teleki-kormány már a háborúban égő bogrács mellől próbálkozott az angolvonallal, s a magyar gulyás akkor már a német bográcsban főtt. Telekinek ezt a merész tettét egy kicsit elismeri a sugalmazó szellem, de ugyanakkor színesen szemlélteti, hogy annak esetleges sikerével mennyire csak játékszer lettünk volna a kapitalista angolszász imperializmus kezében. Feleletet tehát egyáltalán nem képes adni az eredményesebbnek tűnő magyar külpolitika dilemmájára. Még utólag sem, húsz évvel a forró küzdelem eszközeinek kihűlése után! A “mi lett volna jobb” kérdésére utólag könnyű valamilyen választ adni. De ezekből a munkákból hiányzik még ez a könnyelmű válasz is. A sugalmazok tudatában vannak annak, hogy a magyar olvasóközönség gondolatvilága otthon sincs még átgyúrva az ő szájukíze szerint. Ismétlődően, de fojtott hangon emlegetik csak Szovjetoroszország nevét külpolitikai vonatkozásban is. Anélkül, hogy ilyen irányban egyetlen szálnak az értékét is bizonyítani tudnák. Pedig a jelen már kinálgat ilyen bizonyítékot nem is egyet, hiszen azóta — hihetetlenül ugyan, de ez a Nyugat ténylegesen eladta fél-Európát a keleti judeo-kommunizmusnak, és ez ott alaposan be is rendezkedett. A sugalmazott máznak ez a következetlensége élesen kettéválasztja a komoly magyar történelempolitikai irodalom térfogatát: értékes tárgyi tartalomra és ponyva-konzekvenciákra. Pedig a történelem tükrében nem az eseményeknek és a dokumentációknak van nagyobb értékük, hanem a tanulságoknak. Az előbbiekből remekelnek otthon, s ezt a munkát magyarok végzik, — az utóbbiakból elbuktak, mert a kinyomtatott ferde-tanulságokat idegen és lelketlen lélek sugalmazza és keni rá következetlenséget rikító mázként a magyar szellemi munkára. A sugalmazott kommentár-kenőcsöt nem is nagyon kell vakargatni, — lehull magától a mélyebb történelemszemlélet előtt. A “Szittyakürt” hangja felfrissült, de egyenes folytatása annak a politikai ellenzéknek, mely annakidején “szélsőjobb” oldalról minden más belpolitikai erőgyülemlésnél hatásosabban rendítette meg: az ébredésből feudális - liberális - arisztokrata álmodozásba ferdült kormányzatot. Ez a “szélsőjobb” nagyon jól tudja, hogy kormányaink revíziós politikájának mi volt a hibája. Egyszerűen kifejezve annyi, hogy politikai hazárdjáték lett a revízióból a kezükben. Kormányzataink kormányokkal paktáltak vagy ellenkeztek, népekre és embertömegekre hatni képes bánásmód helyett. Anélkül, hogy fölismerték volna, megértették volna és követték volna az új honfoglalás szükségességének parancsszavát. Ezt a szélsőjobboldalt az országépítés és országvezetés valamennyi kérdése szembeállította a trianoni korszak kormányaival, mert az egyetemes nemzet valamennyi társadalmi rétegének összehangolt vágya és akarása volt a belpolitikai programja. Ez a szélsőjobb mégsem ellenkezett a magyar kormányzatok külpolitikájával, éppen mert a revízió, a nemzet egyetemes vágya, benne volt valamennyinek a külügyi törekvésében. Külpolitikánknak német-olasz irányzatát azonban nem annak nemzetközi súlya és esélye miatt ismerte el, hanem azért, mert Olaszország és Németország szocialista rendszerén keresztül fejlődtek ki azok a nemzeti erők, melyeknek magyar hasonmása megindíthatta volna a belső és külső új honfoglalást. És ez a folytatólagos “szélsőjobb” ma is ugyanazzal a szemmel tekint a nagyvilág minden nemzetére! Ugyanazzal a magasabb magyar életszemlélettel keresi azokat a népeket, melyek az egész világ romhalmazán törhetetlen nemzeti keretekben, szocialista társadalmi rend felépítésével törekszenek megvalósítani a saját új honfoglalásukat. A “Szittyakürt” magyar tábora még politikai taktikából, még látszatra sem keveredik a magyar örökség kiárúsítói közé. Mert az ezeréves nagy magyar örökségen kívül örököse azoknak az elveknek és megoldásoknak is, melyek el tudják indítani és be tudják fejezni az új magyar honfoglalást. És mindkét örökségben osztozik a Hazában élő nemzettel, mely rabsorsában is ugyanolyan magyar maradt, mint volt! ★ ÉVI EGYMILLIÄRD KÖBMÉTER FÖLDGÁZT nyújt már Hajdúszoboszlón az ország legnagyobb földgázüzeme. Mellékterméke: folyékony energiaszolgáltatása is eléri már a 120 ezer tonnát.
