Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-09-01 / 9. szám
HATODIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1966 SZEPTEMBER HÓ LETÖRPÜLT ÓRIÁSOK Világvárosok terein mintha összezsugorodott templomokat lehetne látni. Pedig nem is a templomok zsugorodtak össze, hanem a felhőkarcolók nőttek magasan föléjük. Valamikor ezek a templomok, égremutató tornyaikkal úgy álltak a kis patricius házak között, mint bölcs számadók a nyájaik közepén, mint jóságos tanítók tanulóik körében, mint nagyfényü fároszok a zátonyok előtt. Lehet, hogy a megnőtt élet megnőtt feladatait már nem tudják teljesíteni, s azért most az öregek fáradt, rezignált megadásával várják sorsuk múzeális beteljesülését . . . De — sajnos — nemcsak a szimbólumok, a templomok, hanem az eszmények is letörpültek. A krisztusi szenvedések kálváriáját túlnőtték az emberi szenvedések kálváriái. A Mester kínjait már a szent és hitvalló vértanúk, a középkori kínzókamrák áldozatai is túlszenvedték. A mai ávós és más raffinált, minden képzeletet felülmúló kultúrkínzások mellett pedig kegyes halállá törpült a keresztrefeszítés. A mennyország elvont és halvány Ígéreteinek hitele az örök vadászmezők hitele alá szállt. Az erények érdeméből szellemi fogyatékosság lett, a diadalmas Cidből szánalmas Don Quiote . . . . . . Mert letörpült az emberóriás, a teremtés koronája is. Egyéniségből tehetetlen közösségi taggá lett, aki már nem magasztos célok, hanem politikai vagy gazdasági tervek, vonalak, jelszavak szerint él. Gondolkozni nem akar, szeretni nem tud, nem tisztel senkit és semmit, Istenben nem hisz, hát kizárja iskoláiból a hit és erkölcstant, tánckurzusaiból az illemtant. (Nehéz is lenne twistet és illemet együtt tanítani.) Ledobálja magáról a lelkiismeret és felelősség nyűgét, hogy szuperkvalitássá kiálthassa ki a selejtet, vagy hogy a bőségből Ínséget csinálhasson, mert az hasznosabb. Sportkiválóit, emberi méltóságukkal együtt, a legmagasabb piaci áron adja és veszi. Divathajszolásában hóbortos és ízléstelen. Művészetében csak torzót csinál. (Már nem alkot, csak csinál.) Tudományban a képtelenség határain jár ugyan, de ha azt hiszi hogy legelői és legelső, akkor vagy nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy eszményektől lelkesített elődei már régen előtte ott jártak a képtelenség határain . .. . Azt azonban jól sejti, hogy valamilyen nemes patinára lenne szüksége ahhoz, hogy becsülésre méltó helyet biztosíthasson magának társai közösségében. És mert hősi jövendőt csak áldozatos és állhatatos célratöréssel és csak hosszú idő alatt lehet elérni, azért inkább a rövidebb útat választja és ősöket keres. A fiatal nemzetek is testhezálló, öregbítő múltat rendelnek maguknak a történelmi konjunktúrák élelmes szabóinál, akik viszont a világ legragyogóbb, legdicsőségesebb múltja: a magyar történelem klasszikus mintái szerint szabogatják a sohasem volt új történelmeket. Pedig csak a való hősi múlt és legendás hagyományai halhatatlanok. Csak azok növik túl, lenyomva is, a törpék égbenyújtózkodását . . . (_ B. L. -) VALAMI BŰZLIK? Valószínű, hogy a “Hitleri üldözés” a lengyelországi zsidóság vaskos tömbjét ritkította meg leginkább. Ennek ellenére — persze ellenőrizhetetlen állítás szerint — a háború után épült népidemokratikus Lengyelország állami, társadalmi és gazdasági életét kaparintotta leginkább kézbe a visszatért zsidóság. (Talán csak számszerűen, mert arányszerüen bizonynyal Magyarországé az elsőség, mármint a magyarországi zsidóságé!) Németországi lapok most leleplezik, hogy a múlt évben feltűnően sok úgynevezett lengyelzsidó párolgóit el lengyel földről. Csendben, szinte titokban. Sőt sok esetben annyira titokban, hogy az szabályszerű disszidálás volt. Egész sereg exponált zsidó felszólítás ellenére sem tért vissza, köztük katonai attasék, tábornokok, — de a lengyelországi kommunista párt főideológusa is, valamint a hadügyminisztérium kémelhárító osztályának főnöke. Még érdekesebb, hogy az exponált disszidensek közül alig páran kértek az USA-tól menedékjogot. Legtöbben “megtértek” — és egyenesen Izraelbe mentek. Remélhetőleg magyarországi hitsorsosaik és fajtesvtéreik hamarosan követik a példájukat! Még nagyobb számban. Lehetőleg az utolsó szálig. Autós tüntetés Clevelandban Az Amerikai Magyar Lövész Egyesület a Magyar Szabadságharc tizedik évfordulójára Amerika területét behálózó autós tüntetést hajt végre. A tüntető gépkocsik Clevelandban október 1-én, délután 5 órakor érkeznek az Edgewater Park nyugati bejáratához (Clifton Boulevard). A clevelandi 1956-os Emlékbizottság csatlakozik az Edgewater Parknál a tüntető gépkocsikhoz és a város területén történő tüntetés után este 8 órakor az Első Magyar Református Egyháznál (East Boulevard és Buckeye Road), Nt. dr. Szabó István tart rendkívüli ülést. Az Emlékbizottság kéri úgy a tüntető autós felvonulásra, mint a rendkívüli ülésre a magyarság minél nagyobb számú megjelenését. Kommunista zöldség-ellátás A nyári napfénytől olyan szépen, olyan természetesen pirosló gyümölcs piacosításával nagy baj van a vörös paradicsomban. A főzelék-félékkel is. Nehezen teremnek meg, a javát az “állam” sürgősen elhappolja exportra, és a maradék nem tud, vagy nem akar elvánszorogni a városok fogyasztásra éhes népéhez. Abban a szerencsétlen “felszabadított” országban van ez így, mely szerencsés évezredén át a mérsékelt égöv legdúsabb napsugárzását élvezte, és a világ legízletesebb gyümölcs-, meg zöldségféléivel a legbőségesebb gazdálkodást fejlesztette ki. A vörös termelőszövetkezeti rendszer keserű pontot tett az ezeréves magyar áldás végére. A rezsim már szeretné ezt a pontot feltörni, vagy odébb tologatni, de a kommunizmus mindent agyonszabályozó rendeletéinek egész garmadája állja útját. Államigazgató vörös nagybölcseink szabályszerűen belegabalyodtak saját rendelkezéseiknek sűrűn szőtt hálójába. Legelsőbben is — nagybölcsen — úgy rendelkeztek, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetek még belterjes termelésüket sem értékesíthetik közvetlenül. Az utolsó szilvaszemet és sárgarépát is az állammolochnak erre a célra alakított szerve vehette csak át, és tekergő szabályok láncolatán át az szállította piacra. Persze leginkább fonnyadt és rothadt állapotban. (Nem is szólva a kényszer-termelés, a kényszerbeszolgáltatás és a kényszer-ár áldásairól.) Egyes termelőszövetkezetek, ahol régi gazdák állnak az élen, régóta sürgették, hogy frissen fogyasztandó és gyorsan romló termésüket közvetlenül adhassák el, illetve azoknak piaci értékesítésére saját boltokat és vásárcsarnoki fülkéket nyithassanak. De hát az ilyen kívánság fölött, mint avult-reakciós vágy fölött túlnézett a rezsim. A termelés és értékesítés — még a petrezselyem esetében is — szigorúan két külön kategóriába tartozik. A termelést a gazdának, az értékesítést pedig a kereskedőnek kell (?) végeznie .. . így rendelkezik a kommunista talmud. A múlt évben már túlerősen morajló gazdasági válság és a farizeusok hosszadalmas tanácskozása után beiktattak egypár korszerűsítő és liberalizáló szabályt is. Jónéhány (de nem ám valamennyi!) tsznek megengedték, hogy Pesten zöldség-boltokat nyithassanak, ha külön erre a célra szövetkeznek egymással. (Szövetkezetek ószövetségi szövetkezése!) Ennek a nyomában a Népszabadság már emígyen lelkendezik: “az idén lényegesen javult Budapest zöldség- és gyümölcs-ellátása. Jelentékenyen nőtt a felhozatal, egyenletesebb az ellátás, frissebb és jobbminőségű a boltokba, piacokra került árú.” (Nem vallja be, hogy hány tized-százalékkal . . .) A január óta hangoztatott símulékonyabb gazdasági versenyre is utalni kell persze. Mintha azt nem a természet szülte volna időtlen idők előtt, hanem a vörös próféták agyvelejében született volna — a múlt télen. Emígyen utalnak rá nagy cirkalmasan: “Az állami és szövetkezeti kereskedelem, a termelőszövetkezeti értékesítési tevékenység bővítésével, a legutóbbi hónapokban tekintélyes versenytársra talált.” — Az állami áremelés ódiuma alól pedig így igyekeznek kibújni: “. . . . ezzel bővült a választék, és növekedett a tsz-ek szerepe a fogyasztói árak kialakításában.” A termelőszövetkezeti “zöldség-boltok” azonban nem tudnak csak úgy egyszerű természetességgel megnyílni és működni. Szegény gazdáknak az ilyesmit is végig kell gyömöszölniük különböző rendeletek szűk és ágas-bogas csövein. A 7/1966 F.M. sz. rendelet pl. így szól: “az áruda szükséglete és az árusító tsz-ek árúmennyisége szerint korlátlan számban társulhatnak a közös gazdaságok” — t.i. értékesítésre. Ha nem társulnak: nem is értékesíthetnek ... A világért se legyen egy áruda se, ahol a szövetkezés hiánya a vita és marakodás hiányát is jelentené. Néhány jellemző mondat arról, hogy ez a “korszerűsítés” milyen “simán pereg” a talmudi szabályok tömkelegében: “Sok tiltó táblát kell még feloldani ahhoz, hogy valóban zöld utat kapjon a termelőszövetkezeti kereskedelem.” “Jóval nagyobb erőfeszítéseket kell tenni, hogy a tsz-ek megoldhassák szállítási gondjaikat.” “Elengedhetetlenül szükséges, hogy a tsz-ek teherautókat is vásárolhassanak.” “Az illetékes tárcák még nem tettek egy lépést sem annak érdekében, hogy a közös gazdaságok is megkapják azt a fuvar-kedvezményt, amit a kormány éppen a gyümölcs- és zöldségszállításhoz nyújt.” “Budapesten nagy ellátatlan körzetek vannak, ahol nem nyíltak zöldségboltok.” “Helyes lenne (!) az is, ha egy-egy tsz is nyithatna üzletet magának.” “A tsz árudáknak nincs tárolóhelyük.” (!) “A piacgazdaságok régóta tettek ígéretet raktártér átadására, de ez csak ígéret maradt.”(!) “A tsz-ek hajlandók volnának külön raktárakat építeni maguknak, de ehhez meg kellene (!) teremteni a feltételeket.” “Az is akadályozza a nem-idénycikk tárolását, hogy a tárolt árú értékét évi zárszámadáskor a tsztagok jövedelme szempontjából nem vehetik figyelembe.” (!) “A Nemzeti Bank legalább (!) nyilatkozhatna, hogy akar-e segíteni a tartósan tárolt árúkra adandó kölcsönnel.” “Az értékesítsére való társulást nehezíti, hogy az érvényben lévő rendeletek szerint (!) a tsz-boltoknak máshonnan vásárolt árúi után 10 százalékos forgalmi adót kell fizetniük.” Stb., stb. . . . S ezt a megoldatlan problémákkal teli budapesti helyzetet ajánlják példaként a többi nagyvárosnak, hogy azok is szervezzék meg a közvetlen tsz-kereskedelmet! . . . De hát hogyan jut egyáltalán emberi mozdulat termelésre és értékesítésre ott, ahol ilyen sürü az íróasztal-szabályok és rendeletek hálója? A szabad szocialista gazdálkodás egy tollvonással vetne véget ennek a fullasztó és mindent megbénító állapotnak! ★ ★ AZ EGYIK IGEN TEKINTÉLYES nyugat német lapban jelent meg az a vélemény, hogy Románia nem saját erőfeszítéséből vált népből nemzetté. Románia, mint államképlet, Franciaország és Anglia segítsége nélkül sohasem jöhetett volna létre. A román nemzeti politika ennélfogva soha nem is fog tudni megszabadulni attól a félelem-érzettől, hogy állami területének nagyrésze mindenkor vitás. Ez a “botcsinálta” román nemzeti politika konkréten is ellentmondó kérdések előtt áll. Besszarábiát ugyanis visszaköveteli a Szovjettől, viszont Erdélyt meg akarja tartani magának. Pedig ha az előbbi dukál Romániának, akkor az utóbbi Magyarországnak jár.
