Szittyakürt, 1965 (4. évfolyam, 4. szám)
1965-04-01 / 4. szám
EBREDJ MAGYAR! «ITTVAKÖftT VOL. IV. ÉVFOLYAM - NO. 4. SZÁM A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1965 ÁPRILIS HÓ A MAGYAR VÉR PARANCSA Irta: MAJOR TIBOR Hozsanna! Emberke nagyon lázas! Beteg Igaz, nem vetett neki valami puha ágyat a Gazdája De ő maga olyan szépen megigazgatta már! Napon dagasztotta a pelyhes párnát, friss-mosottan, illatos-vasaltan hófehérbe húzta, — meleg takarót is talált hozzá és sodronyos matracot rakott már a lepedő alá De sokszor nyújtózott jó nagyot rajta édes alvás után, s most hogy hánykolódik benne! Forog jobbra-balra, veti magát, juj! szinte vonaglik Emberke nagyon beteg! Haliga! — beszél lázálmában Mit mond? . nehezen érteni csonka szavak tört mondatok . ködös képzelgések Keres tán valakit? nem! küszködik s most — mintha félne mitől? kísérteiét lát? — ó, azon már száz éve túljutott de most feszíti valami mintha kötélen himbálózna a magasban, s látná a mélység rémét nem lába égnek áll, kitekereg önmagából nézd, hogy’ vérzik a homloka-halántéka Karambol? persze! jaj — ez a rohanás! sebesség-verseny cél? — nem! Pénz, egyszerre, hamar milliók profit itt lenn sírnak éhes koldusok, ott bombák dörrennek lázadás leszakadt karok emberevők . vérfürdő tánc, kéj, lokál szerencse fel! bünbarlang mámor heje-huja! üzlet, üzlet nyereség! haj! Éljen a rakéta! — bumm száguldás föl előre! előre! messze percek nyelnek százkilométereket tovább! . még meszszebb ó, hogy ragyognak csillag-szemek hajrá! hová? . be az — űrbe . a semmibe! — Emberke mit teszel? Mit teszel? Nézd! — még csak kétezer éve ott a kafarnaumi úton járt Valaki gyalog szelíden s egy kemény százados — délceg római katona — meggyógyult! . Pedig csak síma ruhája poros szegélyét akarta érinteni, — s vitte magával, és vitt ezreket, milliókat kétezer éven át szegényeket-gazdagokat csak halkan hívott . várt .. vonzott .. szeretett, — magasba-ölelt ő is szárnyalt, s szárnyakat nyújtott botorkáló emberkéknek . repült velük .. túl csillagokon, túl hideg-sötét űrön Mennyeknek Országába! véres-könnyes nagypéntek útján, s diadalmas Húsvéton át .. meggyógyított! Megváltott! Ébredsz már emberke? Alászáll a lázad? .. Hozsanna! Országvédő Hősök kiontott vérének párája száll a magyar égbolt alatt, és különösen az országveszejtés gyászos reggelének minden évfordulóján mint harmat csillog, hogy figyelmeztessen: ezen a földön csak hősként lehet élni! 1945. április 4-én Söpronbánfalva felett is megszűntek dörögni az ágyúk. Az országvédő hősi halottak vérét beitta a magyar föld . . . Vér ömlött hajdan, a honfoglalás napjaiban a munkácsi dombokon is. Az első magyar vér az ősök visszafoglalt földjén. De azóta patakokban kellett ömlenie, hogy nemzeti életté lehessen az ő csobogása. Vihar ringatta sokszor a bölcsőket is ezen a földön. Itt, Kelet-Nyugat kapuján, ahol Hazát rendelt számunkra a Gondviselés, a késői unokák sem feledkeztek meg arról, hogy csak hősök számára van hely. Ma — rab ország-őrzők vigyázzák a vérrel szentelt rögöket, ők is hősiesen. Letiporva is . . . Mit rejt még magában ez az ömlésre váró hősi vér? 1956-ban ugyancsak megremegtette a fegyveres eltiprókat. Sokszoros túlerejükkel szemben is. Inukba szalasztotta a bátorságot azokban is, akik hencegve ülnek az orosz szuronyok tetejére párnázott uralom bársonyszékeiben, s kéjelegve állnak bosszút koholt sérelmekért, szipolyoznak pénzért és a másokon való uralkodás mániájáért. Hogy’ bújtak, szöktek, — hogy’ rimánkodtak életükért, amikor a magyar erekből elszánt hősiességgel kibuggyant újra a vér! Akkor ismerte meg az új nagyvüág is a magyar bátorságot. Megbizonyult róla elszigetelt századok után, hogy hős nép él a Kárpátmedencében! 1944-ben megtorpantotta a világ-proletár öntudattal és nyugati fegyverekkel elbőszített szovjet ármádiát! Milyen könnyedén lendült át ez — árulás útján — a délkeleti Kárpát-bérceken! S mily kemény csatát kellett vívnia a hortobágyi pusztaságon, a debreceni alföld katlanában, amikor magyar hősökkel találta magát szemben! Micsoda páncélvár lett a magyar vértől az északkeleti Kárpátok fala! Hogyan vívtak itt is — amott is törpe csapatok tankos Góliáttal, mert magyar vér folyt bennük! S mert önteni kell azt nemzetért, családért, Hazáért — hajlékért, az ezeréves rögökért és örök eszmékért! Magyarok Országáért — magyarok drága kis világáért! így hozza azt a Sors . . . Budapest védelmét is aranybetükkel írta bele a hadtörténelembe ez a vér! Hős magyarok védték ismét a nyugati részeket, a keletről rohanók dúlása ellen! Micsoda gátat állított ez a gyilkos áradat elé! Hányán menthették életüket, — amíg magyar vér öntözte a főváros aszfaltját, pincék rejtekét, a Duna habjait, meg a budai dombokat! Mi meglepetést, mi titkot, mi nagy tetteket rejteget még magában továbbra is ez az ömlésre várakozó magyar vér?! Hiszen még fiainak mai rabélete is hősi teljesítmény! Mit teremtenek elő bányáikból, s mit termelnek mintagazdaságaikon! Mint alkotnak gyáraikban, s micsoda gigászi méretű a szellemi termelésük! Hogyan ömlik betűkbe, magyar könyvek garmadájába a tudás! Mely modern tanknál és bombánál is erősebb fegyver a kezükben, — minden buta ideológia, a terror elmélete s a világzsarnokság nyűge ellen! • ... És 1945. április 4-én ennek a vérnek nagyrésze elszakadt! . . . Kiszorult a Haza öléből, mert azt hitte, hogy a határokon túl gyülekezhet nagy ellen-rohamra. Nem hitte, hogy megtébolyodott a világ, és ördögi erők zúznak össze minden történelmi értéket. Nem hihette, hogy a visszarohanásból nem lesz semmi . . . csak látnia kellett nyomban, hogy Magyarok Hazájában idegenek irtják a magyart. Vérét veszik — hős vértől pirosló csatatér helyett mártírokat gyászoló szörnyűséges vérpadon . . . Idegenbe szakadt és idegenben maradt a magyar vérnek több mint tizede. Azt hitte: megszabadult. Átvergődött nyomoron, éhségen és hajléktalanságon. Hitte, hogy csak rossz álom az egész, s majd királyfiként ébred Csipkerózsika karjaiban ... De a varázs nem múlik, csak az idő pereg . . . Az ágrulszakadtságból fölruházkodott és beleült a nagy szabadság ölébe. Varázslat ez is — főleg a magyarnak! Kábít és — emészt. Kábul a szellem, s emésztődik a Magyar Vér ... az idegenben. Mi lesz a leszakadt magyar? Tönkremegy a varázs-szabadság ölén? Hiszen ez nem az övé, nem a Kárpátok öle! Még odajárnak gondolatai, ha beszél, még odasímul hozzá hidegülő szája, . . . reszkető karjával még a Haza rögét ölelné, ... s jaj! — mi lesz, ha hosszú csókban elröpül a lelke?! . . . Hogyan ér vissza ahhoz ... kit imádott? Ébredj Magyar — véred veszélyben! Idegenben csurog szerteszét! Issza a halál! S már csak tétován pezseg unokáidban, akiknek másik nagyapja talán gyilkos bombát zúdított anyádra, testvéreidre, barátaidra! Vesznek a nemzedékek a tarka idegenben, — s mi fogja festeni hősi nagyszerűre a magyar történelmet, ha így porlik szét a vérünk? Sorsunk Magasságok kezében van, de fajtánkat mocskos világerők is kezükbe ragadták. Meg kell markolnunk sorsát magunknak is! Nem tisztultunk volna meg ezer év vér özönében? Hazugba ferdült életünk s a vér szava? Nem lehet mindent idegen erők szorítására hárítani! Nemcsak ezerév előtt volt hős a magyar! Nemcsak Rákóczi kurucai, Kossuth honvédéi tettek ki magukért! Az első világháborúban is napok alatt kiverte az idegen hadsereget hazája földjéről, s többet be se engedte. A végén se ellenség, hanem álszent politika szedte ki kezeiből a fegyvert. Utána is hadbahívás nélkül gyűlt össze Nemzeti Hadseregbe, s megint csak politika szórta szét, hogy vissza ne vegyen mindent ami a magyaré. De szétszórva is az maradt, mint seregekben! Hány Rozs Jóska, hány ifjú hungarista törődött azzal, hogy a politikai üldözés eljárást folytat ellene? Meghallották a munkácsi vészharangot, s Kistarcsáról nem azért szöktek meg, hogy kis életüket szabaddá tegyék. Puskát ragadtak a rongyosok, átvergődtek a határon, s odaöntötték vérüket a város dombjaira, de Munkács szabad lett és magyar — újra! Csak huszonhat évvel ezelőtt! És nyolc évvel ezelőtt is egyedül indultak a Várhelyi Hubák, a Sándor-utcai előőrsök, a Corvin-közi harcosok, a Széna-téri hősök! Kisfaludy Károly ma is elmondhatná: “él magyar — áll Buda még!” Mi ijedezzünk manókák meséjétől, rágalmazásból élők rágalmaitól? Azoktól, akik zsoldosok fegyverei mögül vagy feketeemberek feltüzelt tömegeinek árnyékából mernek csak fenyegetőzni? Ébredjünk — magyarok! Ha harcra még nem is de nemzeti magyar öntudatra, a vér parancsszavára, a szellem kötelességére! Percig se feledjük, hogy az az áprüis 4-ike, mely kiszakított hazánkból, váratlan villámként sújtott a magyarra, s ahogy jött, úgy fog el is tűnni, ha húsz éve sötétíti is a magyar sorsot. Lesz még annak fénye is egyszer! A rabtartók rezsimje már hív haza és csalogat! Ma még álnokul. Rabmunkára, gúzsba és tömlöc-életre. De egyszer csak a Haza fogja hívni idegenbe szakadt fiait! Bárhogyan tépá(Folytatás a második oldalon)