Szinérváralja, 1914 (11. évfolyam, 1-31. szám)
1914-07-21 / 29. szám
Szí nérv áralja, 1914. Julius 21. — 29. szám Tizenegyedik évfolyam SZIAERVARAUA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak:’ Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 filter, j szerkesztő : Nyilttér soronkint 50 fillér. / MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szlnérváralja" szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetésehet mérséhelt árahon hözlünh. Mentő akció. A magyar ipar és kereskedelem talán még sohasem volt olyan kétségbeejtően rossz helyzetben, mint ma. Minden pang, minden hanyatlik és azok, akik valamit értenek a konjunktúrákhoz, csak azt tudják i mondani, hogy még mindig rosszab- ; bodni fognak a riszonyok. Ez az általános nézet és a nézet már maga is eiegendő ahhoz, hogy a gazdasági i életre káros és rossz befolyást gya- I korolhasson, hogy súlyos teherként nyomjon le minden készülődő tervet, minden próbálkozást, minden vállalkozási kedvet. Amikor az a rohamos közgazdasági hanyatlás, amelyet annyira érzünk, mostanában megkezdődött, akkor mindenki azzal a magyarázattal szolgált, hogy ez a háború következménye és a feszültség következménye és a külpolitikai bonyodalmaké és más hasonló dolgoké. Most azonban túl vagyunk a háború, túl vagyunk a bonyodalmon, eszünk és gondolkodásunk most már úgy van felhúzva, hogy nem is lehet és nem is lesz háború és gazdaságilag még mindig sülyedünk, hányadunk. A magyar közgazdaság olyan, mint egy halott test, amely a saját súlyánál fogva lassan-iassan sülyed mélyebbre, feneketlen, mérhetetlen mélységekbe. Most már az irányadó, vezető emberek és tényezők is észrevették ezt a hihetetlen hanyatlást és természetesen mentőakció-félébe akarnak fogni. Ettől pedig nagyorí félünk. Tudjuk, mit jelent egy magyar mentőakció. Annyi bizonyos, hogy egy ország gazdasági helyzetén komoly és céltudatos akcióval segíteni lehet. Hiszen a külföldi kormányok is mind támogatják iparunkat és kereskedelmünket, de ezt a támogatást valóban altruista-érdek veiéit, eltekintve a mély és igazi szaktudástól. Nálunk azonban, ha a kormány tényleg komolyan is akar valamit tenni a lakosság érdekében, odaáll elébe egy hatalmas és kikerülhetetlen moloch, a nagybankok kartellje, és nem engedi, hogy a kormány esetleg nemes es hasznos intencióit keresztülvigye. - •>Most,‘jmikor e héten szóba került, hogy szükséges volna valami mentőakció, természetesen a nagybankok rögtön megtalálták a mentés módozatait abban, hogy az állam segítse emelni a tőzsdei árfolyamokat, ami magyarul annyit jelent, hogy az állam adjon pénzt, ismét pénzt a nagybankoknak. Hogy aztán a nagybankok mit fognak tenni a pénzzel, azzal azután sem a kormánynak, sem a közönségnek nincs mit törődnie. A nagybankok tehát újabb érvágást akarnak eszközölni az államon, olyan érvágást, amiből egyedül csak nekik lehet hasznuk. A közgazdasági életen igazán nem segíthet az, ha a nagybankok papírjainak árfolyamai ' emelkednek. A magyar közgazdaságon erélyes és komoly iparfejlesztési akció segíthet és a többtermelési akció konzekvens keresztülvitele. Ez segíthetne, ha a nagybankok engednék. Amig azonban minden mentőakció csak abból áll, hogy a kor„SZfráUfiRflWfi“ tfiRCáafi Régi sebek. i. A huszárcsapat a poros országúiról letért a városba vivő útra. A tikkasztó nyári hőség szime elviselhetetlenné vált. A hosszú kigyóvonalu csapatban egy hang se hallatszott. A rettenetes meleg megnémi- tóttá a nyelveket, megbénította az agyvelőt. Az elől lovagló őrnagy felemelte kardját. A kürtösök vigyázzt fújtak. Egy pillanatra mozgás támadt. A holtra fáradt emberek kihúzódtak a nyeregben, aztán csend lett, csak a lovak patáinak tompa ütődése hallatszott A kürtösök egyhangúan fújták a marsot. A kis városka máskor csendes, nép- telen utcái most egyszeri e zajosak lettek. A kiváncsiak tömege figyelte a mind közelebb hallatszó trombitaszót. A porfelhőből lassan bontakozott ki az elől lovagló huszár alakja. A csapat a főtérre ért. Az őrnagy halk, száraz hangon parancsokat osztott. A századparancsnokok végiglovagoltak az arcéi előtt. Csak egy-egy éles hang sivitott át a levegőn. Aztán oszlott a csapat. Egy-két P°rc múlva már újra csendes, néptelen lett az utca, csak itt-ott -lehetett egy, a lovát kantáron vezető huszart látni. II. Dr. Gálosné a nyitott ablaknál állott s ahogy elnézte a huszárcsapatot, látta as aranysujtásos tiszteket, úgy érezie, hogy a múlt újra felelevenedik. Lelke messze, a távolba repült. Lehajtotta a fejét, a szemeit lehunyta és aztan vadul odadobta magat a múltra való visszaemlékezésnek. Látta magát, mint ifjú leányt. Igen, ő az. Hófehér ruhában, kezében egy sivrga rózsa, kihajol az ablakon s úgy vár valakire. Eljön-e ? Mondja-e ma is, hogy szeretlek ? A szive sebesen dobog, a percek lassan 1 múlnak. Vájjon eljön-e? aztán csak érzi, hogy egy nedves ajk odatapad a csupasz í nyakára. Szeretne örömében felsikoltani. 0 itt van . . , Aztán hirtelen hátrafordul. Feleszmél’ A múlt elröpült. Újra itt a jelen. A fia áll mellette, annak a csókját érezte az előbb. Felsóhajt. A fiú a szemébe néz. — Mi az, anyám. Olyan bus, olyan szomorú vagy. És ahogy belenéz a fia kék szemébe, a múlt emlékei újra viharként tobzódnak a lelkében, Átfonja a fiú szép, erős fejét és amint magához öleli, halvány arcán egy köny gördül végig. — Anyám. Te sírsz . , . III. A nap nyugovóra térő fáradt sugarai szinte bíborvörösre festették az eget. Lágy szellő fujdogált, A Fő utca, a kis város esti corsó helye népesedni kezdett. A „Nemzeti“ kávéház terraszán egy hosszú asztalnál ültek a huszártisztek. Az aszialfőn ülő őrnagy szeme fel-felvillant. Elemében volt. Asszonyokat, lányokat látott. A müértő szemeivel vizsgaigatta őket, aztán halk hangon tett megjegyzéseket. A mellette ülő kis kövér Dimitries kapitány néha jóízűen felnevetett. Az őrnagy most idegesen feszelgett a székén. A káveház előtt egy 35 év körüli szép asszony sétáit egy fiatalember kíséretében. Az őrnagy hosszasan vizsgálta az asszony arcát. Galosné tekintete találkozott az őrnagyéval, majd halványra vált arccal hirtelen fia karjába kapaszkodott. Az ijedten kérdezte : — Mi az, anyám ? Rosszul vagy ? Vagy az az ember . . . Az őrnagy hirtelen fölugrott. Dimitiics kapitány csodálkozó arccal nézett rá. — Sapristi — mondta az őrnagy — ezt az asszonyt már láttam valahol. Azzal felkelt s a már messze járó Gálosné után sietett. — Félóra múlva, mikor a kávéházba visszatért, a kis kapitány türelmet1 énül kérdezte:
