Szinérváralja, 1913 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-25 / 13. szám
Szinérváralja, 1913. Március 25 — 13 szám Tizedik évfolyam I f TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. ME 8JEL EN^K^yrHMP E N KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény vala int az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetésehet mérsékelt árakon közlünk. Feltámadás. Feltámadás ünnepe, az életre- ébredés szimbóluma vagy és azért vágyakozva tárjuk feléd a karjainkat. Ébressz fel bennünket is a hétköznapok halálos sivárságából, hogy a küzködés hörgő hangjait elnyomja az áhitat. Egy embertársunk, aki Wilde Oszkár nevet viselt földi vándorutján, prédikálta: «A legtöbb ember azt hiszi, hogy él, pedig csak létezik.» Feltámadás ünnepe, ébreszd őket is az élők sorjába ! Mert bennünk lakozik a nagy, mérhetetlen életvágy, mely az élet zengő szavára figyelmeztet minket, de meg vannak kötve a kezeink és le van bilincselve az akaratunk. Feltámadás ünnepe, hozd el a sírjukban vajúdó népjogokat, melyek egész néposztályokat vannak hivatva feltámasztani, olyanokat, akik vágyakozva tekintenek a ragyogó napfény felé siri éjszakájukból. * * * Feltámadás ünnepe, hivd életre haló poraiból a reményeinket és bizodal- munkat, amelyet annyira elnyomott a harc halálmadcrának baljóslatú kuvi- kolása. * * Úgy akarunk bizni, úgy akarunk hinni az Igazság feltámadásában, de az igazság csak nem akarja elfoglalni az élet trónusát. És amikor a feltámadott Igazságot nem tudjuk fellelni a földi történelem törvényszerűségében, mi akarunk felemelkedni hozzá a föld porából, az ö magasságos átmoszféráiba. A nagv gondolatok szárnya nem fáradt ki, mig felemel hozzá, csak sivár kicsinyesség köt sokat a föld porához Pénzért, cimért, rangért töltető embertömeg fölött észrevétlen múlik el a feltámadás mementója és igazi husvétjuk nem lesz nekik. Mert az ünnepi érzés, az kevesek kiváltsága: a szenvedőké, akiket jóvá tesz a sors; a belátóké, akiket megnemesit a tudás; a poétáké, akiket felemet az érzés. Mert bárhova is fejlődik az ember és az emberiség, bármilyen utakat tár fel a tudomány az ember mivoltának egyik sarkalatos véglete marad a szubjektív éi zésvilág. A szeretet glóriája a világtörténelem lapjaira irta fel a tiszta btlső érzésvilág jelentőségének himnuszát. * * Mennyire független mindez a kalendáriumtól, — de a kalendárium hozta az eszünkbe. Mennyire más ez, mint cerimóniák üres játéka, s mégis, csak ott beszélnek a feltámadásról Mennyire magas ideál a feltámadás, s mégis csak a szenvedés porában, a belátás megszégyenülésében és az érzés megalázkodásában lehet megismerni. Mert a végletek találkoznak, — les extrémes se touchent—a legmagasabb gondolatok és a Iegsilányitóbb keserűségek. * * * Odakünn tavaszodik, a természet is feltámad, hogy napsugárral aranyozza be az ünnep áhítatát. Minden feltámadásra emlékezet, minden megújhodásra ösztönöz; ennek a himnuszát halljuk a léget betöltő ünnepi A „SZINÉRUflRAWfl" CRRCÍÜfi. V ezeklés. Irta: ferner Jenő. Szilveszter este volt. Ilyenkor, midőn a családok szivét melengeti valamelyes boldog, ünnepies érzés, az agglegénynek fűtetlen szobájában kellemetlen gondolatai vannak és subjectivitások is megbocsáthatók ilyenkor. Végigjártam az utcát, azt a kegyetlen, vidéki sáros utcát, mintha nekem is menőkém lenne valamelyik jókedvű famíliához. De az agglegényé ilyenkor a füstös kávéház, melynek mutatós, festett jósága egyforma konvencionális mosollyal fogad minden rendű embert. Én is tartozom neki néhány banális bókkal, mely lehet sivárság fs, gorombaság is, azonban ezen a szilveszter estén menedékhelyem volt ez az agglegény tanya. Beszéltem hát ülve, fázva, elkeseredve. Az egyik márvány asztalnál három fiatal ember ült és meglehetős lármásak voltak. Egyik már öklével csapkodta az asztalt, amit a másik kettő restéit és figyelmeztették. — Jani! légy csöndben. A pityókos ember nem törődött a leintéssel. Szeme olyan tűzben égett, hogy szinte kiabált róla a delirium, össze-vissza beszólt, sőt néha szitkozódott. — A pincért szólítottam. — Kik ezek? — Ez a kettő szabólegény, a részeg : kovács. — És miért engednek ide ilyen alakokat? — Tűrnünk kell. Itt áztak el, le kell tehát vonni a konzequecniát — mondta Józsi pincéri hidegvérrel. — Hát valami gyöngéd tuszkolás nem volna jó hatású ? — Olaj a tűzre. Már a felesége itt járt a kovácsnak, de azóta duhajkodik csak igazán. Szegény asszony ! Szitkozódott, siránt kozott, rimánkodott, de mindez borsó vol- a falra. Részvéttel gondoltam az asszonyra, a pincér meg folytatta: — Pedig ez a durva ember igazán engedhetett volna a könyeknek. A maisztemé szép fekete szemekkel, sápadt vértelen arcával olyan szenvedő volt. És a kovács, üti, tessék elhinni, üti. A durva öklezés nyomát most is viselte. Szerencsére itt nem merte bántalmazni, mert ezt el nem néztem volna. Mikor a négy éhező gyermeket emlegette, akik elől ez a véres szemű bestia elissza a kenyérnek valót, szinte elfeledtem, hogy üzletember vagyok és majdnem kidobtam azt a sehonnait. Még a kis fiát is elhozta az asszony, hogy meg- győzie a gondatlan apát, odamutatta a nyári ruha alól kimeredt ványadt tagokat, a fagy- szitta könyököt. A pincér olyan színesen beszélte el, mintha állandóan csupa riportokat ima az élet rejtelmeiből A ráragadt stilus, vagy a valóság izgatta ezen elbeszéléseiben, még filozofálásra is ragadtatta Józsit. — Végre is én üzletember vagytok. A kenyeret, ezt a keserű nehé z kenyere kell megkeresnem és igy tétován kellett néznem ezt a bestiát, meg aztán ilyenekből él a kávés, nem a pikolókból. Ez a kovács mesésen tud költeni. Pedig az asszony megérdemelné, hogy féltve őrizzék. — Talán nem szereti ez az ember a feleségét ? — Az bizonyos. A kék folt tanúsítja a gyöngédtelenség e bizonyítékát. Micsoda gyilkos szemel vetett a feleségére, mikor az nem akarta, hogy a kis fiát, aki nem több hat esztendősnél, leitassa — Hogy hagyta itt a rabiátus embert ? — Mig én az egyik vendéget kiszol-, gáltam, kirugdosta fiastól és kibuktak a hóra Felállottam. A megtaposott igazság ébredt-e fel bennem, vagy a gondviselés engem rendelt-e ki megtorló feladatra Éreztem e percben, hogy a vér a fejembe száll, előttem a fenyegető tekintetű ember, aki bestia, nem ijedt meg a vértől, reám néz halálmegvető szemével, amellyel kipóceze vad szenvodólynek ökleinek kielégítéséül. — A különös helyzet belőlem, az agglegény csöndes vérü alakjából is hőst formált es aztán összenéztünk. A részeg emberek balsorsa segíted, ő volt a beszá- mlthatatlanabb, a gyöngéd és a cselekedetet már utóbb meg Is bántam, a tehetetlen embert, ki kell jelentenem minden retorikai szépitgetés nélkül kidobtam az utcára. * * * Nem tudom, de a társadalom bevett jogrendjének a korcsmái kiegyenlítése nem hozott telkemre enyhítést. Azóta egy emlék
