Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-19 / 12. szám
Kilencedik évfolyam J' Szinérváralja, 1912. Március 19. — 12 szám SZINERYARAUA U- ** ii TÁRSADALMI, GAZDASAQI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. •*» Elő fizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szím ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK Ml NOÉN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizet si dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő ségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetésehet mérsékelt árakon közlünk. = ► mm Lés mm ív mm » ü Tizennyolc éve, hogy a magyar nemzet édes atyja, hazánk legnagyobb, leg- dicsöbb fia,. Kossuth Lajos örökre lehunyta szemeit; végtelen szomorúságba, nagy gyászba borítván az országot. Tizennyolc esztendői.. . Úgy rémlik, mintha ma történt volna a rettentő csapás. Azt hinnők, hogy a kalendárium most ir 1894 évi március 20-át. Most se tudunk belenyugodni abba, hogy a csodás szellem, a hatalmas meteor elköltözött innen. Akkor legkevésbbé adtunk hitelt a fájdalmas és megrendítő valóságnak... Igaz volt,... Kossuth apánk csendes, hallgatag lett; elnémult az a férfiú, ki évtizedekkel annakelőtte erős, tiszta, hazafias érzésével, ragyogó szónoki képességével megteremtette a minden kincsnél drágábbat és értékesebbet: a nemzeti szabadságot. Kossuth Lajos nemes hévvel, hatalmas gyújtó lánggal teli beszédei állították talpra a szunnyadó nemzetet, magasan szárnyaló, fenkölt szónoklataival sikerült szaporább mozgásba hozni a magyarság vérét. A nemzet erőt kapott és lelkesedése tetőpontján a legnagyobb áldozatokra is képes volt a veszélybeu forgó haza érdekében. Kossuth Lajos mondotta, hogy szorgalom és akarat tehetséget pótol. Nála a vasakarat és páratlan szorgalom egyesült fényes, egész kort bevilágító, sőt korszakot alkotó tehetséggel, s teremtett és megalkotta a legnagyobbat: a szabadságot. Bámulatos gyorsasággal toborzott össze egy hadsereget, számra nézve nem óriásit, de elszántságra, vitézségre nézve mindörökké ragyogó példája a szabadságért, függetlenségért és önállóságért küzdő nemzeti katonaságnak. Egy férfi, egy hatalmas szellem harsogó szavára, hivó szózatára megindult a nemzet apraja—nagyja, öregje—fiatalja fegyvert ragadott .minden épkéz—-láb ember és ment a csatába életét áldozni, vérét ontani a mindennél drágább és szen- tebb hazáért. Kossuth Lajos dicsó nevét évszázadok, sőt sem évezredek tudják majd elhomályosítani, oly tündöklő» fényben, oly ragyogó magasságban áll az utókor előtt. A magyar nép, a magyar nemzet I szemében egyre nagyobbra nő, mindjobban emelkedik glóriás alakja; ott él minden igaz hazafi szivében és emlékezetében ott él kitörülhetetlenül szelleme közöttünk ; ott él az a csodás szellem, mely istenit alkotott, mely tetteivel a halhatatlanságot szerezte meg magának és nemzetének. Az évforduló alkalmából a kegyeletes magyarság elzarándokol a nemzet nagy fiának sírjához, elhozván legigazibb, legfájdalmasabb könnyeit, miket sírja felett elhullat; elzokogja legőszintébb bánatát hogy nincs már többé, aki izén. Az egész ország, az egész világ, hol csak magyar él, kegyelettel adózik Kossuth apánk emlékezetének, méltóan emlékezik meg a drága halott szomorú évfordulójáról. Feltűnik csodás, misztikus alakja és magunk előtt látjuk fáradhatatlan munkálkodását, lelkes ténykedéseit az édes haza érdekében. Kidomborodnak magasztos eszméi, nemes törekvései és fenkölt cselekedetei és úgy érezzük, mintha ismét közöttünk látnók s mondana: „Leborulok a nemzet nagysága előtt 1“ Csodás érzés tart fogva bennünket s mi imára kulcsolt kézzel leborulunk az ő halhatatlan nagysága, hatalma és szelleme előtt és áldjuk haló poraiban. Legyen áldott dicső emlékezete! A „SZINÉRUÁRAWA" CÁRCA3A. Kozák-emberség. [Egy öreg Mátyás-huszár elbeszélése a szabadságharc idejéből.] Kóré bácsi ötödik esztendeje szorgalmazza a nyugdijat és éppen elég jókor jutott eszébe, mert a hetvennyolcadik évet tapossa. Megadják-e, elhúzzák-e még ötesztendeig, ki tudná ezt előre megmondani. Mátyás huszár volt az öreg székely, ott láttam a héjasfalvi Zeyk emlék leleplezésekor, könye hullását is láttam, szeme lobbanását is — egykor pedig vére is folyt, nagyon sok vére. Az ilyen vérről énekelte akkortájban Petőfi: Csak nem fajult el még a székely vér. * — Hát édes uramöcsém — mesélte az öreg — az én esetem igy volt. Negyvenkilenc junius 29-én, pénteki napoo, a kapitány azt mondja : „Fiam, Kóré, erigy ki a hegytetőre, keresztül az erdőn, vigyázd a muszkát, mert Brassó felől muszáj jönnie“. Magamhoz veszem Kapoza András udvarhelyi fiút. Egész éjjel járom az erdőt, hajnalban meglátunk két pikás kozákot. Harmincz lépésre voltunk tőlük, ok is néznek, mik is nézzük, aztán ők is megfordultak, mik is. Másnap 54 Mátyás-huszár — én is köztük voltam, uramöcsém megtámadjuk! a kozá kokat. A fiatal hadnagy, Gencsy lelövi az egyik kozák főtisztet — azt hallottam később, hogy a muszka császár atyjafia volt — nohát minden oldalról körülvesznek a muszkák. Gencsyt levág ják, a lova felfordul. Többet sohasem láttam. Erősen vagdalkoztam, a lovam ágaskodott, a muszka kard a fejei* körül járt, Meleg izzadság csörgött az o cámra. Nem is tudtam, hogy vér volt. Az orrom egy bőrfoncsikán lógott. Lábamat is megszűrték, kapott a döfésből a lovam is, de csak győzte a karom, mig a gerincem tájékán belé nem nyilvánult egy pogány fájda lom. Nem is egy, három volt, jutott a gégémnek is, aztán a lovam kidült, a por ellepett mind a kettőnket. Én látom, hogy fut a néhány huszár, futottam én is gyalogszerrel. Mire a vledényi erdőbe értem, már kicsi erőm volt. Majd megölt a szomjúság. Egy patakhoz értem, le akarok hajolni, nem tudok. Arccal belefeküdtem a hideg vízbe, nagyot húztam belőle. No, ,e‘ jó volt. Hanem fölkelni sehogy sem tudtam. A kezemben volt a kardom, azt egy minutáig sem eresztettem ki a kezemből, nem én ! Folyt-e a vérem, nem tudtam, fájt-e valamim, azt sem tudtam. Aztán a jóságos Isten keze eljőve az én segítségemre. Sürü záporesőtflboosáta rám. így borogatott engem reggelig. Vasárnap reggel volt. Felálltam és az erdő széléig mentem. Itt haladt el az országút. Rátámaszkodtam a kardomra. Oda jött az oláh pakulár, elvitt az esz- terájába. Kínált hideg puliszkával, ez nem kellett. Adott egy csupor kecsketejet, no az jólesett. Vissza akart az erdőbe vinni, de útközben egy» lovaskezákkal {találkoztunk. Nagy legény volt! Nem is nézett reám mérgesen. Intett, hogy fogjam meg a kengyelét és menjek vele. Az Úristen adott erőt, hogy vele menjek. Valami oláh falun vitt keresztül az utunk Fo- garas és Brassó között. Éppeg buzaszentelés volt. A pópa biztatta a kozákot, hogy szúrjon le engem, úgyis dögrováson vagyok már, majd beledobnak egy gödörbe és vége. Hanem a kozák rázta a fejét, megforgatta kezében a dzsidát s elvitt a kvártélyra. Hivatott felcsert, az megmosott, az ingemet lehúzták rólam. Fájin ing volt, hazulról hoztam volt. E helyett rámadtak egy foltos oláh inget. A csizmámat is lehúzták, hogy a lábam szárát megmossák. Szép kordovánbőrből volt a csizmám. Az oláh gazda szemet vetett rá. No, ezt nem hagyom — gondoltam magamban. — Nem is aludtam el e miatt, hanem mikor egyedül maradtam a házban, felkeltem a szegletből, előkerestem a csizmámat és újra felhúztam. Bekötötték a fejemet, a gégémet, a hátamat, a lábamat Csupa kötés voltam, talán emberi formám sem volt. A kozákok szalmát hintettek egy ökörszekérbe és arra fektettek engemet Négy öt vagy falun keresztüldöcögtettek. Keresztül a muszka seregen, amely készült Erdélyországot elfoglalni. Brassó már a kezükben volt. Egyik sem bántott, de erősen mutogtattak rám. Szólották is, de nem értettem szavukat. 1
