Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-13 / 7. szám

Szinérváralja, 1912.

Február 13 — 7. szám

Kilencedik évfolyam.

SZINERV

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Elő "fizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szím ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 4 ) fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizet si dijak a „Szinérváralja" szerkesztő ségéhez Szinérváraljára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

A degeneráczióról.

Egyre többször és hangosabban halljuk a panaszt, hogy a czivilizáczió nagyfokú delegenerácziót szül, tehát közvetve az emberi nem végpusztulását sietteti. Ez a parasztos panasz épp oly régi mint maga a czivilizáczió, hasonló aggodalmakat és följajdulásokat olvashatunk a bibliában is, amely azonban inkább csak a szellemi, nevezetesen az erkölcsi dege- nerácziót szokta ostorozni; találunk benne példát is eleget, hogy amikor az erkölcsi degeneráczió gyökeréig megmérgezte az emberi nemet, a magasabb hatalom radikális eszközökkel pusztított el embert és degenerácziót. Isten haragja s az emberi nem romlottsága szü te a vizözönt, majd a tüzes esőt is, mely Szodomát és Gomorát megemésztette.

Azt mondhatnák, hogy a szellemi haladas magasabb fokának mindig kisérő tünete a panaszos felzúdulás a degeneráczió ellen. Legjobb példa erre a modern franczia társadalom, amelv szellemi élet és a czivilizáczió dolgában még mindig a legfejlettebb európai nemzet: — s ennek irodalma is visszatükrözi a degeneráczió rombolása ellen táplált szorongó aggodalmakat.

Mi ennek az oka? Valóban igaz volna, hogy a czivilizáczió szüli á degenerácziót és hogy az emberi nem romlása felé siet a haladás utján ?

Közönségesen azt szokták mondani, hogy a nép „degenerált“; — de könnyű átlátni, hogy nagyon is tág értelemben használják ezt a szót. Voltaképpen n«m

is szabadna ezt a szót használni: vagy legalább nem olyan értelemben, mint a hogyan használni szokták.

Mivel a nagyobb népesedést, a nagy ipari és kereskedelmi központokat a czi- vilizáció teremti meg, — őt lehetne okozni azért, hogy az egyes embernek kisebb tere marad a kifejlődésre. De viszont a létfentartás helyes ösztöne úgy az államot, mint a társadamat arra sarkalja, hogy előmozdítsa a népesedést. Közgazdasági és politikai szempontból Malthus tulnépesedési elmélete ma már meghaladott álláspont és ellenkezőleg, elfogadott igazság, hogy minél számosabb a nemzet, annál nagyobb lehet a reménye, hogy boldogul. Ha tehát a nagyobb népesedést sok más fontosok is követeli, akkor nem lehet a czivilizácziót vádolni azok miatt a bajok miatt, a melyek a túlnépesedéssel járnak. Csak egy esetben lehetne: ha ezek a bajok nagyobbak lennének, mint a népességszaporodásából származó hasznok.

De ilyen bajokról aligha lehet szó, mert a szép zöme minden valószínűség szerint régente sem állott jobban fejlett egyénekből, mint ma. Meri á régibb kor átlag emberét nem szabid azokhoz a hösökhöz és nagy férfiakhoz mérni akiknek páncéljáról súlyos fegyvereiről legen dák keringenek. A mai átlag-embert sem az atlétákhoz mérjük, akiknek például, a súlyemelés vagy a birkózás az élethivatásuk. A régi sirokbban talált csontok nem nagyobbak „mint a modern emberéi, sőt igen gyakran még a maiaknál is kisebb méretűek.

Igaz, hogy a régebbieknek roppant

izomerejük veit: de ezt ók is csak hosszú gyakorlattal szerezték meg, éppen úgy, mint a mai koremberei, az meg már éppen kétséges, hogy tagjaik, törzsük részarányosán volt e alkotva ; sőt inkább hihető, hogy régente több külső jelét lehetett látni a degenerácziónak mint ma, mert akkoriban a folytonos gyakorlat, erőfe- s ités egyes tagokat és testrészeket aránytalanul kifejleszthetett a test többi részeinek rovására, amelyeknek szükségképpen el kellett satnyulniok.

Egyébbként együtt jár az élettel, hogy minden élő Tény csak „árnyéka“ ugyanazon lény ideájának: a természet törvénye ez, tehát nem lehet természet- ellenes.

Nem csupán a nagy városok lakossága közt sok a nem szép,vézna és vérszegény ember: a kisebb ember: a kisebb városok és falvak népét is épp oly korcsnak mondhatnók. A katonai sorozások statisztikájából tudjuk, hogy még viszonylag jól fejlett népből is a legényeknek csak kis hányada üti meg a mértéket Akik ebben is degenerácziót látnak, azt mondják, hogy az elkorcsosodást részben az év ! századokon át dúló háborúk okozhatták, részben pedig a nagy terhek, melyek legsúlyosabban mindig a közrendü nép vállait nyomták. Ez azonban csak feltevés; s ha igaz, akkor visszamenőleg is igaz: ..vagyis a rossz táplálékozas és a megerőltető testi munka a múltban is épp úgy — sót még nagyobb mértékben —■ okozhatott degenerációt, mint ma.

Ámde tudott dolog, hogy a czivilizáczió haladásával a gazdaság és jóllét

fl „SZlMÉRÜÁRfíLJfl“ CÓRCflüfl.

Férfi.

Irta: Fehér Jenő.

Csetneky Lili lefekvés előtt a következő sorokat irta a naplójába:

Junius 6. Ma nem volt itt, pedig egész nap szivdobogva vártam. Valahányszor nyílni hallottam a kert ajtót, mindannyiszor összerezzentem. Nem jött. Szüntelenül reágondoltam, és tudom, hogy az ő nevével az ajkaman fogok aludni.

Ugyanezen az időben Kővári Olga a következőket irta a naplójába:

Junius 6. Ma, hogy Tóváry nem volt itt, éreztem először, hogy hiányzik. Magam sem tudom, mit érzek, de borzadva gondolok arra, hogy unokahugom lett a vetélytársam. Szinte féltékeny vagyok rá, Hová fog vezetni ?

Most pedig, miután belekukkantottunk két fiatal leány naplójába és ezzel elkövettük a képzelhető legnagyobb indiszkréciót, nézzünk be egy pillanatra a Tóváry Miklós ügyvéd garcon lakásába is. Tóvári az íróasztalnál ül és levelet ir. A levél kezdő sorai ezek :

Kedves Barátom! Holnap délelőtt verekszem és bár jó vivónak tartanak, az embernek minden eshetőséggel számolnia kell. Ha netalán valami baj érne, kérlek mondd meg Lilinek, hogy mélyen szerettem, hófehér leikéért, villogó szempárjáért, sugár termetéért, dacos büszkeségéért...

E pillanatban az inas látogatót jelenteti és Tóváry sietve takarta le a megkezdett levelet.

Másnap reggel Lili és Olga e kerti lugasban ültek. Lili a hímzésen dolgozott, Olga valami könyvet lapozgatott. Verőfényes nap volt. A virágágyakon még a hajnali harmat csöppjei reszkettek. Madarak himbálóztak a gályákon. A két fiatal leány sokáig némán üldögélt egymás mellett.

A csöndet Lili törte meg.

— Miért vagy olyan hallgatag ma ? kérdé.

— Nem tudom —• felelte röviden Olga.

Megint hallgattak.

A nyári lakból egy fiatalember lépett ki és egyenesen a lugas felé tartott.

— Itt vagytok, leányok ?

— Itt. Te vagy Gábor?

— Szolgálatodra.

— Az éjjel nagyon későn jöttél haza — mondá szemrehányó hangon Lili a bátyjának. — Hallottam a kocsizörejt, úgy hajnal felé lehetett.

— Bocsás meg — szólt ironikus udvariassággal Gábor — hogy édes álmodban zavartalak. A kaszinóban voltam az este... és mondhatom ... De nem, mégsem mondom . .. Ez nem nektek való .. .

— De csak mondd el — szólt Olga.

— No mondd el, könyörgött Lili.

— Ám legyen. Tiz óra lehetett, mikor Tóváryval a kaszinóba mentem.

— Tóváryval? kérdezte egyszerre mind a két leány.

— Vele. A kártyaterem asztalai mellett javában folyt a játék. Az egyik asztalnál négyen ültek, köztük egy fiatal hadnagy, akit következetesen került a szerencse. Folyton veszített. A homlokán nehéz veríték cseppek gyöngyöztek, az arca fakó volt. Már vagy húszezer torintja úszott.

— K' ez az ember? — kérdezte Tóváry.

— Alig ismerték. Csak annyit tudtak róla hogy hadnagy és hogy a vesztesége felért egész vagyonával. Valaki arról is tudott, hogy csinos felesége és két apró gyermeke vanTóvárit a hallottak módnélkül felháborítottákOdalépett az asztalhoz.

— Bocsánat — mondotta — azt hiszem, hadnagyul- mára eleget veszített. Engedje át nekem a helyét!

— De kicsoda Ön, és minő jogon avatkozik bele a játékunkba — fortyant fel a had-