Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-06 / 6. szám

Szinérváralja, 1912. Február 6%—^ó.fszám Kilencedik évfolyam. SZINERYARALJA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési érák: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér./Egyes sz m ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 4 ) fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : fAbiAn is tv An. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizet* si dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő ségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetésellet mérséhelt árahon höilönh. = A rongyos bál. 1912. február 3. Az egész napos, dermesztőén hideg eső, a melyet az alkony leszállta olmos esővé, majd hóvá avatott, a megdagadt Szinér patak zugó árja, a mely medré­ből kilépve az utcákra terjesztette szét jéghideg testét, tették bizonytalanná az idei »Rongyos bál* teljes sikerét. Ez az „Ítélet“ idő ugyanis a meg­jelenésben meggátolt sokat a kik a „Rongyos bál“-nak mindenkor lelkes támogatói voltak, most azonban lakásuk­nak távolabb fekvése miatt elmaradni kényszerültek. Pedig az idei „Rongyos bál“ a nyújtott élvezeteket tekintve semmivel sem maradt hátrább a többinél. Való ugyan, hogy — ha a mostani bál művészi színvonalát az előző bálok­éval kritikusi szemekkel hasonlítjuk össze, — némely tekintetben azt kell megálla­pítanunk, hogy az idei bál művészi szem­pontból nem volt annyira értékes, de ez a megállapítás csakis annyiban lehet tárgyilagos, hogy az idén szolgáltatót műsor keretéből hiányzott a zene. Ez azonban rovására senkinek sem irható. Aki ismeri ebben a tekintetben mindenkor fennforgód nehézségeket, aki számol az anyagi erők elégtelenségével, a mi miatt a mindenkori rendezőség leg­jobb igyekezete is szigorú korlátok közé szorult, rögtön belátja, hogy a rende- j zőség részéről mulasztás most sem tör- tént, a rendezőség lelkiismeretesen meg­tett most is mindent, hogy a „Rongyos bál“ nívója ne sülyedjen. Az idei „Rongyos bál“ is meg­hozta tehát, a mit tőle vártunk, — mert az azon lefolyt kabarét jót, kellemeset, szó­rakoztatót nyújtott. Ennél több pedig I nem kell 1 A közönségnek gyérebb száma csak j az anyagi siker mérvét csökkentette, oko- i zójául azonban egyáltalán nem szolgált j annak, hogy a féktelen jókedv, a mely a mulatókat a késő reggeli órákig össze­tartotta s a mi a „Rongyos bálok“ egyik jellemző tulajdonságává vált, ez idén is meg ne legyen. Kedves kötelességet teljesítek tehát, a midőn a rendezőségnek és különösen dr. Somlyó Lajos és ifj. Fényes Béla uraknak fáradozásukért az egyesület ne­vében is köszönetemet nyilvánítom. * * * A mulatságot^,jAúnt jeleztem, az idén kabarét vezette be. Ismert műkedvelőink közül: Kora Aranka és Najrgy Bözsike urleányok voltak azok, a kik úgy, mint a múltban, most nem tagadták meg az egyesülettől, hogy tehetségük ragyogtatásával, a bál közönségét igaz élvezetben részesítsék. — Nemes intentiójukat a figyelmes ren­dezőség virággal jutalmazta. Kora Aranka urleány a „Férjhez menjek-e ?“ cimü magánjelenetet adta elő teljes sikerrel. Bájosság, közvetlen, élénk temparamentum jellemezte játékát, a mit a közönség hálás tapsai jutalmaztak. Nagy Bözsike urleány és Somlyó Bandi ur a „Hipnotismus“ cimü párje­lenetben jeleskedtek A párjelenet meséje az, hogy két szerelmes egymás irányá­ban táplált szerelmét megvallani nem meri. A lány cselhez folyamodik, hogy a férfi szive titkát megismerje. A férfivel, a ki a szerelem terén is még kezdő doc- torka, delejes álomba merítette magát, persze nem valóban, hanem csak ügyes hamiskásságal s igy szerelmese,v a ki tényleg azt hiszi, hogy „közege“ már delejes álomban van s eként hatalmába került, bátorságot vesz magának és sze­relmét megvallja. A vége, hogy megtud­ván kölcsönös szerelmüket, boldogan ömlenek egymás ölelő karjaiba. Kitünő­en összetanult játékuk, szerepeiknek egyé­niségükhöz illő volta, Nagy Bözsike sze­retetem éltósága, ügyessége, részünkre is a teljes sikert biztosította. A közönség meg-megujoló tapsaiban bőven volt ré­szük. — A kabarét többi számát Radó Béla jóhirü színtársulatának jtagjai látták el Rutinos játékuk, a Jmely a hivatásos művészt jellemzi, minden egyes szám­nál meghozta a teljes sikert, a mely a kö­zönség zajos tapsaiban jutott kifejezésre. F. Simon Gizella színművésznő az A „SZinÉFSVARflLJfl“ tArcAja Elválás. Irta: Korvin Ottó. Este volt. Az ősznek halálosan csodás estéje Azé az őszé, amelyen ha nem szeretik az embert, meg kell halni. A fiú egy verset olvasott fel a lánynak, mint minden este. ó irta, és amióta a lányra talált, mindig elolvasta, vagy elmondta neki azt. A lány kérte erre, mikor észrevette, hogy őt érdeklik a fiú versei és a fiú megtette, mert jó volt, hogy volt valakije, akit érdekel. De a versekről sohse beszéltek, a leánynak szent volt, amit a fiú irt és a fiú nem kérdezte sohse a lányt, mert tudta, hogy ők úgyis egyet éreznek. Ezt is csak tudták, de erről se beszéltek soha. Hanem ezen az estén nagyon szomorú volt a fiú verse, és a fiú nagyon sápadt, amikor olyasta. A lány sírni szeretett volna, de olyan nagyon reszketett: félt ismeretlenségektől, hogy sírni se tudott. Csak ijedten nézte a fiút és olyan erősen, hogy az felnézett, mielőtt az utolsó sort elolvasta volna. Nem is akarta, de mégis elhullatta a szája, lassan, igy: „Mond, miért ne haljak meg?“ Úgy volt, mint egy nagy temető. A szoba és benne kettőjök arca : halvány, márványból faragottak. Úgy hulltak ezek a szavak, mint őszi köd világos utcákra vagy inkább mint széttépett fehér krizántém a sárba. Hallgattak, mert nem szoktak versek után beszélni, egymást nézték és a fiú a papirost gyűrte. Akkor váratlanul, egy nagy sóhajtással ölelkezve bugygyant ki a lány szájából a szó. Behunyt szemekkel kérdezte a lány : — Miért irtad ezt ? És a fiú meglepődött, mert nem tudott felelni, ezzel a lánynyal ő még ’soha sem be­szélt a verseiről és eddig még senki .sem kér­dezte tőle — csak ő ma,gától átsirt éjjeleken — hogy miért ir ? Csend volt. Mikor nagyot villámlik és gyenge, ijedős gyerekek, bedugott fülekkel vár­ják a dörgést, akkor van ;,lyen a szobában. De a lány megismételte, dacosan, feleletet akaróan : — Mondd, miért írtad? És a fiú meggörayedt a székben, amikor felelte : — Nem tudom. Sokáig csendesepi ültek. Egymás szemeiből szerettek volna kiolva sni vaiamit, de azok min­dig csak egyetmondta .k. Egy nagyon szép szót, i amilyet csak akkor lehet hinni, ha a szemek mondják: Szeretlek. Aztán a írj rpapirjai közül egy levelet keresett elő és a Iái íynak adta. Azt e levelet ö kapta, messziről irta neki egy leány, hogy jöjjön, mert nagyon várj;a. És még sok minden állt benne: szépek és c:sókok, amelyek megsápasz- tották ezt a leányt, aki olvasta. Visszaadta és azt kérdezte: — Mit írtál neki ? És akkor a fiú egy másik megirt levelet mutatott, amely az ő apró, szeszélyesen rakott betűivel volt megírva : „A levele, amelyben a távoli orosz havak sápadt embereinek forró kívánságaival hiv, elém- hozta a mag^ mindkettőnknek idegen országban százszor csodált testét, amelyet át nem kapni nagy küzdelembe került és nagy harcaimba. De nekem volt egy lányképem, amelyet ha magá­hoz mentem és ha magától jöttem, mindig meg­néztem és ez a kép tiltotta nekem, hogy magát megcsókoljam, pedig az ajka nagyon sokszor hívta az enyémet. Most újra hiv, pedig most nemcsak a kép van nálam, hanem az a lány is, aki a képről olyan sápadtan nézett rám — és magára is — és ezért, azzal a lánnyal együtt üzenem, ne hívjon, mert én nem mehetek tőle megához. Mikor a lány elolvasta ezt is, oda kellett mennie a fiúhoz és meg kellett szorítania a kezét. Aztán ő mega ragasztotta le a levelet és odaadta a szobalánynak, hogy adja postára. A másikat, a másik lány levelét, lassan, lassan, széjjeltépte, apróra és kiszórta az ablakon a szélbe. Aztán visszaült a fiúhoz a tűz mellé. Künn sötét volt és fázós világ. Emlékezni kellett. És emlékeztek. Lassan nyílt fel előttük az egész álom-multnak kapuja. Bevonultak rajta és csak ak'kor vették észre ezt, mikor a kapu már be­csukódott és nem volt visszatérés. A lány: Mondd, igazán nem csókoltad meg. A fiú : Mondd, téged megcsókoltalak-e ? — Igaz, te jó vagy. Téged csak álomban lehet megcsókolni. — Igen, én is csak álomban csókollak té­ged. De őt álmomban se csókoltam soha. — Emlékszel, egyszer már majdnem meg­csókoltál. — Emlékszem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom