Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-12 / 46. szám
Szinérváralja, 1912. November 12. — 46 szám Kilencedik évfolyam TÁRSADALMI, GAZDASÁGI Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MECJEU EN 1 K M1 N D E N K ED DEN. ','elelös szerkesztő : 5* fi £ i A N ISTVÁN. — -------------- — A l apra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény vala int az előfizetési dijak a „Szinérváralja" szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlőnk. Háború. A több ezer éves kultur munkának, amelyben az emberiség legjelesebbjei vezérszerepet vállaltak, de amelyben egyúttal résztvettek az egyre megismétlődő nemzedékek milliói is, legfenségesebb czélja mindenha a humanitás diadalra juttatása, a vak szenvedélyek megfékezése volt. A fokozatosan érvényre jutott, szorgos munka vagy hirtelenül fellobbanó revulóció révén szerzett társadalmi rend, létünknek e nagy áldása, kizárólag az emberszeretet nemes törekvéseinek a sikere. Nagyra is vagyunk azzal, hogy a jog és az igazság győzedelmeskedik a nyers erőn. Hogy önkényt és zsarnokos- kodásí nem tűrnek a törvények és a törvényeket. tiszteletben tartani nemcsak egyaránt kötelessége minden civilizált nemzet fiának, de erre jól szervezett karhatalom kényszerit is. Ami hibát valaki elkövet a társadalmi rend vagy felebarátai vagyoni és személyi biztonsága ellen, azt az igazságszolgáltatás érdem szerint megtoroljaT“Áz~ emberben lakózó állatlasság legvadabb kifakadását: a a gyilkosságot pedig legkeményebben bünteti meg a törvény. A mai kor szülöttjének szemében nincs is. rettenetesebb bűn az ember életének erőszakos kioltásánál. A társadalmi rend tehát régóta sújtja a gyilkosokat, de a humanizmus még se vihette még annyira, hogy beszüntethette volna a háborút mely pedig nem egyéb a legraffináltabban kieszelt öldöklésnél. A legnagyobb gúny, hogy ezt az öldöklést a kultúra semmiféle eszközével megakadályozni nem lehet. Utópia a világbéke, a humanisták nagy, de elérhetlen vágya. Nincs egy évtizede sem s beigazólódott, hogy a világbéke érdekét szolgáni akaró ligának éppenséggel semilyen létjogosultsága: nincs. riaiTgzatüs frázisainak praktikus értéke semmi. Teljesen felesleges a liga, melynek szava meddő marad, amint a népek, a nemzetek akár érdekeik megóvása, akár pec% hódítási vágyból egymással hajba akarnak kapni. A békeligánál mégis csak több gyakorlati eredményt érhet el a diplomá- czia. Csakhogy ennek a hatásköre is rendkívül korlátolt, amint ez mostanában nagyon világosan látszik. Azt mondják hogy ez idő szerint elkésett a diplomáczia, azért lehetetlen a békés megoldás. Hát persze, hogy elkésett, de nem azért, mert nem ragadta meg idejekorán a béke fenntartására irányuló akció alkalmát, hanem azért, mert nem 'is ragadhatta meg — a háta mögött, suttyomban olyan helyzetet teremtettek a szövetkezett kis balkáni államocskák, mely a visszavonulást szinte lehetetlenné teszi. Emellett nehéz a háború szándékára nézve komoly okot valószínűnek tartani. A kikiáltott czél, a Törökországban [elő keresztényeknek üldöztetését, s — amint állítják - kinoztatását meg akadályozni, eléggé erkölcsösnek, eléggé nemesnek látszik. Csakhogy ezt alig hiszik el a balkáni államocskáknak. Ez ürügy alatt az az őszintén be nem vallott szándék lappang, hogy területi hóditósokat érjenek el a minden felöl szorogatott ottomán birodalomtól, oly A „SZIISÉRUÁRAKJA“ EÁRCÁ3A. A múlt kertje. Irta: Dáuielué Lengyel Laura. — Ha tapasztalatainkat, szenvedéseinket emlékeinket átadhatnák utódainknak — inon- dotta sóhajtva az egyik asszony — ez volna ám c*ak az igazi, a dús* örökség. — Az — ám — felelt a másik — hiszen, ha igy lehetne . .. Akkor az egész emberiség történetében csak Ádám szenvedett volna s mi levonván bűneinek és tévedéseinek morális tanulságait, vigan szelnök át a hullámokat. De mi külön meg külön, újra meg újra elveszítjük a paradicsomot és élőitől kezdjük a játékot, amit apáink és anyaink már bevégeztek. Ha megfoghatnék gyermekeink kezét a veszedelmek előtt,... ha ... Most a harmadik asszony szólt közbe, — S ugyan milyen veszedelmek előtt fognád meg a kezét V A mit ő hisz, vagy amit mi tudunk annak ? Ej, milyen gyermekes beszéd 1 Valamikor veszedelem és kínos remegés volt az is, ha elkéstünk ez iskolából, vagy nem tanultunk meg jól a német nyelvtant. Emlékeztek még arra a kínos félelemre, amely ilyenkor gyötört bennünket? Én egyszer elájultam a félelemtől, hogy felszólít a tanár és ötösre felelek. Ne kacagjatok rajtam, mert akkor én is kacagni fogok Eilán, aki egyszer mérget akart inni, mert a vőlegényével össze- p őrölt. Ella asszony elpirult, aztán vállat vont: — Azt hiszed, okosabb voltam, mint te a te hires ájulásoddal. Nevetséges! — Persze, hogy nevetséges. De vigyázza tok ide, ne jöjjön most egy nálunknál húsz esztendővel idősebb asszony, mert az meg a mi mostani fájdalmainkon fog igy mulatni. Különben csak azt akartam mondani, hogy semmiféle érzést nem adhatunk át, semmiféle csalódástól nem óvhatjuk azokat, kik szivünk nek mindennél drágábbak. Mert tiz-husz röpke esztendő, ime magunk sem ismerhetjük meg hajdani vágyainkat, kivánságainkai, szenvedéseinket. — Azt hiszed ? csóválta fejét Ella, — hidd el, vannak örökké tartó fájdalmak, és soha be nem hegedő sebek. — Bizonyára bolondság volna állítani, hogy az átéit fájdalmak, szenvedések nyomtalanul tűnnek el a lélek felett. A hogy az arcra ráül lassanként az elmúlt idők emléke, úgy vésődik az a szívre és lélekre is Gsak- hogy a homlok ráncai láthatok, a lélek, a szív red ni el vannak rejtve, de azért ott van a nyoma mindannak, ami velünk történt, az ujjongó boldogságnak, a gyötrelmes marcangoló szenvedélynek. A betel jesiiit vágy d adalkiál tásának és a lemondás megtört, halk zokogásának. Ott vannak, a redők, a bazárdák. De amint arcunkról nem tudjuk megmondani, hogy ezt vagy azt a ráncot, melyik óra gyöt reime hozta ránk, úgy ne n tudjuk megismerni lelki vénülésüak emlékeit. S ha immár közel érezzük magunkhoz ama utolsó, s végzetes órát, megcsináljuk a mérleget, alig mondhatunk egyebet: szenvedtem, boldog voltam. Miért ? Mikor? Kiért? Miért? Ki tudja azt ma már? Ki emlékszik a mdlékes részletekre ? A mérleg egyik serpenyőjébe beledobtam életem örömeit, a másikba szenvedéseimet s ime a mérleg mutatója nyílegyenesen áll. — Mindenkinél ? — Vannak kivételes esetek, vannak kivételes sors k és egyéniségek. Hagyjuk most ezeket. Inkább elmondok nektek egy mesét, «mit gyermekkoromban hallottam, Lehet, hogy nem is hallottam, senkitől, csak álmodtam valaha végig, mikor a fájdalmas, lázas éjszakák ntan megjött a rezignáció, a nyugalom, a lehetőségekbe való beletörődés. — Volt egyszer egy szegény kisleány, aki szerelmes lett a tündórkiralyba. Ámbár tudta, hogy a szerelme elérhetetlen, vágya kielégithetetlen, nem birt. nem tudott lemondani A tündérkirály egy szeszélyes bolondos percben egy piros rózsát dobott oda a szegény kisleánynak. Bedobta a rozsát, rámosolygott a feáttyra, aztán tovább repült és kergette a levegőben úszó viliiket, meg a szivárvány színein táncoló tündérleányokat. A szegény haldokló teremtésnek ott maradt emlékül a rózsa. Ezt ápolta, gondozta, nevelte, ami nem volt künnyü dolog. Mert ez a tündértől ledobott virág nem olyan volt mint más közönséges növény. Via helyett könnyekkel kellett öntözni s a rózsa nem panaszkodhatott, sohasem volt száraz, sohasem volt szomjas egy percig sem. Aztán egyszerre mégis elkezdett halva,-
