Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1912-08-06 / 32. szám

Szinérváralja, 1912. Augusztus 6. — 32 szám. Kilencedik évfolyam Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes sz'm ára 12 fillér. Nyiittér soronkint 4 ■ fillér. M2 G Ja LÉM ÍK MIM 0 E H K 2 D D2?4. FA Felelős szerkesztő : BlAN istvAn. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizet si dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő­ségéhez Szinérváraijára küldendők. = Hirdetésehet mérséhelt árakon közlünk. A nép és az általános műveltség. Az emberiség története folytonos, szakadatlan fejlődési és átalakulási pro­cesszusa úgy a külső körülményeknek, melyek közölt tz ember él, valamint az emberi gondolkodásnak és magának az embernek. Az emberi történetnek ugyan­az a processzusa természetes következ­ménye a soha meg nem szűnő harcznak, melyet az embernek ősi időktől fogva az öt környékező természettel folytatnia kellet, hogy magátt fentarthassa. A lé­tért való e küzdelem épp oly régi, mint maga az emberiség és annak sohasem fog vége szakadni, mig a világ áll. Ez a küzdelem abban nyilvánul, hogy az ember kénytelen megszerezni a létfen- tartáshoz szükséges cikkeket A célból Részit szerszámokat, ejti el a vadat, miveli földjeit, épit házakat és országutakat, ás csatornákat és emel töltéseket irtja, az erdőket, lehordja a hegyeket stb. szóval átváltoztatja az öt körülvevő természetet úgy, ahogyan az életmódjának és anyagi szükségleteinek megfelel. A külső körülmények folytonos változása következtében az emberi gondol­kodás módja a külömböző időszakokban nagyon különféle volt. A mennyire a múlt idők történel­mébe visszatekinthetünk, abba a több évezredes időtariamba — mind mai napig, különféle gazdasági és társadalmi alakulatokat, tehát az emberi gondolko­dás épp oly különféle módjait láthatjuk. A távol őskorban, az emberiség bölcsőjénél, a mikor még csak pásztorok és vadászok valának az emberek, ami­kor ijjon vagy husángon kívül más szer­számuk még alig volt, — az emberek egymás közti viszonya, valamint gondol­kodásmódja is nagyon egyszerű volt. Sokat, amit későbbi évezredek a termé­szettudományok terén produkáltak, abban az időben még csak nem is sejtettek, nemhogy tudtak volna. A legtöbb dolog és tünemény, melyekről a mai kul- turembernek tiszta képe van, az ős ember előtt teljesen ismeretlen volt. Az egész világot az istenek titkának tartotta. Mindent, a mit meg nem érthe­tett, természetiülötti hatalmak csodái­nak vélte. Így jelentkezett az Isten fogal­ma. Ilyen istenei számtalanok voltak az ősembernek, mert a fizikai jelenségeknek minden tárgyát, melyet ésszel fel nem ért, külön istenségnek tartotta, mely az illető tárgyat vagy fizikai tüneményt okozza és intézi. Égy dolgot tehát az ősember már biztosan tudott: azt, hogy semmiből nem létesülhet semmi, hogy minden tárgynak, minden tüneménynek kell, hogy legyen valami eredete. S ebben a körülményben már megvannak az emberiség összes kultur- és tudo­mányos vívmányainak csirái, s ez egy­úttal az emberek által kitalált istenek pusztulásának a kezdete is. A történelem tanúsítja, hogy a kul­túra és természettudományok fejlődésével párhuzamosan az istenek száma egyre csökken és egyik istenség a másik után tűnik el a történelem porondjáról. Mert attól a pillnattól kezdve, a mint az azelőtt megmagyarázhátatlan tárgy vagy tünemény érthetővé válik, az illető is­tenség elveszti létjogultságát. így például amig az ember nem tudta, hogyan keletkezik a menydőrgés, az eső és a hó, a menydörgésnek, az esőnek és a hónak külön istenei voltak. Most azonban, amikor az ember már tudja, hogy a villámot és a reá követ­kező menydörgést a légköri villamosság idézi elő, amikor tudja, hogy eső és hó nem egyebek, mint a földben levő viz kipárolgásai, meiyek eső és hó alakjá­ban hullanak a főidre, csak természetes, hogy ezekre vonatkozó istenségekre nincs többé szüksége. S igy haladt a kultúra és a tudomány fejlődésével az ember ara komplikált fejlődési fokáig, melyen az emberiség a kultúra és tudo­mány mindén ágában bámulatos vívmá­nyokra tett szert. Oly fokra lépett az emberiség, mely a régi istenségek cso­datetteit magasan túlszárnyalja. S ha még tekintetbe vesszük, hogy mindazt amit kultúrában és tudományban A „SZlNÉRUÁRAlsDA“ CRRCR3R. A tavasz halottja. Irta : Balassa Emil. (Ami itt következik, az egy szomorú levél, amelyet egy fekete hajú, barna arcú, okos, édes leány irt egy fiúnak.) ... én már elmondtam magának mindent, csak azt az egyet nem mondtam el, mert én erről nem tudok szavakkal beszéini, én nem tudok erről beszéini sirás nélkül, de mégis akarom, hogy maga ezt is tudja. Én már mogöltem egy fiút. Látja, ennyi az egész és én ezt nem mer­tem megmondani. Nem is tudtam volna meg­mondani. Maga el se hiszi. Pedig megöltem. Nem vi tem a halaiba, nem is küldtem, ha nem bele ringattam, belecsókoltam az elmúlásba, lassan, fino nan az én két karomból belefektettem a koporsóba és egy kicsit talán mosolyogtam is hozzá. Ugy-e furcsa ? Most tizennyolcz éves va­gyok. Akkor tizenhat voltam. És meg tudtam ölni. És úgy szerettem, mint valakit akit első nek szeretünk, akié először voltunk. Mindenki, aki ismert bennünket, azt mond ta, hogy megöltem. Meg azok is, akik tudják, hogy kis gyermekkorunk óta ismertük egymást, Nem úgy bükk ununk egymásra az eleiben, mint két elhagyott, bolyongó ember, hanem gyermekkorunk óta jártunk egymás mellett, egymást kézenfogva sétáltunk a városliget parkjában és kocsikáztunk a Stefaniauton és igy leit a gyermekszerelcmből szerelem. Pedig talán nem is szerettem olyan nagyon. Minden meg történik, s az is megtörtént, amit ő akart, pedig én akkor még csak 16 éves voltam, ő pedig 24 volt és én akkor már tudtam, hogy ö beteg és az orvosok nemsokára elfogják küldeni Kairóba, vagy Lussinpiccolóba, vagy valahová délre, hogy egy kicsit meghosszabitsák az éleiéit De nem lehetett. Két olyan gyerek, mint mi voltunk, nem tud fukarkodni az élet­tel. Nem is tud takarékoskodni. Hiszen én még most se tudok. Hát még akkori Titokban találkoztunk mindennap és a legféltéktelenebb életet éltük mi ketten, pe­dig akkor már nbpról-napra soványabb és sapadtabb lett. Ha én nem vagyok, talán még két évig is elélt volna. De igy egy év alatt vége volt. Akik tudtak ami dolgainkról, azt mondták, hogy megöltem. A jobblelküek csak annyit mondtak, hogy siettettem a halálát. Ne n bántsm. Bennem már akkor is derengett, ébredezett, lázongott valami furcsa, büszke, ellentmondó gondolat és én már akkor éreze n, amit most két év múltán egész bizonyosan tudok, hogy ez volt a legnagyobb, a leggyö­nyörűbb, a legboldogitóbb jó, amit én eddig az életemben megtettem. Ügyi maga ezi ne n hKzi ? Maga azi gon dolja, hogy én most az élete n legkegyetlenabb bűnéért mondom el vodőbeszédemet. .Mert kegyetlenség a halálba csókol d a köhögő sápadt, sovány fiút, akit nem is szeretünk olyan nagyon, hanem a kihez csak szánalom és az első csók érzése köt, meg az a tudat, hogy ő nagyon nagyon szeret és még akkor is szereit, ha meg is kell halnia érte. Látja, ő nem sajnálta az életét és maguk sajnálják, ő adta meg nekem az életben a legudvariasabb bókot, a legalázatosabb hódolatot akkor, mikor azt érezte, hogy az én csókomért nem nagy ár a halál. Ezt már azóta többen mondták, de egyedül csak ő, aki nem mondta, tette meg. Valami bámulatból és szánalomból összefonó­dott tisztelettel és szeretettel nézek vissza rá és most már nem szégyenlek erről írni és ne m szégyenlem azt, hogy maga ezt a levelemet úgy olvassa, mint a múltért, az első rossz lépése m. ért> egy gyilkosságért való vezeklésemet. Hat igenis megöhem. Hamarabb küldtem el mint kellett volna. Most már dicsekszem ezzel, Soha életemben emberrel ilyen jót, ilyen neme­set elkövetni nem fogok többet. Pedig az én szájam már sokszor csókolta le siró, szerelmes embereknek a száját, én már egy pil antásom- mal sok megvonaglott, össze szorult töredező szivet simította n ki, ezeket a sorokat, most éjszaka, a romantikusan megnyilvánuió őszin­teség órájában le merem Írni, igen, én már többet csókoltam és többet fogok csókolni, mint ke lene, én is el fogom pazarolni az életemet szépen, gyönyörűen, mint maga is és még egynéhányau és mégis, mégis, soha olyan bol­dogan nem pazaroltam el a magan és a más pi: am ait, mint akkor, amikor azt a beteg fiút a halálba küldtem. Ha én nem vagyok mellette, akkor is

Next

/
Oldalképek
Tartalom