Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-02-02 / 5. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODÁLMI HETILAP. mummmmmmmHmmmmmBmmamammmummmmmammBBmmmamaMmaammmmuB bmmm I Farsang. Megkezdődött a farsang és szerte az i országban most van aratása a cigánybandáknak, pincéreknek, borkereskedőknek, kocsisoknak, világítási vállalatoknak, | egyszóval azoknak, akik táncból és vigalomból élnek. Kipirult arcok, hófehér vállak, csillogó gyöngyök, fekete-fehér ! férfialakok merülnek fel előttünk, mikor ! a farsang, bál, tánc szót halljuk. És ezek a fekete-fehér urak, halványszinü kivágott női ruhák, üres báli csemegések eddig csak tárcákban szerepeltek, kroki- témák voltak, de a vonal fölé nem kerültek soha. Régi hírlapjainknak téli témájuk, igaz, sohasem volt más, mint egy-egy országra szóló megyebál, egy-egy három napig tarló táncvigalom. De ezek a mulatságok mindig csak mint események szerepeltek, a jelenlevő személyek és az a hangulat, amely egy-egy ilyen bálon elterült, soha nem került szóba. Pedig ez lett ma igen fontos. Azelőtt, az előttünk menő nemzedék előtt a különböző osztályok egymásközti érintkezése egyrészt pajtáskodásban, másrészt lenézésben nyilvánult meg. De a lenézés sem volt sértő, vérlázitó, csak éppen lekicsinylő. Akkor még gazdasági, erkölcsi, vallási érdek és osztálykülönbség nem volt annyira kifejlődve, mint ma. Napjainkban, ezt el kell ismernie mindenkinek, a gazdasági oszláiyharcz kinyújtja csápjait mindenfelé, az osztályok közötti határok és válaszfalak igen élesekké váltak és — itt van az a pont, ahol a mulatságok dolga komolyra fordul, még az emberek mulatságai közé is bebecsap a harc egy-egy hulláma. Méltóztassék csak végig nézni a mulatságnaptárát egy-egy vidéki városnak, vagy akár Budapestnek. Telve van a különböző vallások patranusa alatt és mineenféle vallásos egyesület és intézmény javára rendezett bállal. Minden kaszt, minden kereseti ág, minden foglalkozás csoport külön mulatságot rendezz magának. De ez csak külsőség és indokolható (hiszen csak magunk közt érezzük jól magunkat), hanem tegyük kezünket a szivünkre és gondoljunk vissza arra, hogy ezeken a felekezeti vagy kasztrendszeren alapuló mulatságokon milyen helyzete van annak, aki, bár ismeri a kaszt összes jelenlevő tagjait, még sem tartozik a kasztba és hogy milyen hangulata van ezeknek az estélyeinek. Nagyon fájdalmas dolog az, egy kisváros társadalmának véleményét megtudni a farsang báljai felől. Felekezetekre, csoportokra bomlanak mulatságaik közben, mulatságaik alkalmából azok, akik egész életüket egymással való munkálkodásban töltik el. Lehet, hogy sok a munka és harc eszmei vagy gazdasági harc — közben szemben állanak egymással, de ezt a szembenállást el kell törülnünk akkor, mikor társadalmi, társas együtt-létről van szó. Elismerjük, hogy ez nálunk Magyar• _________ [ ! országon, a mi társadalmunkban —- legalább egyelőre—nehéz. Nálunk nemcsak érdekek ellen küzdünk, nálunk nemcsak i étdekel lentétek ütköznek össze, hanem személyek ellen visel harcot mindenki. De ha a harcban a két oldalon álló felek ! nem mosolyognak egymásra, annál in- ! kább kellene munkaruhánkkal, harci fegy- . verzetünkkel együtt az érdekek elleni haragot levetni és megmaradván a személy, az ember, a vagyon és érdekek nélküli Én, azt úgy fogadni, mint embertársak, pusztán embertársak egymást. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a felekezetek ne rendezzenek maguknak mulatságot, hogy a társadalmi rétegek a mulatságokon teljesen összevegyüljenek, nem mondhatjuk ezt, mert lehetetlent kívánunk. De mondjuk azt, hogy ezzel ne legyenek kizárólagosak, exluzivek és szeretnők mondani azt, hogy igenis, az egymáshoz közel álló társadalmi osztályok használják fel azokat az eszközöket, módokat és azokat a momentumokat, amelyek segítségével érdekeik háttérbe szorítása nélkül közeledhetnek egymáshoz. Az életfentartás mind nehezebb lesz, az érdekellentétek szaporodnak, az emberek közül mind több és több kerül szembe, iparkodjunk tehát, hogy ahol lehet, tompítsuk az ellentéteket, hozzuk újra közelebb az embereket egymáshoz, különösen nálunk Magyarországon, az amugv is szerfelett szétdarabolt társadalom országában. A „SZINÉRVARALJA“ TÁRCÁJA. A jó tanácsok. Vadászaton volt egyszer Abbasz sah a nagyvezérével és a föembereivel együtt. Mikor az erdő felé lovagoltak, az ut mentén egy öreg embert pillantottak meg. Sirt az öreg ember keservesen. A sah jószivü ember volt és azonnal odament a siránkozóhoz és megkérdezte, hogy mi baja ? — Nagy bajba jutottam — felelte az öreg —- amig aludtam, ellopta valaki a fejszémet. Favágó vagyok s a fejszémmel kerestem a kenyeremet. Most már nem dolgozhatom, mert nincs egyetlen fillérem sem, hogy uj szerszámot vehessek. A sah azonnal kivette az övéből az erszényét és egy aranyat dobott belőle az öreg ember elé. — Nesze — mondotta — most már vásárolhatsz uj fejszét. Ne siránkozzál tovább. Az öreg ember örömmel kapta fel az aranyat a földről, azután igy szólt; — Jó uram, hadd háláljam meg valamivel a jóságodat. — Mit adhatnál te nekem, te szegény ember? — kérdezte mosolyogva a hatalmas sah. — Két jó tanácsot. A sah intett az öregnek, hogy beszéljen; hadd hallja, hogy miféle jó tanácsokat adhat neki. — Az első tanácsom — mondotta az öreg ember — igy szól: Mielőtt valamihez kezdenél, mindég gondold meg előbb, hogy nem lesz-e rossz vége a cselekedetednek. Mindég inkább erre gondolj s ne áltassad magadat olyan jó reményekkel, amelyekben megcsalatkozhatnál, A sah nagyvezére mosolyogva jegyezte meg: — No, ha csak ilyen tanácsot tudsz öreg, akkor jobb lesz, ha a másikkal nem is állsz elő. Az ilyesmit már az iskolás gyermekek is tudják. A sah azonban csendre intette a nagyvezért és szelíden mondotta az öreg embernek: — Hadd halljam a másik tanácsodat is. — A másik tanácsom — mondotta ekkor az öreg ember — igy szól: Bocsásd meg annak a bűnét, aki még megjavulhat a kegyelmességed által. A sah megköszönte a jó tanácsokat, azután tovább lovagolt a kiséretével együtt. Esztendők múltak el ezután s mindenki elfeledte már az öreg favágóval való találkozást. A nagyravágyó nagyvezérnek egy napon az a gonosz gondolat ötlött az eszébe, hogy megszerzi a maga számára a sah trónját. Felbérelt tehát egy embert, hogy ölje meg a saht. Ez az ember be is lopódzott az alvó sah szobájába egy nagy késsel, de mielőtt hozzáfogott volna gonosz munkájához, a szemébe ötlött a faion egy arany- betűs irás: »Mielőtt valamihez kezdenél, gondold meg előbb, hogy nem lesz-e rossz vége a cselekedetnek«. Mikor elolvasta ezt az Írást, hirtelen eszébe ötlött, hogy az ő cselekedetének milyen rossz vége lesz; halállal fog lakolni érte. Nagy rémületében kiejtette ekkor a kezéből a kést s a sah fölserkent a zajra. Most azután kiderült a gonoszság s a sah maga elé rendelte a nagyvezért és igy szólt hozzá: — Tudom, hogy mit cselekedtél ellenem. Emlékszel-e még rá, hogy évekkel ezelőtt kigu- nyoitad az öreg favágót a jó tanácsért. Én azonban megbecsültem ezt a tanácsot, odairattam a szobám falára is. Nem bántam meg ezt, mert most meg ennek köszönhetem az életemet. A nagyvezér nagyon megrémült; nem kételkedett abban, hogy a sah halálra fogja Ítélni a gonoszságért, amelyre a nagyravágyás vitte rá. A sah azonban szelíden mondotta neki: — Az az öreg ember mondott még egy másik jó tanácsot is: »Bocsásd meg annak a bűnét, aki még megjavulhat kegyelmességed által«. Én remélem, hogy te meg fogsz javulni, tehát megfogadom annak az öreg embernek a második tanácsát is. A nagyvezér leborult a sah elé s könnyezve gondolt most arra a szegény favágóra. Londeaz Elek.
