Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-26 / 4. szám
Szinérváralja, 1911. Január 24. — 4. szám. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Ngilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő ; FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű kőzfcméay é* küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szin&vdiíifilja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljdra küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = A magyarság térfoglalása. Bármi adatokat is szolgáltasson az imént lefolyt, népszámlálás, egy körülményt bizonyosnak vesz mindenki: az utolsó évtized alatt a magyarság saját hazájában ismét nagyobb "teret foglalt el. A hazafiakat természetesen nagyon érdekli az az arány, amelyben ez történt, de magát a tényt senki kétségbe nem vonja. A népszámlálás legfontosabb feladata: a kulturhaladás mérlegét, az idő- szerinti állapotokat bizonyos előbbeni időszakban uralkodott állapotokkal össze- hasonlitani. A haladás vagy hanyatlás e két időpont közti állapotok és viszonyok pontos összemérése mellett világosan kitűnnek. Valamint minden kulturmunkában a népek természetes ösziöne, az értelem, az ügyek iránti buzgóság adja meg a lüktető erőt, úgy abban az ügyben is, mely minden igaz magyar embernek leginkább szivén fekszik: a magyarosodás is attól a visszhangtól függ, amelyet a nemzet egyes lelkes vezetőinek kezdeményezése magában a népben talált. Kezdetben, négy-öt évtizeddel ezelőtt, amikor a nemzet megszabadult attól a lidércnyomástól, melylyel a bécsi kama- rilla visszafojtotta lélegzetét és a szabad, friss, egészséges életfunkciónak útját vágta, alig hogy a nemzet lerázta magáról béklyóit, nehány rajongó lelkületű hazafi legelsőbben is vissza kívánta hódítani a nemzet legdrágább kincsét, azt az aranvutat, amelyen a haza érintkezik a hazafival: az édes anyanyelvet. Minő vállalkozás! Lesz-e, lehet-e eredménye ? Ismét azon a nyelven fogja-e a nemzet összessége kifejezhetni óhajait, reményeit, azon a nyelven fogja-e előadhatni sérelmeit, panaszait, amelyen a pusztaszeri gyűléstől a mohácsi vészig és később, amikor a török rabiga alatt felszabadult, egészen a pozsonyi országgyűlésig intézte ügyes-bajos dolgait? ügy látszott akkor, hogy a szó el fog hangzani a pusztában s nem lesz, aki meghallja. Pedig dehogy nem hallották meg. Kevesen értették és beszélték ugyan a magyar nyelvet, ezek is hijján voltak a gyakorlatnak, mert hiszen ama rémes időszak alatt csak sultogva-dugdosva lehetett nehány magyar szót kiejteni. S amikor azok közül, akik tudtak magyarul beszélni, nehánvan megtették az első kísérletet, hogy a magyar nyelvet ismét jogaiba léptettessék: nemcsak szokatlannak tetszett ez, de szinte nevetségesnek tartották a csaknem lehetetlennek látszó törekvést, hogy magyarul beszéljen mindenki, aki mag}rar. A régi Pest utcáin nem egyszer hallhatunk hangos kacagást válaszul a magyar szóra. S ime, a lehetetlen lehetővé vált, a nevetséges törekvés lelkűnkhöz tapadt, legszentebb érzelmünket képezi. Ezt a polyglott nemzetet a magyar nyelv tartja össze. Az idegen anyanyelvűek gyermekei magyarul beszélnek szülőikkel, akik igyekeznek őket megérteni és magyarul válaszolni. Legalább igy van nagyobbrészt. Ahol pedig még nem foglalhatott tért ennyire a magyar nyelv, ott megfelelő törvényekkel iparkodnak otthonossá tenni a magyar nyelvet. Annyira már vagyunk, hogy azok, akik igazán magyarok akarnak" lenni, magyarul beszélnek és nem rajtunk, magyarokon múlik, hogy egyes I néptöredékek a magyar nyelv alkalma- J zását fel nem karolják. Reméljük azonban, hogy helyes és tapintatos intézkedéseinknek sikerülni fog ezeket is nehány évtized alatt a ! magyar nyelv használatára indítani. De már igy is, összevetve mai viszo- ! nyainkat a nehány évtized előtti viszo- ! nyokkal, örömmel tapasztalhatjuk, hogy magvarosodunk és a magyarosdás szakadatlanul terjed. A felvidéken, hol még tiz-lizenöt év előtt ritka volt a magyar szó, dacára a tót nemzetiségi agitátoroknak, a gyermekek nagy része már magyarul beszél. Csak egyes vidékeken, különösen ott, ahol az agitátorok még mindig széleskörű tevékenységet fejtenek ki, halad lassabban a magyarság ügye! A románok közt szaporodik a magyarul beszélők száma, a szászok ellenben még most is szívósan ragaszkodnak őseik nyelvéhez. Viszont a svábok előszeretettel tanulnak magyarul, ami arra a reményre jogosít, hogy megjő az az idő, amikor majd az Észak bérceitől a Dél tengeréig csak magyar szót fogunk hallhatni mindannyiunk közös földjén: szeretett hazánkban. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Egy játszma ecarté. — Irta; Jean Richepiu. — Ezek az oroszok valóságos ördögök! Lényükben a legtökéletesebb czivilizáczió mellett elfér a legvégső barbarizmus. Különös módon kezelik az embereket és a tárgyakat. A szerelemben pedig oly váratlanul, oly furcsán és érthetetlenül viselkednek, hogy még akkor is megdöbbenünk, amikor ismerni véljük őket. Ilyformán lepett meg röviddel ezelőtt Mus- kov Boris, amikor — teljesen nyugodt hangon — Z. herczegnővel folytatott szerelmi viszonyának furcsa befejezését mondta el. Boris, a szőke óriás, a legpárisibb párisi, könnyelmű skeptikus, ellensége minden romantikának és ismerője minden modern vívmánynak! Babaarczu, de különben szeretetreméltó, rendkívül előzékeny és oly megnyerőén bájos, hogy minden önzésének daczára, nem csak a saját, de a környezete életét is kellemessé teszi. Létezik, párisi ember, aki nem ismeri a herczegnét ? Öt és a múltját? Amikor kitüntetett, legalább is a huszadik lehettem, ha csupán a jóhangzásu neveket számiljub. Ments Isten, hogy ezt szemrehányásképp említsem! Olyan, amilyen. Különben olyan férj mellett, amilyen a herczeg, bölcsen fogta fel a dolgot. Mindig úgy tett, mintha mitsem sejtene. Ha szerencsétlen férjét említették fel előtte, rendszerint azt kérdezte : »Rajtakapta őket?« Es hogyha nemmel feleltünk, hozzátette: »Akkor nem csalhatott meg! Ez olyan, mint a hamis kártyázás. Csak akkor érezzük, hogy megcsaltak, ha észrevettük! Még pedig fölényes közönye által. Tőle nem kell veszekedéstől rettegni, sem pedig lelkesedéseket eltűrni! Mily kellemes társalgó! Mily csodás lelki nyugalom! Jobban mondva, mily csodás lélek- nélküliség! Mindezt még tegnapelőtt szentül hittem! ÖrdöngŐs ficzkó! Hogy megtévesztett jóságos ál- arczával! Ki hitte volna, hogy ily őrült, kiválóan különös, csöppet sem valószínű kalandban legyen része ?! Ha rágondolok, még ma is fázom tőle. * Hiszen ismeri a herczeget, mesélte, legalább hírből. Szenvedélyes játékos. Csaknem egészen béna, és ezért a karosszékéhez van Jánczolva, csakis a szenvedélyének él. Erőtlen kezei éppen csak, hogy megmarkolják és kijátszhatják a kártyát. A feje egészséges, a józansága megmaradt. Senki sem ismeri jobban, mint Ő, i kedvencz játékának az ecarténak kombináczióit. Ebben az egyben valóságos Moltke! A herczegnő, bármily borzalmasan viselkedett is, e tekintetben kifogástalan volt. Kikerülte a botrányt és megőrizte a látszatot. Ha a herce- : get az ecarte Moltkéjának neveztük, a feleségét bátran elnevezhetjük a házasságlörés Cagliosz- trójának. De nem létezik oly ügyes csepürágó, hogy egyetlenegyszer se tévessze el a trükkjét. Valamelyik segitőjének rosszakarata vagy ügyetlensége is elegendő erre. Ez esetben rosszakarat volt. A herczegnő komornája egy czigányleány volt, aki úgy ragaszkodott hozzá, mint egy szelídített párducz. Szeliditett volt ugyan, de sajnos, megmaradt párducznak 1 Ez a leány egyszer, Isten tudja miért, igy szóH hozzám két ajtó között: — Szeretlek! Kaczagtam. — Szeretlek — ismételte — még pedig régóta. Nem akarom, hogy ezt a bojár nőt látogasd meg 1 Hangjának szenvedélyessége és sárga szemeinek villogása daczára, csakis a csúnya sárga arczát láttam és még jobban kaczagtam rajta. Azt hittem, sokat ivott és szelíden félretoltam, ittasságára való tekintetből. Nekem is kissé fejembe szállt a pezsgő. — Nem akarsz ? — kérdezte, belekapaszkodott a karomba és megcsókolta a kezemet, igazán nem akarsz? És amikor; még hangosabban kaczagtam, fogvicsorgatva nyitotta ki előttem a boudoir ajtaját és halk sziszegő hangon mondta : — Ezt megbánod még szivem, megbánod
