Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1911-09-14 / 37. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Ngilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

Háziipar.

(F.) A mezei munkákat immár majd mindenütt befejezték. Még a szőlő munkálatok s a vetés s a magyar földmives ismét hosszú pihenőre hajthatja fejét. Nem keres semmit, fogyasztja a készet s mire kisüt a tavaszi napsugár, elfogyott mindaz, amit verejtékes munkával az előző évben keresett, mert a hosszú tél munkátlansága kimenti teljesen anyagi erejét.

Sokat Írtak és sokat vitatkoztak már azon, hogy vájjon a hosszú téli napokat milyen hasznos munkával tölthetné el a magyar földmivelő, hogy ne vesszen teljesen kárba az a teméntelen eleven erő, mely a földmivelő karjában rejtőzik. S hiába, a mi gyári s ipari viszonyainknál fogva okosabbat célravezetőbbet a háziiparnál nem tudtak kisütni. Valóban a magyar földmivelő nem tudja a téli időszakot jobban felhasználni, mintha háziiparral foglalkozva oly módon igyekszik jövedelemre szert tenni, hogy ezzel legalább azt a szükségletét fedezze, amelyre a lél folyamán feltétlenül szüksége van. Ha ezt a célt elérnők, akkor már mindenesetre annyira mehetnénk, hogy a magyar földmivelő nem enné meg a tél folyamán egész nyári s tavaszi keresetét, hanem ellehetne valamit a jövőre is s ezáltal a tőkegyűjtés folyamata megindulhatna. Hiszen a tőkeszegény országoknak épen ebben rejlik örökös rákfenéje, hogy tár-■= ............... ~ ; - - " " - ~ .................

sadal

mának egyes egyedei csupán annyit keresnek, amennyire a megélhetésükre okvetlenül szükséges.

Oroszországnak van jelenleg a legnagyobb háziipara. Evekint milliók és milliók jutnak igy a szegény földhöz ragadt föld- mivelők kezeibe s csak igy képzelhető, hogy az orosz nép évről-évre, dacára hiányos kulturájoknak, gyarapszik, mig a magyar minden élelmessége, minden ügyessége mellett, évről-évre elszegényedik s kivándorlásra kényszerül.

S minő sok iparága van a háziipari tevékenységnek. Hiszen még a külföld is nagy fogyasztója a kalotaszegi varrottasnak, a csetneki csipkének s mindannak a sok apró-cseprő ügyes holminak, amelyek a tehetséges magyar kezekből kerülnek elő. Csak egy kis biztatás, csak egy kis segítség, mig a kezdet nehézségein átvergődik s meg lenne teremtve az, amiből azután egész családok jó existentiája kerülne elő.

De mint minden jónak, igya háziiparnak is nálunk csak szónokló apostolai vannak. Tenni nem tesz senki, semmit sem érdekében. Pedig hát nagyon jól tudjuk, hogy füsttel nem lehet piros tojást festeni s épen igy szép szólamokkal nem lehet a magyar kivándorlás egyik legnagyobb okozóját, a szegénységet s földéhséget megszüntetni.

A társadalom egyedül sem elegendő arra, hogy ezeken a bajokon segítsen. Noha

A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

Gyöngyélet.

Hej! vig fiuk . . .

Hej l vig fiuk, ti régi cimborák,

Tőlem de messze elkerültetek.

Csak hallgatom szelíd, fájó örömmel A kósza szél, hogy mit regél felőletek.

Ti jártok fütyörészve, gondtalan, Kalászhajos mezőkön, halmokon.

S ha egyszer-egyszer tüskeágra hágtok Föléje irt othonotok lágy derűje von.

Az én utam lám régen uttalan. Vadrengetegbe vittek vágyaim.

Török balgán a süppedő avarba,

S lankad karom a százados fák ágain.

Szőttem az álmok lenge köntösét, Incselkedett velem a hir, babér.

Hullott is rám egy-egy levél belőle,

Azt is fakóra csípte már a dér.

Sötét, párás az én életlakom Ködöt lehelnek rám « vén falak,

S ha néha napfény villanik szemembe, Az is múlt betévedő sugára csak

KovátB X/ászló.

— Irta: Duilai Zimányi József. —

Hogy a Sulyok Bálinték tágas portáján megint valami nagy dolognak kellett történni, mint husvét első napján, amikor a Sándor fiuk, az a csinos bakagyerek Boszniából egy hétre haza nézett: az olyan bizonyos, mint a szentirás, ha ugyan az istentelen Kovács Pista szerint nem bizonyosabb még annál is. Az árendások bejárója, Sóska Eszti a nyakát teszi rá, ha nem a levéihordót látta úgy harangszó tájt hozzájuk befordulni, most meg a segédjegyzőért küldtek; ahol jön is már a kurta segédjegyző, úgy siet, mint a laboczi óra az ütéssel. Bezzeg nem sietne, ha Pató János uram hivatná, akinek a Boriska leányát két álló esztendeig bolondította.

Hát nagy dolog is történt Sulyok Bálinték- nál, vagy inkább Sándorral ott Boszniában, ahol most a századjok fekszik. Legalább az öreg Sulyok Bálint az ágyat nyomja most amián, amit abban a szomorú levélben az a szegény fiú ir. Sulyok Báüntné meg sir egyre, csak a szegény kis Annuska titkolja könnyeit, pedig sürü, nehéz cseppekben pereg az nagy fekete szemeiből, mig bánatos nevelő atyját és anyját vigasztalja, hogy hiszen megsegíti az Isten Sándort, nem pogányok tán azok a katona-törvénytevő urak sem, hogy halálát kívánják egy becsületes legénynek, hát még ha az a becsületes legény Sulyok Sándor, akire még a rágalom sem mondhat rosszat. Meglássák, hogy a segédjegyző ur eligazítja azt szépen, tudja az a sorját, ő is volt katona.

— Hogy tudja e? Aligha, nem a szomszédban van Bosznia, hogy olyan könnyen kirepesokat lendíthet az ügyön, de egyedül gyenge ilyen elhatalmasodott baj orvoslására. Nálunk sajnos még mindig a kormány segítségére szorul minden olyan országos akció, mely végeredményben a társadalom hasznát mozdítja elő. Ott kell tehát szorgalmazni a segítséget. Onnan kell kiindulnia annak a mozgalomnak, mely végre megteremti a magyar háziipart, de nem olyan mértékben, mint ahogyan azt most művelik, hanem olyan terjedelemben, mely azután hatásában annak jóságát mihamar érezteti.

A társadalomnak kell tehát, ha már saját erejéből nem képes a magyar földmivelő szomorú sorsán enyhíteni, oda hatni, hogy a kormány végre vegye erélyesen kezébe ezt az országos fontosságú s a magyarság továbbfejlődésére nélkülözhetetlen kérdés sürgős s hatásos megoldását.

A Magyar Gazdaszövetség Szatmáron.

Az ország egyik leglekintélyese,bb gazdatársadalmi szervezete a Magyar Gazdaszövetség szeptember hó 28 ára Szatmárnémetibe országos gazdagyülést hivott egybe. A szatmári gazda- gyűlés a folyó év egyik legérdekesebb és legjelentősebb gazdaságpolitikai eseménye lesz, különösen azok miatt a kérdések miatt, amelyek ez alkalommal napirendre kerülnek. Már az eddig megállapított hivatalos program is sokat igér. Azonban kilátásunk van rá, hogy e gyűlésen programon kívül is több oly fontos dolog

rálja a fiunk dolgát, mikor a reklamálását sem tudja kijárni — sóhajtja Sulyok Bálint uram.

— Hátha ezen segíthet — igyekezett megnyugtatni Annuska. De ihol jön is már a jegyző ur — kiált fel az ablak felé tekintve.

A segédjegyző ur megérkezését künn a konyhaajtó elé hintett buzaszemeken harczoló apró jószág hangos szétrebbenése jelenti be. Csak öt ártatlan pihes pecsétlé savóvérével s gyászos kimultával szolgálatkészségre valló sietségét, mig az első házból kopogtatására kihangzik az alázatos tessék.

— Mi baj, mi baj édes Bálint bácsi, kedves nénikém, aranyos Annuska ? Csak nem azt a pár csibét siratják tán, melyek siető lépteim nyomát festik e perczben vérökkel künn a konyhában ? ügy jöttem, mint egy garaboncz, hogy mielőbb segítségükre, akarom mondani szolgálatokra lehessek — hadarta a gyors lábú s beszédű segédjegyző, köszönni is elfelejtve.

Sulyok Bálint uram nem bir szólni sem, csak arra a kiterített levélre mutat, melyet szemét törlő felesége a segédjegyző elébe tol, mig Annuska kötényével széket törülve, üléssel kínálja meg.

— Ah Sándor baka levele az a nagy felleg, melytől itt megcsordul az eresz? — szól a levélbe és Annuska felé pillantva a költői lelkületű férfiú — bizonyosan elfogyott az oldalas, meg a kolbász, mit a minapában Boszniába küldtünk világlátni.

— Ne tréfálkozzék jegyző ur, hanem olvassa, mi van abban a levélben — szólal meg elfojthatatlan nehezteléssel Sulyok uram.

A segédjegyző ur elolvassa a levelet. Sze-