Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-06 / 49. szám

/

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő:

FÁBIÁN ISTVÁN.

Alapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Színé rv áralj ára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

Munka és munkabér.

(F. É.) Az általános drágaság kérdésének felvetésekor, annak magyarázatául leginkább a munkabérek emelkedését hozták fel indokul. A munkások örökös bérmozgalma a munkabéreket annyira felemelte, hogy az általuk előállított iparcikkek előállítási értéke is emelkedvén, azok ára természetszerűleg is magasabbra hágott. Bizonyos, hogy a hazai ipar hirtelen s szokatlan fellendülése, de különösen azok a szakmák, melyek az építőiparral szoros összefüggésben állanak, olyan rohamos felbuzdulást mutatnak, hogy a gyors változás a szükséges munkaerők túlságos nagyigényét felkeltette s ezáltal olyan horribilis munkabéreket erőszakoltak ki a megszorult munkaadóktól, hogy ez a körülmény lényegesen hozzájárult az általános drágaság emeléséhez. Az első, ami drágább lett e körülmény által, a lakás, mindjárt nagy rubrikával járult a mindennapi élet gondjaihoz. A lakásdrágaság maga után vonta szükségképen az élelmiszerek drágulását, mert a kereskedők, nagyobb bért követelvén tőlük üzlethelyiségeik, lakásaik után, kénytelenek lévén nagyobb üzemköltség melleit dolgozni, cikkeik árát is ilyen arányban emelték. A pék, drágább munkaerővel dolgozván, nagyobb áruanyagot használva fel, kénytelen volt a süteményei árát emelni. A mészáros, részben drágább munkaerőkkel dolgozva, részben drágább husanyagot beszerezve, a . maga létfentartása is megdrágulva, nagyobb árakon kénytelen a húson túladni, hogy a maga existentiáját biztosítsa.

S igy sorba elővehetnek valamennyi elsőrendű szükségleti cikkek előállításával foglalkozó szakmát s látni fogjuk, hogy mint kapcsolódnak együvé az egyes láncszemek s mint követi az egyik tényt a másik következmény.

A munkabérek drágulása tehál, a munka növekedéséből származott. Sok munka lévén, nagyobb a munkások iránti kereslet s igy azok munkája nagyobb becscsel birva, mint a múltban, nagyobb árát is szabják annak. De tulajdonképen nem kárhoztathatjuk azt, hogy az ország fellendülésben van, hogy növekszik a munka, több munkáskarra van szükség. Nem, mindezen körülményeket áldanunk kell, hiszen mindig és mindenkor azon sopánkodtunk, hogy stagnál az ipar, a kereskedelem s nem fejlődik az ország ipara s kereskedelme.-Nem is ebben a hiba. Máshol kell azt keresnünk. S nem pedig a múlt idők bűnében. Amikor nem volt munka az országban s a sok dologtalan munkáskéznek uj hazát kellett keresnie, hogy munkás kezüket foglalkoztathassák, mikor a kivándorlás volt olyan nagyarányú, mint amilyen most a munkáskéz utáni kereslet, akkor hintették el azokat a káros magvakat, a munkások kivándorlási lehetőségével, melyeknek keserű gyümölcsei most a mi részünkre értek meg. A kivándorló

munkáskezek nem jöttek vissza. Tág terük akadt á jóravaló munkára s nem tértek meg még akkor sem hazájukba, amikor már itt is akadt volna alkalom munkáskezük

érvényesülésére.

A kivándorlás tehát az, mely elsősorban a munka és munkabér közötti aránytalan harc perzselő tüzét felszította s innen ered mindaz a sok baj és kellemetlenség, mely meg sem fog szűnni mindaddig, mig csak a hiány, mely a kivándorlások következtében beállt, ki nem egyenlítődik. S igy mireánk nézve a munka növekedése csak terheket s nagyokb súlyokat helyez kilátásba. A munkabérviszonyok, melyek állandóan emelkedő tendenciát mutatnak, hamarosan nem is fognak megváltozni, sőt amint a kilátások biztatnak még javulni is fognak a munkabérek előnyére s igy a drágaság, mely fojtogató karjával szorongatja mindnyájuk torkát, szintén csak ernelkedhetik, ami azt hiszem egyikünknek sem szolgál örömére.

A játékszenvedély.

Erkölcsbiráink panaszkodnak, hogy a játék- szenvedély óriási mérveket öltött. Áldozatainak száma egyre szaporodik és a játékasztal körül lejátszódó botrányok éppen nem tartoznak a ritkaságok közé. Legújabban a budapest-józsefvá- rosi körben történt, hogy egy játékos zsebéből ezreseket loptak.

A régi jó időket szeretik emlegetni, pedig azok se voltak bizony jobbak. A magyarok dicséA „SZINÉRVÁRALJA“ TÁGAJA.

Haldoklás.

Az anya szólt:

»Fiam az arcod, forró lázban ég.*

A fiú szólt:

>A haja szőke volt, a szeme kék.*

Az anya szólt:

>yh, nézz rám, a szivemet ne gyötörd.* A fin szólt:

»Hazudott, megcsalt, elhagyott, megölt.* Az anya szólt:

*Fiam, hát már nem ösmersz én reám?* A fiú szólt:

»Imádkozz érte. édes, jó anyám.*

Farkas Imre.

Szombat délután.

— Irta: Kosztolányi Dezső. —

Szombat délután volt. de ez nem nagyon fontos a történetre. Az ég azonban aranysárga üvegkupolaként feszült szét és enyhe ibolyaiilat párolgott a barna szobákban, Ez az a különösen világos és átlászó szombat délután, mikor a szorgalmasabb diákok a nyitott ablaknál vona- lozzák meg füzeteiket egy szabad vasárnap délután örömében s a távol mezőkön kaezagva, puffogva hangzik fel a méta lármája, mint valami

eilévedt harangszó. Ebben a pillanatban még a szigorú arczu iskolaudvarnak is bolondos kedve támad s a nehéz homok ugrálni szeretne örömében, ha az a kenetes és vallásos komolyság, amely ilyenkor szentelt olajként minden tárgyra ráömöl, meg nem tiltaná neki.

Egy fiatalember nézett ki ilyen szombat délutánon a második emelet ablakából, amely egy hosszúkás, beláthatlan végű szobának szállította a napsugarai. Nagyot kortyintott a részegítő kék levegőből, azután kijebb dugta a fejét és rá- könyökölt az ablakdeszkán heverő fekete posztóra. A ruhája is fekete volt és sápadt arcza ebben a gyászos keretben csodásán szomorúnak látszott. De vájjon miért is volt ennyire bús? Nem tudta senki, még csak nem is sejtette. A i szomszéd ablakokban könyöklő lányok találgatták,

! de ők nem jöttek rá, ki lehet igazán ez a sápadt i fekete fiú, aki naponta tisztán, elegánsan jön- : mén, néha gyászkeretes leveleket kap, melyeket i szótlanul tép össze, és darabjait nyugodtan dobálja le a járda kövezetére ? Vájjon távol halottja van-e, életunt világfi, vagy talán szerelmes is? Nem módjuk meg; hanem higyjük a legjobbat.

A kis mellékutezán épen az ő ablaka alatt ál fújt a virágszagu szellő s mintha csoda történt volna, egyszerre az egész élet ragyogását mutatta meg a szűk kőbörtönök lakóinak. Kün a körút tölcsérein még télies vidámsággal kavargóit a zaj, itt azonban a kocsisok már andalogva hajtottak, az udvarok kötelein színes ruhák lógtak és a kövek közölt szivárványszinüen, lustán csillogott a szappanos viz. Ide már megérkezett

a tavasz. Az ablakban könyöklő idegen tág tüdővel szivta magában, a fürkésző szeme észrevette azt is, hogy nehány homályos ablaküveg mögött otromba cserépbögrében ibolya kéklett. Len egy szállítókocsi uj bútorokat hozott és a friss festékszag tavaszosan vegyült el a virágillattal és a zöld gályák életlehelő szagával. Nyelte ezt a selymes, bársonyos levegőt és nem tudott betelni vele. Alatta ugrálva jártak az emberek, mintha őrültek lennének a napfénytől, a virágoktól, a lányoktól s egy perezre ő is kiáltani szeretett volna, hogy minden csupa vér, csupa forró, bulya tavasz, csupa csók és lángoló seb legyen, de azért csak olyan szomorú maradt mint eddig.

Felvette vékony, fekete tavaszi kabátját és megindult kifelé. Nem nagyon sokat gondolkozott, merre menjen, hanem meni egyenesen és vakon, amerre inai vitték. Mindenki láthatta, hogy az ő esze most a lábaiban volt. Roskatag, szomorú lassúsággal haladt, mint valami öreg ember és nem is tekintett maga körül. Ilyen révedezően járni csak a megcsalt szerelmesek szoktak, akiknek már nincs több vágyuk. Ez a szegény fiatalember is fáradtan hagyta maga mögött a várost, a házak egyre kisebbedtek, az utczák fogytak és ritkultak s egy lapos napfényes mező szélén mar integetett a lassú hajlású temetődomb, a kálvária. Nem riadt vissza az enyészet komor színpadától, hanem nyugodtan ment előre. Az ázott tavaszi fák közül mosolygó kopott Krisztus kép oly szelíd volt s a régi esőmosott szentképek mind ismerősként köszöntötték, bár tudta, hogy sohasem járt itt. Talán csak álmában ka-