Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-22 / 47. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. November 22. — 47. szám. wr - ~jg Szinérváralja, 1910. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő: FÁBIÁN ISTVÁN. Alapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinéruáraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = Rendőrszellem. Forr, lázong, panaszkodik és zokog ebben az országban, akinek Fortuna isten- asszony nem mosolygott már a bölcsőjére, vagy később tanúsította kegyes pártfogását. Két kéz munkája kevés, a lázasan tulcsigázott agyvelő tevékenysége nem produkálhat annyit, amennyi a megélhetéshez szükséges. Látjuk a kiválasztoltakat, amint duslakodnak a fényűzés raffineriájával összeválogatott nyalánkságokban, melyek alatt asztaluk roskadozik s amint a gobelinekkel tele termekből rávetjük tekintetünket az utcára, látjuk a meztelen nyomort, amint égbekiáltó jajveszékeléssel keresi az előle bujdosó igazságot, a munka révén való megélés lehetőségé, a kongó gyomor csillapítását vagy — megcsalását. Mert a szegény ember megcsalja a gyomrát. A viszonyok megtanították rá s ma már a gyomor megcsalása valóságos művészetté- fajult, amelyben a munkás, akár kézzel, akár fejjel dolgozik, a legnagyobb tökélyt érte el. Nem élelmi, hanem csillapító szerekkel küzdik le a kegyetlen ellenséget: az éhséget. A haza, melyről az iskolában, zsenge ifjú korunkban oly sok szépet, magasztosai hallottunk, úgy tart itt minket, mint a csalfa szerető. Tudjuk, hogy megcsal, de mégis vonzódunk hozzá. Csak, amikor szenvedésünk már tetőpontját érte el, mondunk le róla s vándorbotot fogunk a kezünkbe. Keresünk helyet, hol a test, de a a lélek is erőt meríthet a munkához. Seregestül, csapatostul vándorolnak ki véreink Amerikába, hol dolgozni tán még többet kell, mint idehaza, de jobban, sokkal jobban fizetik meg munkájukat, ahol jóllétre vergődhetnek, sőt megtakarított pénzükből gyámolithatják itthon maradt szeretteiket is. Legyőzik a szív forró vágyát: a vonzalmat az édes szülőföldhöz és felszabadulva az érzelmek bűvös hatása alól, dolgoznak és keresnek. Keresnek maguknak és övéiknek. De sokszor az átok, melynek súlya idehaza reájuk nehezedett, még tengerentúl, messze idegenben se hagyja el őket. Gondoskodnak róla a: ok, kik, mig itthon éhezve, ázva-fázva tengették nyomorult életüket, cézári önkénynyel fordították sorsukat mostohára, hogy odakünn se legyen békességük. Hatalmuk ugyan nem éri el a távozottakat magukat; de vannak itthon maradt rokonaik, ezeket zaklatják, hogy érezzék az idegenbe szakadt, övéikről gondoskodó családfentartók is. A kivándorlást a megélhetési viszonyok megjavításával nem tudják megakadályozni, de azt megneheziteni, ahhoz már kitünően értenek. Szabad idehaza éhen veszni, de idegenben jóllakni: tilos. Már rósz szemmel nézik azt is, ha az itthon éhezőket a ro- kohok idegenben szerzett pénzzel támogatnak. Nem tréfálunk, tessék csak elolvasni ezt a levelet, melyet nehány elkeseredett szeghegyi lakos az »Atlas«-hoz, ehhez a jól szerkesztett, egyedüli magyar kivándorlási szaklaphoz intézett s tapasztalni fogjuk, hogy a hangzatos népboldogitó szólamok az élet valóságára fordítva milyen gyatrák. íme a levél: »Az Amerikából hozzánk küldött pénzes leveleket lefoglalják. E különös rendelkezés oka állítólag az, hogy a pénzes levelek borítékain levő pecsétek F. M. betűket mutatnak. A hatóság: postahivatal és állam- ügyészség azt következtetik ebből, hogy e levelek F. Missler brémai cégtől származnak és hogy tartalmuk kivándorlásra csábitó iratok, azért kobozzák el őket. Egészen eltekintve attól, hogy ez a cég, ha tényleg akarna ilyesmivel foglalkozni, bizonyára nem használna F. M. betűs pecsétet, a levelek tényleg csak Amerikában időző rokonaink pénzküldeményeit tartalmazzák és rokonaink csak a brémai bankház köz- vetitését veszik igénybe. A pénzeket, melyeket nekünk az említett cég minden levonás nélkül közvetít, mindazáltal nem kapjuk kézhez, hanem a postahivataltól a bírósághoz, onnan a községi elöljáróhoz, szóval: Ponciustól Pilátushoz kell futkosnunk, mig sok utánjárásra, nagy későn, a minket jogosan megillető pénzhez juthatunk. Meg kellene fontolni, hogy ily akadékos eljárással nem az illető céget, hanem csak A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Eljegyzés. — Angolból fordította: ifj. Kárpáti Endre. — Anyám sohase jött ki elém a bursley i állomásra, ha az Ötvárosba érkeztem Londonból. A knype-i pályaudvarhoz pedig még kevésbbé. Messze is lett volna kissé, de meg nem eresztette a sok házi munka. Az előkészületek a fogadásomra. így hát a kisvasuton az utat s aztán a sétát a szülőházig minden alkalommal egyes egyedül tettem meg, mialatt elég időm volt, hogy élvezzem a családias kéményeket, a könnyekig megható füstöt, a vendégmarasztó sarat és a szivünkig csendülő otthoni tájszólást. És volt idő másra is. Átgondoltam újra, meg újra, miképen fogom anyámnak előadni a nehéz újságot. Mert úgy kell venni, hogy rendszeresen minden héten Írtam anyámnak, és pedig kimerítően minden lépésemről. Ö is ismerte összes barátaimat név szerint. Ágnest is gyakran említettem Írásomban. Hanem már azt nem lehet egyáltalán kívánni valakitől, hogy ilyeneket írjon meg anyjának: »Azt hiszem szerelmes kezdek lenni Ágnesbe . . .« — »ügy látom, Ágnesnek is tetszem ...» — »Belebolondultam Ágnesbe . . .« — »Biztosan tudom, szerelmes belém ...» — »Valamelyik nap megkérem . . .« — Ilyesmit csakugyan lehetetlen. És én a legkevésbbé tudtam volna, érzem. Hanem úgy történt, hogy december húszadikán szépen megkértem Agnesomat, és — mivel Ágnes a boldogságtól szólni se tudott — huszonkettedikén, előzetes és visszavonhatatlan eljegyzés után, utrakeltem, hogy a karácsonyt anyámnál töltsem. Anyámnál, akinek sejtelme se lehetett róla, hogy oly közel van az én mérhetetlen boldogságom. Ami a családi viszonyaimat illeti, egyetlen fia és egyetlen tulajdona voltam egy fekete selyemruhás, mosolygós kis özvegynek. Akivel úgy össze voltunk forrva, hogy minden gondolatunkat ketten gondoltuk. És, ime, én meg most fogom magam, eljegyzek titokban egy leányt, akit sohase látott szegény anyám ... No hiszen, meg fog lepődni, sőt talán fájni is fog a gyenge lelkének. Hazatértem. Csengetni akartam, de még mielőtt kezem a gombhoz érhetett volna, az én gömbölyű kis anyára már ajtót nyitott előttem. Bizonyosan az ablaknál leselkedett, mint szokott, és igy szólt rám, mint rendesen, megcsókolva, ölelve. — No, Fülöp, hát hogy, miképen? Én räfeleltem, mint máskor. — Oh, nagyon jól. Hát édesanyám ? Az első pillanatban észrevettem, hogy izga- tottabb sokkal, mint egyébként, mikor hazaérkeztem. Mosolygott, de a szemében könny ült és oly ideges remegés volt rajta, mint egy fiatal gyereknél szokott. Azt is vettem észre, hogy választékosán van öltözve és nem is látszik rajta, hogy közeledik a félszázadik esztendejéhez. /■gyámon egy gondolat röppent keresztül. — Ez valamikép neszét vette az eljegyzésemnek .. . De hogyan ? .., De nem szóltam semmit. Magam is meglehetős izgatott voltam. — Majd vacsora alatt mondom el neki. így határoztam az ügyemről. Anyám pedig kerülgetett, sürgölődött, mint a kis evezős szokott a gőzös körül. Leültetett a szalonban. Hagyta, hogy kö- zönbös dolgokról fecsegjek. Nem kérdezősködött. Kicsit mintha nem is hallotta volna a szavamat. Csengettek. Anyám felugrott és majdnem röpült kifelé. A cseléd is ki tudta volna nyitni pedig. A hordár jött a csomaggal. Alig hogy leültünk, megint csöngettek. Anyám kifutott. A péktől hozták a kenyeret. Aztán anyám be se jött. A konyhán akadt tennivalója. En meg azalatt sorra vizsgáltam a szobákat: mi változás esett azóta bennük. A szalonban csak az asztalon szétrakott képeskártyák tűntek a szemembe, A szalonból az ebédlőbe vándoroltam. Itt mérhetetlen meglepetés várt reám. A vacsorához háromnak terítettek!.. . Háromnak ! ... — Ejha, háromnak terítettek ... És eddig egy szót se szól. . . Az én anyám oly ügyes volt a meglepetések kifőzésében, hogy még valami világraszóló csodára is elkészültem e pillanatban. Mégis csak úgy kell lennie, hogy megtudta valahonnét az én terveimet Ágnessel szemben. Talán az édes irt neki, vagy micsoda. Bizonyosan összebeszéltek levél utján, hogy megijesszenek. Agues füllen-
