Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-08 / 45. szám
Szinérváralja, 1910. November 8. — 45. szám. Hetedik évfolyam. ÍÍRÍLJA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = A tanítók sztrájkkal fonyegetnek. Ez a mondat jellemzi megbomlott társadalmi rendünket. Helyzetükkel elé- gülétlen munkások ultima rátiója volt eddig a bérharc, mely most a nemzet napszámosainak szolgál fegyverül annak kivivására, hogy szükölködésekkel és nélkülözésekkel terhelt életük tengeté- sére a szükséges anyagi forrásokhoz juthassanak. A tanítók tüntető közgyűlést fognak tartani, elmennek a kultuszminiszterhez és a pénzügyminiszterhez, elmondják sérelmeiket és beadnak egy memorandumot. Ez a memorandum egyetlen egy kívánságot fog tartalmazni az Apponyi-féle 1907. évi XVI. és XVII. törvénycikkek hatályon kivül helyezése. E törvénycikkek ugyanis abba a fizetési kategóriába osztják a tanitókat, ahol a négy középiskolával rendelkező kezelő tisztek vannak. Sőt, mig a tanítóknak 1000 korona az alapfizetésük és a maximális 1200 korona, addig a kezelőtisztek 1400 koronát is elérhetnek. Egyetlen kívánságuk, hogy állami tisztviselőknek ismerjék el őket s ennek megfelelő fizetésben és bánásmódban részesítsék őket. A tüntetés és felvonulás november 18-án lesz és a tanitdk remélik, hogy öt-hatezer tanító jön össze az ország minden részéből erre a tüntető alkalomra. A kérelmezés, kunyorálás végtelen sorozatának egyik fejezete ez a tüntetés. Jámbor kívánságok kifejezője, mire a hatalom kezelői egy „nesze semmi, fogd meg jól“ ígérettel szoktak felelni. Mennyi jóakaró Ígéret, mennyi feltétlen elismerése a tanítók kérelmeinek jogosultságáról bírnak ezek a szegény emberek, kik semmi egyebet ezenkívül magukénak nem nevezhetnek, Egyedüli hibájuk e jóravaló férfiaknak, hogy nem tagadhatták meg a bizalmat a nagy, a hatalmas, országot kormányzó uraktól, de bíztak a maguk igazában is. Nagy hiba, mert teljes félreértése a társadalom mai fenhéjázó szokásának, amelynek legnagyobb viátusa „a mindent szóval, semmit tettel“ való elvnek szemérmetlen dicsőítése. Az ékes jelszavak varázsával elnémítani az éhségtől gyötört gyomort ez a szuggesztió, amelylyel a vezető férfiak elaltatni kívánják a nyomor hangos jajszavát. A nagyobbik államférfiu az, aki szebben tudja zengeni: „Ha drága a hús, egyetek — ne is krumplit, mert ez már ma régóta helyreállította a gonosz nyelvűek költötte rossz hírnevét, mintha nem volna étel — hanem — füvet!“ Hát, biz a tanítók határtalan jóhiszeműségükkel nagyot hibáztak és most ezt a hibájukat jóvá akarják tenni. Kimondták, hogyha kívánságukat a kormány hamarosan nem teljesiti, el vannak tökélve a tanítás abbahagyására. Ennél nagyobb erkölcsi arculcsapá- sát a mai félszeg anyagi rendszerünknek nem képzelhetünk. Annyira lekicsinyeljük a kultúra leghathatósabb terjesztőinek áldást hozó, üdvös tevékenységét, hogy kényszerítjük őket egy nekik nem való eszköz, a sztrájk igénybevételére. Tanúbizonysága ez annak, mily kevéssé tudjuk érlékelni azt a nemes hivatást, melyet a néptanítók betöltenek. Bezzeg mások a viszonyok külföldön. Például csak a németeket említjük. Mikor a porosz francia háború után megkérdeztek egy nagy német diplomatát, minek köszönhették a németek győzelmüket, azt felelte: Néptanítóinknak! És csakugyan, a német kultúra fellendülése első sorban a német néptanítóknak köszönhető. De Németország hálás is ezért néptanítóinak. Tartozik ezzel nemcsak a tanítóknak, hanem önmagának is, mert magát becsüli meg, amikor megbecsüli a tanítóit. Szó sincs, a néptanító Németországban sem milliomos, ott is vigyáznia kell, hogy a takarón túl ne nyújtózkodjék, de legalább annyira ment anyagi gondoktól, hogy teljesen fenkölt hivatásának szentelhesse magát. Nálunk azonban - horribile dictu — bérharcba kell állania a nép oktatójának, hogy üres gyomrának kongása ne zavarja előadását. Az emberbaráti jelszavakkal dobálózó társadalom eltiltotta a gyermekek testi fenyítését, ellenben a nyomor suhogó vesszőjével üti a tanítót, aki hazaszeretetre, Istenfélelemre és a nemes érzelmek istápolására inti a zsenge ifjúságot, mig testét az éhség gyötri. A drágaság zsarnoki uralma alatt a néptanítók helyzete immár tarthatatlan lett és a szónoki lendület legcifrább frázisa, az ámítás legdíszesebb igerete sem segít többé rajtuk. Kenyérért kiabálnak A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRGAJA. Az én első kirándulásom. — Irta: Kárpáti Endre. — Mikor egy-egy öreg bácsi, aki a múlt század közepén építgette magának az aranyhegyeket, a fiatalabb nemzedékkel beszélgetésbe keveredik, összehasonlítja a régmúlt időket a jelennel és közben-közben fölsóhajt, hogy »nem igy volt ez régen!« — bizony-bizony a legtöbben mosolyogva fogadják szavait, sőt vannak, akik szentül meg vannak győződve, hogy az öreg hárijánoskodik. Pedig ha a már régebben elköltözöttek közül egyik-másik föltámadna, csudálkozva nézne körül: más országot, idegen népséget találna hazájában. Igaz, hogy sok minden dolog elmúlt, amelynek visszatérésétől Isten mentsen meg bennünket; de eltűntek azok a szokások is, amelyek akkor mintegy törvényerővel bírtak és végtelen nagy hasznára voltak az embereknek. Ilyen volt a többi között a vándorlás: édes hazánk, esetleg a szomszéd országok bejárása. Nemcsak az iparosok vették nyakukba a világot. Mindenki iparkodott, hogy fiatal korában világot lásson. Persze a világlátásnak akkor nagy szeme volt. Egész vagyont emésztett föl egy-két heti utazás. A diáksereg vakációját rendesen utón töltötte. Összeálltak többnyire ketten-ketten. Mert ha többen voltak, nehezen jutottak jó tanyára; egyedül utazni meg unalmas, de veszélyes is. Sokan voltak, akik még pénzt is szereztek. Zeneismeretükkel, élelmességükkel könnyen jutottak pénzhez is. Itt-ott koncertet, műkedvelő előadást rendeztek és a tiszteletdijból födözíék a jövő tanévi szükségletüket. Fiatal koromban tizenkét vakációt utaztam keresztül. Összejártam édes hazánk legnagyobb részét. Persze gyalogszerrel. Hűséges utitársam- mal jóelőre megállapítottuk útitervünket, amelyet azonban a nagy szívesség, melyben mindenütt részesültünk, alaposan fölforgatott Győrből indultunk útra. Első nap, jó későn Ujszőnybe érkeztünk. Ott egy vincellérnél meghűltünk. Szívesen látott vendégek voltunk. A gazda még meg is traktáit bennünket friss gyümölcscsel. Másnap tovább indultunk. A Duna mellett. Nem részletezem utunkat. Vidáman mendegél- tünk. Este Esztergomban voltunk. Persze gyalog nem értünk volna oly messze. De akadt kétszer is kocsi," amely fölvett bennünket s igy a fele utat legalább kocsin jártuk meg. Esztergomban egy napot töltöttünk. Akkor még nem volt készen a Bazilika; de megnéztük. Megnéztünk mindent apróra, folyton az Esztergomról tanultakat idéztük emlékezetünkbe. Harmadnap tovább indultunk. Kocsi dolgában megint nem volt hiány. Háromszor akadtunk fogatra, amelyen tovább utazhattunk. Az utolsó már jó este felé Budaörsnél fogott el bennünket. Egy budai sváb gazda hajtott utánunk és barátságosan megszólított bennünket: — Wo kengesten hin? — Nach Ofen — válaszoltuk. — Na, setzens auf; — Te — szóltam utitársamhoz. — most kimutathatjuk fogunk fehérét. Ezzel a némettel most németül kell beszélnünk. Mert hát hiába töltögette tanárunk a német szót fejünkbe, bizony nem sok ragadt reánk; legföllebb annyi, amennyit a Grammatikából beszajkoztunk. Most gyukik ki tehát a szeg a zsákból; most tudjuk meg, tudunk-e arabusul A jólelkü sváb beszédbe ereszkedett velünk. De hát nem igen értettük meg egymást, Más a sváb nyelve, más áll a Grammatikában Ki is nevetett bennünket a sváb. Csudálkozott hogy mjkép lehet németül oly gyalázatosa beszélni, mint mi. — Freili, in der Schul lernt ma nix! - mondta nem egyszer. Hanem összemelegedtünk. Hirtelen az kérdi tőlem. — Von wo san ten See?
