Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-18 / 42. szám
Szinérváralja, 1910. Október 18. — 42. szám. Hof Hetedik évfolyam. ZIHEBTARALJA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyiltlér soronkint W fillér. MEGJELENIK. MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez tszinérv áralj ára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt Árakon közlünk. = Ősz. (F.) Zizeg a lomb az erdők rejtekén, sárga levél zörög a lábnyomunk alatt, hűvös szél száguld végig a letarolt mezőkön. Nyirkos a Jég s a bánatosan szép letűnő nyár üdvözleteképen elérkeztünk a gyümölcsérlelő ősz édes-bus mélancholiájához. Hegyen-völgyön lakodalom. A szüret szerte ez országban megindult s a bánatosan tüzes magyar nóták hangjainál, ott sírja ki magát a fájó magyar szív, mely még akkor is bánatos, ha öröme akad. A keletről magunkkal hozott méla bus természet, a bennünk szunnyadó ezereszlendős fájdalom csak ki-kitör belőlünk még akkor is, mikor . istenáldása zöldéi a domboldalakon s mikor súlyos fürtök húzzák le a gerezdet. Vígan folynak a szüretek mindenütt. Az istenáldás nem maradt el s a szorgalmas termelő elnyerte jutalmát ama fáradozásaiért, melylyel a jó kedvet, vig hangulatot okozó magyar fajbort ez évben is néhány százezer hordócskával szaporította, az egész világ borkedvelőinek legnagyobb örömére. Mert hiába rontott egynéhány magyar borkereskedő manipulációja a magyar bor világhírén s hiába ásta alá néhány esztendőre a magyar bor hitelét, az a szigorúság, melylyel azután a borkereskedelmet megrendszabályozták, az egész bor- fogyasztó világ osztatlan elismerését s a magyar borok régi hitelének teljes helyreállítását eredményezték. Ismét kedvelik, ismét keresik a magyar borokat. S ha Isten megsegít s a jó termésnek mi sem válik kárára, úgy a magyar borkivitel ez évben ! ismét szép pár milliót jövedelmez az ország ; közvagyonosságának, a nemzet jövedeime- ! zőségének. A szüret lezajlásával azután megcsinál- í hatjuk gazdasági mérlegét is ez esztendő- ! nek s akkor arra az örvendetes eredményre : jutunk, hogy ha nem is csurrant az idén, | de csöppent s a magyarok Istene nem í hagyta el a benne bizakodókat. Közepes jó termésre tekinthetünk vissza, mely hozamánál s különösen a termények magas i áránál fogva nemcsak a gazda egész évi I kiadását fedezi majd, hanem még arra is | juttat, hogy valamicskét félre is tehessen a ládafiába, oly időkre való tekintettel, mikor az istenáldása nem olyan pazar, mint aminő volt ebben az esztendőben. A gazdaságból élő országokban legelső 1 fontossággal bir a termés eredménye az egész ország további sorsának kialakulására. Egy jó termés előre viszi minden téren, egy rósz termés pedig nemcsak gazdagodásában, jólétében akadályozza, hanem feltartja kulturális előmenetelét, müvelődé- sét s mindazt, ami ezzel együtt jár, mert mindezek előrehaladásához, elnyeréséhez az egyetlen s mindent legyűrő alkalmatosság kell: a pénz. Pénzhez gazdasági állam pedig csakis a termények révén juthat és pedig azon termények révén, melyek szükségleteiken felül jutottak a gazdák osztályrészéül. Mert ha a föld csak annyit hoz, amennyi épen elegendő, hogy a földmivelő ember magát, családját eltartani képes, akkor az ország mindenben stagnál. Stagnálni pedig, mint Rosakor angol sociologus mondja, egyet jelent a retrogád fejlődéssel, vagyis a visszafejlődéssel. A népek harca, a rohamos haladás, mely minden nemzetet magával ragad, nem tűr egy percnyi elmaradást sem. Mert a pillanatnyi lemaradás következménye az elmaradás, mely egyben erőgyengülést s végleges bukást von maga után. Ősz van. A tarlott bokrokon ökörnyál himbálódzik. Messziről harangszó panaszos hangját hozza a késő őszi langyos szellő. A szüretelők vig danája lelkűnkbe kap s könnyes szemekkel tekintünk a mi véreink jövendő sorsa felé. — Hej! Mikor függetleníthetjük mi majd sorsunkat a természet szeszélyeitől, mikor lesz boldog a magyar majd akkor is, ha a termése véletlenül nem vág be neki. Mikor lesz hegyen-völgyön lakodalom még akkor is, mikor a súlyos gerezdek nem csillognak a szőlőtőkén s lesz heje- huja akkor is, ha a búza ára nem olyan magas, mint ebben az áldott esztendőben. Mikor?! Talán sohasem! Vagy mégis! Majd ha a mi országunk támaszát és talpkövét a tiszta erkölcsön felül az ipar s a vele kapcsolatos kereskedelem alkotja. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRGÁJA. Vízcsepp. Emlékeztek-e a vén Hemzsegi Nyüzsögire, a kopottruhás varázslóra, aki Andersen fantáziájából született?Ez a Hemzsegi-Nyüzsögi volt az, aki az egyik barátját, egy szintén érdemekben megőszült agg varázslót, alaposan becsapta egy csepp vízzel meg egy nagyitóüveggel, amit akkor talált ki ő maga. Azt mondta neki: — Nézz ide; mi ez? És megmutatott neki egy csepp vizet a nagyitón keresztül. A vén kolléga befogta az egyik szemét, a másikkal belenézett az üvegbe és mivel azon keresztül millió meg millió apró ázalékot látott a vizcseppben, amelyiket tépték, marták, lök- dösték egymást, azt hitte, hogy valami nagy város utczáit látja, amikben hemzseg a nép és ki is bökte: — Hát ez bizony valami nagy város! Amire Hemzsegi-Nyüzsögi elnevette magát és gúnyosan mondta: — Szamár vagy! Ez bizony csak egy csepp viz, semmi más! j A vén varázsló nagyon elrestelte magát | és bosszún törte a fejét. A bosszú sikerült is j neki. Ezt Andersen már nem mondja el; ezt í én magam tudtam meg egy esős őszi éjszakán, amelyiken erős lázam volt. A dolog úgy történt. Hemzsegi-Nyüzsögi az eset után nehány nappal kiment a folyó partjára úgy alkonyat felé sétálni- Mivel nem járt arra senki, szépen lefeküdt a folyó partjára a íüzények közé és a nagyitó-üvegen keresztül figyelmesen nézegette a parti kövek közé szorult poshadt, ápo- rodott vizet, illetve az abban hemzsegő ázalé- kokat. Most már őt magát is végtelenül érdekelték ezek a kis bestiák, amelyikek az egymás húsával táplálkoztak, egymást tépték, marták, í marczangolták. Hemzsegi-Nyüzsögi e látottak hatása alatt tűnődni kezdett. — Úgy veszem észre, hogy ezek a kis állatok veszedelmesen hasonlítanak az emberekhez. Azok is úgy tépik-marják egymást.. . Engemet is hány ember megmart! Az én életemet is hány ember megmérgezte! Különösen az a feketeszemü, haloványarczu leány, akinek bizony már a nevét is elfelejtettem. Akkor lett belőlem varázsló. Az a leány mindenféle csodaszép világba röpítette a lelkemet, aztán amikor egyedül hagyott, megpróbáltam utána j röpülni, de ezt csak varázstudománynyal lehe- | tett megcsinálni. Attólfogva beleszoktam ebbe a mesterségbe. Hemzsegi Nyüzsögi nagyon elszomorodott ott a folyó partján. Utóbb már nem is, a poshadt vizet nézte, hanem a csillagokat. És kicsit sóhajtozott és csak úgy véletlenül vette észre, I hogy már egészen beesteledett, sőt hogy már közeledik az éjszaka, hiszen a csillagok már ragyognak az égen, Ekkor felugrott és hazabaktatott. Hanem akkor már lekésett a baktatással, mert a nedves fűben alaposan meghűlt. Már amire hazaért, láza volt. Szomorúan ette meg a vacsoráját, az ebédről maradt bablevest, meg a túrós tésztát, megivott reá két pohár erős, zamatos bort, aztán dideregve bebújt a paplanja alá. Lehunyta a szemét, csakhogy éppen, amikor már szundikálni kezdett volna, csodálatos dolgok kezdték zavarni. Valami ódon kisváros jelent meg előtte és annak az utczáin csupa ismerőssel találkozott. Beszélt az apjával is, aki éppen ezelőtt húsz évvel halt meg; jöttek köhécselve bizonyos öreg hivatalnokok, azután egészen tisztán látott virágos akácfákat, amelyikek pedig szintén húsz éve virágoztak utoljára. Es a fehér, illatos akáczvirágok mögül mindig előbukkant a feketehaju, halavány leányka arcza, aki őt úgy cserben hagyta. Hemzsegi Nyüzsögi végtelenül szomorú volt és emellett még a láza is egyre nőtt. És az olyan öreg embereknek, mint ő is volt, valahogyan megérzik, hogy baj van, hogy már nem sokáig élnek, Hemzsegi tata is ilyenformán érezhetett, mert felsóhajtott: — Végem van! Meghalok! Kár, Kár, mert nagyon szép volt az élet! Azért volt olyan szép, mert nagyon szomorú volt!
