Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1909-02-16 / 7. szám

Szinérváralja, 1909.

Február 16.

7. szám.

Hatodik évfolyam.

Előfizetést árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

Alapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

Játékszenvedély.

(F. É.) Ha társadalmunkat figyelmes szemmel nézzük, igen sok apró nagyobb szépséghibát észlelhetünk rajta, melyek egyszerű kozmetikus beavatkozással nem gyógyíthatók. Sok félszegség, még több veleszületett vérbeli káros tulajdonság jellemzi ezt a mi keletről elszármazott s nyugatba oltott nemzetünket.

Vérmérsékletével járó a káros befolyású tulajdonsága azonban, mely nem egy katasztrófához vezetett, az a mérhetetlen játékszenvedély, melylvel mindennek, mivel a hirtelen vagyonszerzés összeköttetésben áll, hódol.

A lóverseny, kártya, sorsjáték stb. stb. sehol oly sok és szenvedélves hivőre nem talál, mint a mi tejjel mézzel folyó országunkban társadalmi életünk s gazdasági továbbfejlődésünk legnagyobb kárára.

Mintha az ázsiai tüzes, sűrű vér megkívánná azt, hogy agybutitó, idegrezeg- tető, léleksorvaszló játék ritkítsa meg annak folyását, mintha természetünkben rejlenék az a káros befolyás, mely a játékszenvedély kielégítése felé visz, ragad, hurcol.

Ha a külföldi játékklubbokat szein- ügyre vesszük s azok idegenforgalmi statisztikáját vizsgálgatjuk, úgy arra az

elszomorító tényre jutunk, hogy a nemzetek nagy vándorlásában a magyar az, mely aránylag a legnagyobb quótával képviselteti szülötteit e pokolbeli tanyákon. A magyar, a gavallér faj az, mely e külföldi játékbarlangok milliós és milliós hasznát elősegíti s ez a nemzet az, mely keserves filléreivel járul e hatalmas intézmények erősítéséhez.

S nincs erő, nincs hatalom, mely e szégyenteljes gyöngeségünk elejét vehetné. Beleásta magát egész társadalmunkba, kivéshetellenül, kiirthatatlanul. A legalsóbb néposztálytól, a legmagasabb körökig dúl az átkos szenvedély s a kis korcsmákban ép úgy dühöng, mint a fényes klubbok s kaszinókban. Nincs kivétel, nines különbség mindnyájan egyformán s szégyenteljesen nyögünk átkos természetünk e fattyúhajtása alatt.

Sajnos az intéző körök is szemet hunynak a játékszenvedély dühöngő s fölötte káros pusztításai felett, mert hiszen a legjobb barátaik, sőt legtöbbször jó maguk is benn ülnek azoknak a kaszinóknak, klubboknak elnökségében, igazgatóságában, melyekben a legtöbb áldozatát szedi e kórság.

A modern kulturállamokban börtön- büntetéssel sújtják a hazárdjátékok űzőit. Nálunk bizony kegyelmes és enyhe kézzel büntet ate idevágó törvén}7, mert a legrosszabb esetben, ha valakit tiltott játékon fognak s akkor is nyilvános helyen, csupán kihágást állapítanak meg, melyet szerény pénzen válthat meg a teltenért. Ausztriában szintén kihágásnak tekintik, de ott a külföldi honosokat ily vétségben marasztalva, ki is utasíthatják. E kiutasítás már nem egy előkelő mágnásunknak jutott osztályrészül.

De a gyepen, a banküzletekben s a kaszinókban nálunk büntetlenül áldozhat mindenki káros játékszenvedélyének. Noha a sajtó a lóversenyjáték ezer s ezer elbukott áldozatáról rikító statisztikát vezet s a kaszinókban kiütköző, kiszivárgó rettenetes tragédiák nyomán megindult a nagy nyilvánosság előtt a baj megelőzését követelő preventív intézkedések hangoztatása, mégis, mihelyt a kedélyek kissé lecsillapodtak, a játék kéz- dődik élőiről és senkinek sem jut eszébe, hogy gátat vessen ez öldöklő szenvedély rohanásának.

Maga az állam is előmozdítója e betegségünknek, hiszen minden lehető és lehetetlen alkalmakkor, sorsjegy kibo- csájtásokat engedélyez s fővédnöksége alatt ál az osztálysorsjáték, mely már a legalsóbb néprétegbe is épugy belevette magát, mint annak idején a lottójáték, melynek megszüntetését mindnyájan, kik a nemzet jövendőjével csak kissé is törődtünk őszinte örömmel fogadtuk.

S pusztít a játék. Ma itt holnap ott

A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

Mindig a másé .. .

Senki sem akart hinni a szemeinek, mikor a lapokból arról értesült, hogy Windisch Klárát, a szépséges, évek óta legszebb bárnai lányt, Grabosch László tüzérfőhadnagy jegyezte el. Sokan rossz tréfának tudták a helyi lap ezen áradozó jelzőkkel diszitett hymen hírét, de a beavatottak azután felvilágosították a kételkedőket, hogy de bizony úgy történt. Grabosch László megkérte a szép Klára kezét s az öreg Windisch, miután a leány sem mutatott ellenkezést, oda is ígérte egyetlen szépséges leányát a daliás főhadnagynak.

De hát mi történhetett?

Az bizonyos, hogy Herlay évek óta járt Windischékhez és senki sem gondolhatott egyébre, minthogy Hertay főmérnök el is veszi Klárát, akit még abból az időből ismert, mikor Klári - cának nevezték.

De a legjobban meglepett maga Hertay volt. Mintha szél ütötte volna, olyan tehetetlenül érezte magát. Szemei elhomályosodtak, fényes nappal csillagok vibráltak előtte, lélekzete elfúlt s bambán kapkodott levegő után, mert úgy érezte, hogy menten megfullad.

Pedig ott állt. Fényesen és világosan, hogy Windisch Klárát, Windisch József tekintélyes kereskedő lányát eljegyezte Grabosch László tüzérfőhadnagy.

Klára egy katona felesége. Önkéntelenül keserű kacagásba tört ki. Klára, ki minden egyes alkalmat megragadott, hogy a körülötte legyes- kedő hadfiak üresfejüsége felett gúnyolódjék. Az

okos, meggondolt Klára, mint kincstári asszony, tiszta nevetség. És mégis. Sorsa ezzel az eljegyzési hírrel meg volt pecsételve. Tudta jól, hogy Klára megfontoló, nyakas természete, még az esetben sem változtatná meg elhatározását, ha biztosan tudná előre, hogy élete folyása boldogtalan is lenne.

— Lehetetlen! Lehetetlen, mormogta szinte önkívületben Hertay. Mi történhetett Windischék- nél. Mi történhetett. így hirtelen, minden előzmény nélkül az újságból értesül életének legfontosabb, legdöntőbb s egyben legszomorubb eseményéről.

De hiába törte szegény, meggyötört agyát, semmi, épenséggel semmi sem jutott olyas valami eszébe, melyből ezt a szinte lehetetlen eseményt előre megsejthette volna.

Reszkető kezében szorongatta a megsemmisítő ujságlapot s nézett, nézett merően előre, bambán, bátortalanul, mint a megrémült gyermek a veszély pillanatában.

Ám Hortayt is abból a rossz fából faragták, melyekből az öntudatos, büszke, nyakas természetek fejlődnek. Büszkesége szinte páratlan volt a maga nemében. Képes volt éles tőröket szivében hordani, miközben derült arcáról a gondatlanság, jó kedv sugárzott le. Sokszor boldogtalanabbnak érezte magát a legutolsó zsákhordó malommunkásnál, de külseje után mindenki a jólét, a megelégedettség jelképének nézte. Az ilyen természetű ember, ha az első pillanatban meg is köhöl egy percenetre, a másik másodpercben ismét felveszi megszokott, néki annyira kínos álarcát s az alá rejti fájdalmát, lelki összeomlását.

Herlay is megerősödött. A rettenetes csapás, mit az újsághír reá mért, kábító hatással volt lelkűidére. De a szabad levegőn csakhamar

visszanyerte lelki rugalmasságát s hideg, szenvtelen arccal baktatott végig a kis város rögös utcáin, megszokott hivatalába menve. Derűs arcáról senki sem olvashatta le azt a mélységes gyászt, mi szivébe költözött. Egyenes testtartásából senki se következtethetett arra a hatalmas összeomlásra, mely lelkében pillanatok lefolyása alatt végbe ment.

Nem nézett sem jobbra, sem balra. Tudta jól, hogy a kisváros társasága csakis ő reá figyel. Az ő ténykedései, az ő viselkedése érdekel mindenkit elsősorban, mert Klári, a boldog menyasszony szerepét sokkal könnyebben játszhatja majd, mint ő, a csalódott s megtört szerelmes nehéz feladatát.

De emberükre akadtak. Mindjárt az első utca keresztezésnél Pakó Péterbe ütközött. Oh, minő rut vigyorgás torzította el arcát, amint baráti jobbját feléje nyújtva, sziszegte feléje:

— Szervusz Pista! Ejnye de korán mész ma a hivatalba. Nyilván még nem is olvastál újságot. Mert akkor talán kevésbbé mosolygós arcod volna.

— De olvastam — volt a kurta, egyenes válasz. Sőt Klári eljegyzését is. Nem lepett meg egy cseppet sem, mindent tudtam, el voltam reá készülve.

Bakó László uram, kissé savanykás izt érzett hirtelen szájában. Nem élvezhette ki gyönyörét kedves barátja gyötrődésében, pedig bizonyosra vette, hogy Hertay viselkedése nem tér mészetes.

Azután elváltak. Hertay sietve igyekezett irodájába. Nem akart ma senkivel sem találkozni. Erejét fogytán látta és nem akarta egy jóakarójának sem azt az örömöt szerezni, hogy férfias büszkeségében, megtörve lássa.

De sorsát mégsem kerülhette el. Éppen be