Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1909-12-28 / 51. szám
51. szám. (5^ 1909 Deczember 28. teni ez a megjegyzés. Mindazonáltal nevetve töltött az odanyujtott poharakba s igy szólt: — A látszat gyakran csal, öregem. Én délen születtem s egész életemben nem voltam az északi államokban. Ez a legelső utam felfelé a Missisípin s kendnek köszönhetem, ha egyáltalán meglátom a yankeek szép hazáját. Nos hát, hurrá a megmentőm! — A poharak összecsendültek s háromszoros hurrá remegtette meg a General Grand kazánházának páncélozott deszkafalait. — Te, Ben — szólt most Jack, a vörös- hajú kentuckti matróz, aki az öreg jókedvét felhasználva, megakarta oldani a nyelvét — ha jól emlékszem, te már húztál ki egyszer egy embert itt Nachez közelében a Missisippiből . . . — Legutoljára múlt ősszel húztam ki itt egyet — felelt Ben. — Talán olvastátok az újságban. A dolog akkor nagy port vert fel, mert akkor egy sikkaszlót és gyilkost halásztam ki a folyamból, aki a sheriff elől a hajóról a vízbe ugrott s úszva akart menekülni. Azóta még mindig száriígatják őkéimét a san-louisi fogházban ... — Am jó, hát elmondom — szólt Ben s a poharak még egyszer körüljártak, hogy azután egészen üresen kerüljenek vissza a hirtelenében a lóca elé ráncigáit asztal lapjára. — Akkorjában — kezdte Ben Blower általános figyelem közben — még a »Minesottá«-n voltam matróz. Hej, az volt ám a hajó! Két. hatalmas, hófehér kéménye úgy meredt a levegőbe, mint két templom torony, két fedélzete mindig tele volt a legelegánsabb, leguriasabb utasokkal. A kajüt utasok közt volt egy bizonyos ur. Sam green, egy new-orleansi dúsgazdag bankár, akiről, noha sohasem beszéltem vele, tudtam, hogy ki, mert üzleti ügyekben gyakran megtette a Minesottán az utat New-orleans és San-Luis közt. Ez a mr San Green cseppet sem volt rokonszenves ember. Sápadt, már ősszel vegyes vörös, szakállal köritelt arcába két kicsiny, ravasz, nyugtalanul villogó szem égett. Ha valaki hosz- szabban nézte, akkor szemmelláthatólag nyugtalanná lett s igyekezett félrevonulni. Szóval egészen az olyan ember benyomását keltette, akinek rejteni valója és nyugtalan lelkiösmerete van. Azonfelül úgy öltözködött, mint a hirtelen és váratlanul meggazdagodott emberek szoktak : rikítóan és feltűnően. Mellénye gombján ujjnyi vastag aranyláncot viselt s minden ujján volt két-három gyűrű A gazdaságáról és üzleti szerencséjéről mesék jártak szájról-szájra s annyi bizonyos, hogy New-orleansban az övé volt a legszebb, fejedelmi pompával berendezett palota. Mr. Green a hajón rendszerint elkerülte a többi utas társaságát s vagy kajütjében tartózkodott, vagy pedig a fedélzeten keresett magának egy félreeső zugot. Különös egyébiránt, hogy Green, mint később hallottam, New-Orleansban gyakran és szívesen megfordult nagyobb társaságokban is s csak a hajón vagy vonaton, ahol idegenektől kellett tartania, bujt el ezek elől, mintha attól tartana, hogy egyszer csak találkozik valakivel, akivel találkoznia nem tanácsos. Hajónk tehát förtelmes időben indult el New-Orleansból s a rossz idő csak nem akart alábbhagyni. Woodvillenél egy fiatal, rokonszenves utas szállt a hajóra, aki miután podgyászat a megváltott ksjütbe elhelyezte, nyomban bement a társalgóterembe s elvegyült a többi utas közé, mintha valakit keresne. Fáradozása sikertelen lehetett, mert csakhamar megjelent az étteremben, majd a játékteremben, sőt egyszer körüljárta mind a két néptelen fedélzetet is. Azután visszavonult s aznap többé nem láttam. A rákövetkező nap ugyanabban a szürke egyformaságban telt el. Az idő rútabb volt, mint valaha s az utasok a társalgóteremben zenével és olvasással igyekeztek elűzni az unalmat. Délután a fedélzeten megjelent rar. Green, de a szakadó eső elől csakhamar újra visszavonult kajütjébe. Este azonban történt valami, ami kíváncsiságomat a legnagyobb mértékben felkeltette s ami kiindulópontja lett a rákövetkező eseményeknek. Szolgálatban voltam s a kapitány parancsára a fedélzeten kellett tartózkodnom, ami a hatalmasszélviharban, mely időközönkint. még egy-egy hideg záporzuhanyt is hozott, nem volt kellemes munkásság. A fedélzeten teljes sötétség volt s csak alattam csillogtak a kivilágított apró hajóablakok. Az volt a dolgom, hogy erős lámpareflektor segítségével a megáradt folyam vizét kémleljem s ha a folyamban úszkáló hatalmas faSZINÉRVÁRALJA törzsek közül egyik-másik talán veszedelmes közelségébe jutna a hajónak, erre még jókor figyelmeztessem a kormányost. Egész közvetlenül a társalgóleremből a folyosóra nyíló ajtó felett álltam, mikor az ajtó hirtelen kinyílt s a kiáradó fénynél mr. Greent láttam kilépni, kit nyomon követett a Woodwillenél hajóraszállt fiatalember. Green menekülni látszott, de a fiatalember vállára tette kezét s igy szólt: — Csak lassabban Grün Sámuel! Hát végre mégis rád akadtam. — Uram — szólt mr. Green — már mondtam önnek, hogy én Green vagyok, nem Grün s hogy nincs szerencsém ismerni Ont! — Ohó, uram, engem nem lehet megcsalni. Én nem hiába hagytam el az óvilágot s nem hiába forditottam három teljes évet családom megrontójának felkutatására. Én jól tudom, hogy Grün Sámuel berlini bankár, aki társa volt apámnak, aki ez utóbbit kifosztotta minden vagyonából, mindenét ellopta s végül oka lett szegény apám öngyilkosságának — hogy ez a Grün Sámuel Amerikába szökött s a lopott pénzzel nyolc évvel ezelőtt uj bankházat nyitott San Louisban, ahol most Jam Green név alatt mint közbecsü- lésnek örvendő milliomos él. Láthatja, hogy mindent tudok s hogy most nem menekül el előlem . . . Nehány percnyi csend következett, azután Green hangját hallottam. Halkan, kissé rekedten s ezúttal németül beszélt, amit azonban megértettem, mert tudok némelül. — De hát mit akar tulajdonkép tőlem, Bleier ur? — Semmi egyebet — volt a válasz — mint azt a kétszázezer márkát, melyet ön ellopott atyámtól s melylyel megszökött. Az sem miattam kell, mert én megélek a munkám után, hanem szegény özvegy anyámnak és húgomnak, akiket ez a pénz joggal megillet. Megint néhány másodpercnyi csend következett, mely alatt csak a gép zakatolása és a szél fütyölése hallatszott. Azután megszólalt mr. Green. — Hiszen egyezkedhetnénk, Bleier ur. Én hajlandó vagyok mindenre. De ne itt, ahol valaki esetleg hallhat, bennünket. Jöjjön kissé hátrább, a hajó fara felé, ott háborithatatlanul beszélgethetünk. A fiatalember gyanútlanul ráállt s nehány lépést tett előre. Mr. Green nyomon követte, aztán kétségbeesett erővel meglökte a fiatalembert. Tompa zuhanást hallottam a vízben s mire letekintettem a folyósora, azon csak egy férfi állt: mr. Green. Egy pillanatig kővé meredtem, kábultan álltam, a következő másodpercben azonban már rá akartam ugrani mr. Greenre, aki sietve leereszkedett a hajó belsejébe s kajütjébe vonult. Valami megmagyarázhatatlan előérzet azonban azt súgta, hogy várjak még s egyelőre ne tegyek semmit. Reflektorommal mindazonáltal rávilágítottam a folyamra s láttam, hogy a vízbe dobott fiatalember gyorsan és biztosan úszik a part felé. Tudtam, hogy a Missiszipi balpartjának ez a része sűrűn betelepített terület shogy minden községben van táviróállomás, sőt a part mentén vasút is halad. Erre alapítottam tervemet. Rögtön felmentem a parancsnoki hidra s jelentést tettem a kapitánynak a történtekről, elmondván neki tervemet is, melyet helyeselt. A legközelebbi állomásról telefonon beszéltem Black River község seriffiével, amely község közelében a gaztett történt s tudattam vele, hogy a Mineetta másnap reggeli hét órakor Nachez- ben lesz s várni fog mindaddig, mig ő és a merénylet áldozata, aki bizonyára fel fogja keresni, a fedélzetre nem jő. Másnap reggel hét órakor csakugyan Nachez- ben voltunk. A Minesotta ki volt kötve a hajó- hidhoz s az utasok nem csekély bámulatára ott másfél óráig vesztegelt. Türelmetlenkedésüket a kapitány avval szerelte le, hogy a gép elromlott s azt most javítják. Később feljött a kajütből mr. Green is, hogy a késedelem okáról tudakozódjék. Egyszerre azonban ijjedíen felkiáltott s megfordult, hogy visszasiessen kajütjébe. A hajóhídon át mr. Bleier, kit előző este a Missiszippibe dobott s kit halottnak hitt tartott a hajónak két izmos férfi kíséretében. Útját álltam Greenek, aki látván, hogy nincs menekülés, hatalmas szökkenéssel átugrott a korláton s belevetette magát a folyamba. Én persze utána s miután az ellenkezését nehány izmos ökölcsapással megtörtem, szerencsésen fel is hoztam a hajóra s átadtam mr. Bleiernek és a cheriffnek. Mr. Sam Green most ül, Bleier pedig visszakapott pénzével hazautazott Berlinbe. * Ebben a pillanatban jelentette a hajószakács, hogy a vacsora elkészült s az egész társaság bevonult a Genoral Grant fényesen berendezett éttermébe. W. R. Elza kedves húgomnak ^Izrael történetét-hez. Oh még dalolnék széfen, lágyan, De kobzom olyan ócska már! — Hova is hívna régi vágyam ? Körültem ók beh más világ van 1 Elváltozott a szemhatár. Hova lett, népem, büszkeségedé Letörte seolgahódolat; A nagyok mind a sírba tértek . . . lülekedik a kapzsi érdek — Sehol egy tiszta gondolat. Megyek én messze — ősi korba Hallgatni szent idők szavát. Kigyidad Mózes csipkebokra, 5 szabad hős lesz a gyáva szolga, Követve Isten szózatát. Zeng, zeng felém az Ur csodája, Ihletve csüggedt telkemet. . . Hívón virul az üdv hazája, S áthat a próféták szavára Az igaz istenismeret. Oh itt gyógyító csodair van, Ml boldogít és fölemel l — Mit tárva láttam tisztán, nyíltan, Könyvembe híven mind leírtam. S szeretve néked küldöm el. A bokor lángol és nem ég el, Feléd is onnan zeng az Ur; Ez új hitélethez vezérel, Míg lelked Bethlehembe ér el, S remélni, hinni megtanul. Csengey Gusztáv. Főmunkatáisak: dr. Kaba Tihamér és dr. Katona Sándor. 70'3—1909. tkvi sz. Árverési hirdetményi kivonat. A szinérváral.jai kir. járásbíróság mint tkvi hatóság közhírré teszi, hogy az avasvidéki takarékpénztárnak Gönczy Adolf ellen folytatott végrehajtási ügyében 12JO korona tőke, ennek 1907. évi október hó 15-től járó 6% kamata, 6 korona 20 fillér óvási, váltődij. 60 korona 65 fillér per, 48 korona 15 fillér végrehajtási, 26 korona 65 fillér ezúttal megállapított, valamint a felmerülendő költségeknek kielégítése végett árverés aiá bocsátja a szinérváraljai kir. járásbíróság területén tévő, Tartolcz községben fekvő, a tartolczi 415. sz. betétben A. I. 1—2. sorsz. 3012.2. és 3015. hr. sz. alatt felvett jószágtestből Gönczy Adolfot, illető jutalékot 23 korona, a 436. sz. betétben A. 1. 1 —11. sorsz. alatt felvett egész jószágtestet 327 korona, az ugyanazon sz. betétben A. + 1. sorsz. 559. hr. sz. alatt felvett jószágtestet 48 korona, a 438 sz. betétben A. I. 1—4. sorsz. a. felvett jószágtestből Gönczy Adolfot illető jutalékot 30 korona, a 439. sz. betétben A. I. 1—13. sorsz. alatt felvett jószágtestből ugyanannak jutalékát 164 korona, végül a 440. sz. betétben A. I. 1—4. sorsz. a. felvett ingatlanból ugyanannak jutalékát 57 korona kikiáltási árban Az árverés megtartására határnapul 1910. évi február hó 15. napjának délelőtti 10 óráját, helyéül pedig Tartolcz községházát tűzi ki azzal, hogy az ingatlanok a kikiáltási ár s/s-án alul eladatni nem fognak. Árverezni szándékozók, kivéve a végrehajtási novella 21. §-ában említetteket, tartoznak bánatpénzül a kikiáltási ár 10°/0-át készpénzben, vagy óvadékképes értékpapírban kiküldött kezéhez letenni, vagy a bíróságnál történt előleges elhelyezéséről kiállított elismervényt átszolgáltatni. Az, aki az ingatlanért a kikiáltási árnál nagyobb ajánlatot tesz, ha többet ígérni senki sem akar, köteles a bánatpénzt az Ígért vételár 10®/o-áig nyomban kiegészíteni. Vevő köteles a vételárt 3 egyenlő részletben kifizetni és pedig az elsőt az árverés jogerőre emelkedése napjától számított 15 nap alatt, a másodikat ugyanezen naptól számított 30 nap alatt, a harmadikat pedig ugyanazon naptól számított 45 nap alatt 5°|0 kamatokkal együtt a szinérváraljai kir. adóhivatal, mint letéti pénztárnál lefizetni. A bánatpénz az utolsó részletbe fog beszámíttatni. Szinérváralja, 1909. október hó 7-én. Kauten, kir. járásbiró.
