Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1909-12-14 / 49. szám

(2) 49. szám.

SZINÉR VÁRALJ A

1909. Deczember 14.

figyelmeztetjük, hogy álomképei valóra válnak, ha kötelességének teljesítésében hanyag lesz.

Feltámadt krónikásunk tudósítása a hétről a következő: A hét a jótékonyság, az emberszeretet és könyörület jegyében indult meg. A Rongyos Egylet, melynek a tagjai nem rongyosak, sietett euyhiteni a nyomort, a szenvedést, kiosztván az arra rászorult 86 iskolás gyermek között a nemes szivek adományából előállított ruhadarabokat, hogy gyenge testök némileg megóvas- sék a tél hidege ellen. Sok dicséret, elismerés és hála illeti e derék egyesületet, mégis jut neki a gáncsból is. A múlt évi ruhakiosztáskor egy anya, ki didergő gyermekét maga előtt tolva lépett a bizottság elé, igy fakadt ki: »No! Krányik Gyuri még csak most jött iskolába és már egy pár csizmát kapott. Az én fiam negyedik éve jár és egy darab ruhát sem juttattak neki.« Mikor aztán látta, hogy minden kifakadása hasztalan, szitkozódások között betért gyermekével a szomszédba s a hatás kedvéért rongyossá tett gyermekét az előzőleg ott hagyott pompás meleg ruhába öltöztette. Mint az árverésnek, úgy a jótékonyságnak is vannak hiénái.

Amint kiosztottuk a téli ruhát, ránk borult az éj. Lábaink alatt feneketlen sár, körülöttünk áttörhetlen sötétség. Itt-ott pislog egy-egy lámpa, de az csak arra jó, hogy az ember a lámpaoszlopba ne üsse az orrát. A sár végtelen ragaszkodó, akár egy válófélben levő asszony. Testi szemeim tehetetleneknek bizonyultak, de megnyíltak látnoki szemeim. Lábaim a sárban vesztegeltek, de szárnya kelt gondolatomnak. Lelkem prófétái felvillanásánál megjelent előttem Szinér- váralja, amint ki fog nézni nehány ezer év múlva. Láttam világítani a község utczáin száz villanylámpát. Kifogástalan, sárnélküli czipőm nesztelenül siklott tova a tiszta aszfalt-járdán. Ámulatomban majd hanyatvágódtam, mikor a községi jegyző egy, látni sohasem hitt irásfélót tartott elém, mondván: »Nézd! Amin bámulsz, azt mind ez az írás teremtette meg. Látod ?« Elfogódottan nyúltam a bűvös irás után, melynek czimlapján, óh Egek, kitörülhetlen lángbetük . . . nem tustintával voltak felírva a teremtő szók : »Szinér- váralja nagyközség szabályrendelete.« Álomszerű merengésemből egy jóbarátom harsány kiáltása vert fel. »Gyere már pajtás, gyújts egy gyufát, keressük meg a czipőmet! Bent maradt a sárban.« És még azt meri mondani valaki, hogy a próféták ideje már lejárt!

Hát bizony, tekintetes közbiztonság, megint betörtek. Kik? Mik? Hol? Hát betörtek itt mindenütt mindenbe, csak azt nem tudom, hogy kik. Feltörtek egy ruhás pinczét. Kiraboltak egy boleljárást, hogy valamenyi segélyre szorult jelentkezését összeírtuk s elsősorban megállapítottuk, hogy mennyit fordíthatunk segélyezésre s amennyiben mindenkit nem segélyezhettünk, kikértük a községi elöljáróság véleményét s az elöljáróság által ajánlottakból állítottuk össze a végleges névsort s az érdeklődőknek az egyesület 1903. évben történt megalakulásától kezdve minden évről kész örömmel bemutatja az egyesület titkára. Az összeállítást pedig az egyesület választmánya eszközölte minden évben.

Az egyesület mint eddig, ugv ez évben is megtartja szokásos műkedvelő előadását s igyekezni fog azon, hogy pártoló közönsége élvezetes és kedves estében részesüljön. Választmányi határozat szerint az előadás január hó első felében lesz.

Az egyesület ez évi közgyűlését november hó 17-én tartotta, melyen az egyesület tisztikarát egyhangúlag újból megválasztotta.

Elnök: dr. Székely Farkas kir. járásbiró.

Alelnökök: dr. Székely Józsefné és Irinyi Sándor.

Pénztárnok: Buti Vince.

Ügyész: dr. Kaba Tihamér.

Titkár: Domokos István.

II. titkár: Schwanner Rezső.

Gazda: Fábián István.

Pénztárvizsgálók: Spitzer Ödön és Vigh Dezső.

A tisztviselőkön kívül az egyesület ügyeit a 20 tagból álló választmány intézi.

Hisszük és reméljük, hogy Szinérváralja közönsége továbbra is szeretettel pártolja humánus egyesületünket, melynek egyetlen célja letörölni az ártatlan gyermek könnyeit s lehetővé tenni, hogy iskolázás által a társadalomnak munkás és hasznos tagjává legyen az elhagyott, a züllésnek kitett árva. Tudósításunkat a legdicsőbb gyermek- barát, Jézus Krisztus szavaival végezzük:

»Aki közületek egyet a kicsinyek közül befogad az én nevemben, engemet fogad be. D.

Heti krónika.

Hosszú, zajos költögetés után felébredt végre mély álmából a krónikás, hogy a hét eseményeit megénekelje. Álmában gyötrő képeket látott. Fer- telmes, nyugtalan alakok tánczoltak körülte, melyek ijesztő taglejtésekkel figyelmeztették elhanyagolt kötelességére. Felébredése után nyomban hozzánk sietett és bejelentette, hogy félbenmaradt munkálkodását ezután folytatni akarja. Mi készséggel nyitunk teret munkálkodásának ismét, de

a szörnyűséges pusztítást, mit a cimkórság a társadalmi élet terén véghez vitt. Látni fogjuk azt az őrületes hajszát a címek s rangok után s látni egyúttal azt a petyhüdt életuntsággal tehetett energiát, mit az ilyen egyedek egyéb közhasznú tevékenységeikben kifejtenek.

Le a címekkel! De becsüljük meg az igazi értéket s ne a címek, a titulusok nagyságában találjuk a polgárok közötti különbséget, hanem abban, hogy ki minő mértékben válik magának, családjának s egyben hazájának hasznára.

Ha majd nálunk is mindenki egy címet kap s ha a név tisztessége, a becsület szeplőtlensége lesz mindenkinek legszentebb kincse, akkor talán nálunk is más világot élünk s mi is bejutunk azon nemzetek sorába, kiknél a vagyon, a gazdagság s kultúra egy forrásból fakad.

Jótékony egyesület.

A szegénysorsu iskolásgyermekeket segélyző egyesület f. hó 6-án lélekemelő szép cselekedetet végzett, 60 szegény gyermeket látott el csizmával és meleg téli ruhával.

Egyetlen nagyobb jótékony intézete ez községünknek s eddigi működésével teljes mértékben rászolgált a közönség elismerésére és pártolására.

A jelen volt urak és hölgyek megilletődve szemlélték a ruhátlan apróságok örömét, midőn a várva várt meleg csizma és ruha megszbaditotta őket a kínzó hidegtől s megédesíti ártatlan életüket.

Ez ideig az egyesület rendesen karácsonyi ajándékul osztotta ki adományait, de az idei egyik választmányi gyűlés úgy határozott, hogy ezután a hideg idő beálltával azonnal kiosztandó a segély.

Ez évben 86 gyermek jelentkezett segélyért s bizony valamennyi oly szegény volt, hogy segélyezésre rászorult; azonban az egyesület csekély anyagi ereje nem engedte meg, hogy valamennyit segélyben részesítse az egyesület.

Nem térhetünk itt ki az elől a vád elől, hogy az egyesület nem elég körültekintően járna el a segélyek kiosztásánál s a teljesen segélyre szorultakkal szemben kevésbé rászorultakat segé- lvfiznp. fívpk óta szipnrnan hpfarfnttnk azt. az

Es jóízűen kaczagott hozzá. Mondtam neki, hogy üljön le.

— Nem lehet, a pinczérek nem szeretik, ha a házalók leülnek a kávéházban. Tudod, ez rontja az üzlet renoméját. De igy is elmondhatom.

— Igazán kiváncsi vagyok.

— Hát tudod, még a télen egy rézbányát adtam el egy brüsszeli konzorciumnak. Az üzlet perfekt. A részvénytőke fele be van fizetve. Én százhatvanezer forintot kötöttem ki magamnak készpénzben, ugyanannyit részvényekben. Aug. tizeuhatodikán, vagyis éppen mához két hét múlva kapom meg a pénzt. Ide utalványozta! tam magamnak. Százhatvanezer forint . . . Csinos kis összeg, mi ?

És kéjesen csettintett a nyelvével. Egy szót sem hittem az egészből. Világosan véltem látni a lelkében. Ez a szerencsétlen ember restelkedik előttem, azért koholta ezt a fantasztikus mesét. Ha két hét múlva találkoznám vele, bizonyára azon kezdené, hogy az a részvény- társaság megbukott s mondana egy újabb meset.

— De most megbocsáss — kezdte s hamar felkapta táskáját, hogy néhány érkező vendégnek ajánlja áruit. Láttam, hogy egyik sem vett. Odakiáltottam neki, hogy jöjjön vissza.

— Gábor, mondottam — nekem éppen szükségem van egy krokodilbőr tárczára. Mutass csak.

kében, mikor egy kopott, pepitaöltözetü házaló közeledett felém.

— Nem tetszik valamit venni?—kérdezte németül. Finom krokodil-bugyelláris ... valódi. .. esküszöm.

Megösmertem. Fittik Gábor volt.

— Hát te hogyan kerülsz Triesztbe? — kérdeztem csodálkozva.

Kissé zavartan mosolygott. Látszott, hogy nincs ínyére a találkozás.

— Hát bizony, nagyságos ur . .. — kezdte.

— Ohó — figyelmeztettem — én barátod vagyok.

— Hát igen, barátom, furcsa história. Nevetni való, esküszöm. Tudod-e, hogy én harmadmilliomos vagyok . . . (ügy tett, mintha számolt volna a fejében.)Igen, majdnemharmadmilliomos...

Gyanakodva néztem reá. Csak nem bolondult meg ez a fiú! Végre is alig képzelhető ideá- lisabb nagyzási téveszme, mint mikor egy kopott házaló azt mondja, hogy ő harmadmilliomos.

Csínján kezdtem a kérdezősködést.

— ügy ? Annak örvendek ... De hát akkor miért házalsz a holmikkal s hozzá még Triesztben ?

— Éppen ez a viczcz benne. Ilyen bolonHnt rr.ócr nem látott, a vitát?

Ö megmagyarázta. Nagyszerű üzletre van kilátása. Egy szénbánya Horvátországban.

— Mesés összegeket fogok keresni. De az semmi, még van három más üzlet. Barátom, megfogsz te még engem látogatni az Andrássy-uton.

— Miért éppen az Andrássy-uton ?

— Mert ott veszek villát. Tudod, jobb a közlekedés.

Aztán kérdezte, hogy nincs-e véletlenül egy czilinderem. Oda adtam neki az enyémet, én úgy se viselem.

Egyre különösebbnek találtam ezt az én Fittik Gábor barátomat. Mikor pénze volt, keserűen beszélt a bekövetkezhető elszegényedésről, mikor semmije sem volt, a legvérmesebb reményeket táplálta. Akárhogy vizsgáltam is, nem találtam benne semmi szélhámos vonást. A megvásárlandó Andrássy-uti villáról úgy beszélt, mint mi tisztviselők a fizetésemelésről. Nem maradhat el.

Egy időre rá az újságokban olvastam, hogy megnősült s ez alkalommal valami jótékonysági alapítványt is tett. Azt hiszem kétezer forintost, ügy látszik, gondoltam, csakugyan kivágta magát.

Ez volt az utolsó hir, amit felőle hallottam, mindaddig, mig Triesztben ismét nem találkoztam vele.

Ott ültem a mólóra nyíló kávéházak egyi