Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1909-02-02 / 5. szám

Szinérváralja, 1909. Február 2. — 5. szám. Hatodik évfolyam.

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI IÍS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési Arak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt Árakon közlünk. =

Noblesse obige,

(F. E.) Sokszorosan elcsépelt, ezerszer felhánvtorgatott bűnéről társadalmunknak, kívánunk ez alkalommal szólam, mert úgy véljük, hogy soha eleget, még kevésbbé kellőképen nem figyelmeztetjük polgártársainkat, a mai áldatlan, lehetetlen társadalmi viszonyúikra.

Egyetlen társadalmat sem találhatunk, mely rut kinövéseiben, veszélyes túlzásaiban csak némikép is hasonlatos volna a miénkhez. Egy országot sem találhatunk, melynek lakosai oly mértékben élnének viszonyaik fölött, mint a mi szerencsétlen magyar hazánkban.

Nálunk a társadalom kötelez. Noblesse oblige! Erősebb minden törvénynél, erősebb a kényszerű körülményeknél az a hatalom, mely rabigájába nyomorítja az embereket, mely tönkre teszi erkölcsileg s anyagilag egyaránt, az erejében sokszor már nem is bizó áldozatokat.

Vájjon kit találunk, nézzünk csak körül figyelmes szemmel, társadalmunkban, ki erejéhez mérten, jövedelmei arányában él. Vájjon a diplomás ember családja, kinek jövedelme alig haladja felül a 4000 koronát, nem úgy él, mintha legalább is 10000 korona keresete volna. Hát a hivatalnokok, kik megszámlált garasaik dacára úgy élnek, mintha 1000 holdas földük lenne a Bánátban. S a kereskedők s az iparosok s rendre egymás után valamennyien, akik csak itt vagyunk, úgy élünk-e vájjon, ahogy azt

a viszonyaink megengedik?! Nem! S ezerszer nem! Legalább is egy fokkal, ha nem többel, viszonyainkon felül költekezünk, élünk. Amikor azután beköszönt végre a gond Mert a hiányzó bevételeket hitellel próbáljuk ideig-óráig pótolni, várva az eljövendő sült galambra, főnyereményre, elhaló milliós nagybácsi örökségére, vagy hasonló szolid bázisú jövedelemre. De számításaink majd mindenkor csődöt mondanak. A hitel végtére bedugult. Főnyereményt, örökséget nem csinálunk, a sült gafamb másfelé röpül s mi itt állunk szomorú, lehor- gasztott fővel, gondok közepette s törjük amúgy is agyongyötört fejünket, miből, honnan teremtsük elő az esedékes részleteket, kamatokat.

De a társadalom kötelez. Noblesse oblige! A tanár felesége, gyermekei, noha jövedelmei nem engedik, kénytelenek úgy járni, ahogy azt társadalmi állásuk hibás kívánalmai megkövetelik. Az ügy- véd, az orvos családjának úgy kell élnie, mintha földbirtokos lenne, a földbirtokos, mintha fertály mágnás s a fertály mágnás, mintha majorátus, latifundium birtokosa volna. A cseléd ma már kalapban jár, hogy kisasszonynak nézzék, a nevelonő pedig már egyesen kenvért- adó gazdájának felesége ruházatát mímeli. A reprezentáló háziasszony párisi divatlapot járat, hogy azok szerint öltözködjék s igy tovább fel, fel egészen a legmagasabb régiókig

így történnek azután azok a nevetséges visszásságok is, hogy sokszor látjuk a hölgyeket olyan estélyi toillettek- ben végig söpörni az utcákon, melyek szakasztott a -Pfúlsi divatlap szerint készültek, de amelyekhez azonkívül egy automobil, de legalább is hintó szükséges. Mert azok a hölgyek, kik Párásban ilyen divatu ruhát hordanak, bírnak ezekkel a kellékekkel is.

Egy párisi ismerősöm egy alkalommal nálunk járva, meglepetten mondotta nekem:

— Uram, ilyen elegáns urakat és hölgyeket, mint az önök fővárosának utcáin, nálunk Párisban sohasem láttam. Az ilyen eleganfiával öltözött emberek odahaza hintón vagy automobilon szá- guldnak végig.

S ez igy is vám Nálunk a déli korzón, fénymázas topanu urakat s hölgyeket látni, nem tartozik a ritkaságok közé. Odakünt a tényleges elegáns világban, csak kocsin hordják ez alkalmi ruhadarabokat,

De éppen ez a ferde helyzet, melybe társadalmunk akaratlanul került, okozza mind e visszásságokat s kellemetlen következményeket, melyek együtt járnak vele. S nem is remélhetjük, hogy mihamarább változások álljanak be e lehetetlen helyzetekben. Sőt, ha figyelemmel kisérjük az eseményeket, ugv láthatjuk, hogy ez az igaztalan, hazug tendentia növekedő félben van. Nem is azt célozzuk mi, hogy valamelyes javulás is járjon tanításunk nyomában, mert hiszen jól tudjuk, minden komoly szavunk, csak falra hányt borsó. Csupán fel akartuk

A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

Az élet hullámaiból.

Ha fiatalkori élményeimre visszagondolok, önkéntelenül jut eszembe P .... az a város, ahol deákéveimet eltöltöttem. Igen szép fekvésű város ez, a Temes partján, közel a szerbiai határhoz. Azért fűznek szép emlékek hozzá, mert ott tartózkodásom ideje alatt széleskörű ismeretséget kötöttem komoly fiatalemberekkel és előkelő leányokkal. Ez utóbbiakat különben csak mellesleg emlitem, mert barátságukat főképpen időtöltésből vettem igénybe, de annál többet vágytam jó férfi ismerősre.

Tanulókoromban egy Deé nevű iskolatárs intim barátságát nyertem meg, kihez máig is őszinte szeretet vonz. Eszembe jut az a boldog idő, mikor együtt végeztük az iskolát és együtt vállaltunk hivatalt a városházán. Az irodában szorgalmasan dolgoztunk a hivatalos időben, azontúl mienk volt világ. Amig beesteledett, rendesen a »Scudier« ligetbe rándultunk ki, aztán folytattuk a sétát a Gromon-utcai korzón. És méltán, mert ez a város legszebb forduló pontján terül el, ahol vígan gyűlt össze a közönség az esteli órákban. A korzó csinos fekvésén kívül odacsalogatta az embert a házak művészi alkotása és a világítás pompás látványa. Azonkívül a járda szélén végig húzódó árnyékos fák, melyak, mint valami magas oszlopok nyúltak felfelé a holdvilágba.

Itt sétáltunk mi jóbarátok üres óráinkban, itt szedegettünk emlékeket a viharos élet számára. E helyen búsultunk, vagy örültünk, ha vala- melyünket véletlen szerencse vagy balsors érte.

A kellemes napokból különösen egy emlékezetes. Az t. i., mikor rövid idei távoliét után e városba visszatértem.

Őszi este volt, a nap aranysugarai elbúcsúztak a láthatárról és a járó-kelők közt élénk társalgás indult meg.

Collegám akkor valami közbejött akadály miatt nem jött el a rendes időben s szokatlan késése kissé lehangolttá tett. Akaratlanul jártam föl és alá a tömeg közt, de már nem érdekelt semmi, annyira unatkoztam egyedül. Amint tétovázva az utca sarkáig eljutottam, Deé egyszerre előtűnt a jobboldali mellékutcából. Igazi meglepetés fogott el, mikor felém közeledett és köszönésre nyújtotta kezét.

Isten hozott kedves kollegám, — mondám neki — ma nagyot késtél, csatlakozzál hozzám egy kis sétára.

Deé arca kissé sápadt volt, úgy látszott, mintha egész lénye bizonyos nyugíalanságot árult volna el.

— Erre hajlandó vagyok, — szólott őszinte hangon, de csak rövid ideig, mert kissé rosszul érzem magamat.

— Rosszul!? Csak nem kalandoztál valamerre előző nap, mert olyan törődöttnek látszol, mintha legalább is tengeri útról tértél volna vissza ?

— De igen, a Baross-száilodában voltam

bálban és az egy kicsit megviselt. Máskülönben elég jól mulattam ott; sokat táncoltam »X« ur- hölgygyel, akivel nehány héttel ezelőtt ismerkedtem meg a Ferenc József színházban. Az igazi nevét nem mondom meg, mert előbb-utóbb úgyis megtudod, csak megjegyzem, hogy csinos megjelenésű hölgy, ki engem a bálban annyira meghódított, hogy most egészen belebomlottam. Éjfélig táncoltunk együtt és szivem megtelt gyönyörűséggel, midőn a bálból hazakisérhettem.

Persze, hogy aztán nyugtalan voltam. A vágytól, hogy tisztelője legyek, még egy pillanatra sem tudtam elszundikálni az éjjel, csak kínlódtam reggelig.

így mentem fel ma az irodába. A rosszullét, melyet magam érzek, nem más, mint a kedves birási vágyból eredő fájdalom.

— És miért, talán olyan tulajdonságot tapasztaltál az illetőben, mely boldogságodat elérhetetlenné teszi? Te biztosan a rémes gondolatoktól szenvedsz. Oh, mily képzelődés! Hányszor volt már kellemetlenséged ily viszonyokból kifolyólag, de azért még mindig nem tanultál lemondani; lásd én milyen nyugodt vagyok ; számomra a feledés, munka az igazi boldogság.

— Én, kedves barátom, tovább nem tárgyalok, legyen képzelődés, legyen álom, legyen, amit te akarsz, de a hölgyet szeretem és az elérhetetlen cél nagyon fáj. Szervus, hát Isten veled!

E szavak után elváltunk. Barátom távozását szívből sajnáltam, mert jóravaló, tehetséges fiatalember volt. A középfokú tanulmányokat